Rajta itt-ott mélysárga fények izzottak. Városok lángjai. Tündökl? oltárok a néma éjben. Körülöttük, az utakon apró lámpások. Mint valami zarándokok, hangtalan suhantak arany ragyogású kegyhelyeik felé. A világ olyan volt, akár egy szentély, s fölébe a csillagdárdákkal átdöfött égbolt emelt kupolát.
Azután jött az ébredés. A hideg csontig hatolt, a hó égetett. Az angyal toporgott, melengetni próbálta dermedt szárnyait, de posztókabátja túl sz?k volt, nem tudta eltakarni ?ket. Tétován indult el az utcán. Az el?z? éji oltár fénytelen, szögletes várossá soványodott. A csendet darabokra szaggatta a forgalom zaja. S emberek voltak mindenütt.
Az angyal megállt a téren, várt. Talán azt remélte, a járókel?k észreveszik majd, s üdvözlik, ahogyan régen. Ám az emberek csak elhaladtak mellette, szürkén, szaladva.
„Talán félnek. Hisz látják a szárnyaim." – gondolta, s még szorosabban vonta maga köré a kabátját. Körbesétálta a teret. Néhány sápadt izzó a fákon, egy-egy megtépázott feny?. Ennyi hirdette csupán a karácsony közeledtét. Az angyal megállapodott egy újságosbódénál, hátát nekitámasztotta a falnak, érezte, egy kis meleg szivárog kifelé odabentr?l. Türelmesen szemlél?dött.
Emberek jöttek-mentek. Feln?ttek, gyerekek. Az angyal mindenkinek köszönt, ám alig akadt, aki válaszolt. Elfordultak, futottak tovább. Egy kisgyerek mert csak a szemébe nézni, ám az anyja máris elrántotta, taszigálta tovább a gyalogátkel? felé, melyen túl üzletek sora hunyorgott.
Mikor úgy érezte, felmelegedett kicsit, az angyal is erre indult. A nagy tolakodásban alig tudott átjutni az út túloldalára. Látta, amint egy asszony almái szétgurulnak a járdán. Reszket? kézzel próbálta összeszedni a gyümölcsöket a fekete hókásából. A járókel?k észre sem vették. Az angyal segíteni akart, a n? azonban végignézve az idegen viharvert öltözetén, felkapta a kosarát s ment tovább. Néhány alma ottmaradt a sárban.
Délután havazott. Az angyal behúzódott egy kapualjba. Ott egy darabig csend volt és nyugalom. Azután jött a háziúr és el akarta zavarni. Ám az angyal csak nézett rá szótlanul, nem mozdult. A férfi egy ideig viszonozta a pillantását, végül lesütötte a szemét.
– Látja, nem a mi hibánk ez. A világé. Ha másokra pazaroljuk az id?nk, mi marad magunknak? Miként segíthetne máson az, akinek magának is oly sok baja van? Eredjen hát!
S az angyal ment. Vissza a térre, a feny?khöz. A havazás elállt, és ahogy lassan besötétedett, itt-ott a magasban felsejlettek a csillagok. S ? szerette volna még egyszer látni a csodát. A földet az égb?l. Azonban szárnyai annyira átfagytak, hogy többé már nem tudták felemelni ?t.
Ült csak a földön, reszketett. Hallotta, ahogy a közeli boltot bezárják. A fagy miatt akadt a zár, a tulajdonos hangosan káromkodott. A f?útról a térre futott az autók tülkölése, dübörgés, kopogás, csikordulás. Magány. Hideg.
Azután léptek jöttek; lassan, kimérten, át a téren. Az angyal felnézett. Egy fiatal lány tartott felé. Megállt s nézte az angyalt hosszan, szomorú szemekkel. Végül kinyújtotta a kezét.
– Gyere velem! Nálam felmelegítheted a szárnyaidat!
Talán a lány is az égb?l érkezett. Vagy akad még köztünk valaki, aki meglátja az angyalok szárnyait?
Legutóbbi módosítás: 2007.11.24. @ 18:25 :: Rusvai Mónika