dr Bige Szabolcs- : Apolló nem fogadja el az áldozatot

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /14. rész – folytatás/ *

 

A hálókamrában, ahová a katonák éjszakára bevittek, nem jött álom a szememre. Tudtam, Oresztész uralkodása véres lesz és sajnáltam Mykene népét, mely sokat kellett tűrjön királyainak őrültségei miatt. Lehetetlen volt számomra Oresztész kérését szemtől szembe elutasítani. Csapdába estem. Ha nem teszek kedvére, eltűnök a palotában, hogy senki nyomomra nem akad. Van Oresztésznek elegendő verme és kőlapja, ami alá eltemettethet. Az öreg tanácsadók és Oresztész be akartak csapni. Úgy igazságos, hogy én is csalással válaszoljak. De mit és hogyan hajtsam végre titokban? Vagy tegyek úgy, mintha meggyógyítanám és fogadjam el az ajándékokat, és ne tegyem ki veszélynek az életemet? Nem vonzottak a kincsek. Szemem előtt azonban ott lebegett a papirusztekercsek képe és bennük a tudomány titkai és különösen egy megjegyzés az örök ifjúság forrásáról. A nekem szánt halhatatlanság, amely mellett lehet balgán elmentem. Hygea nemrégiben megfürdött egy tó olajos és tömény vizében, és évei úgy inaltak el, hogy nem hagytak nyomot rajta. Vagy ez csak az én véleményem, az én képzelgésem, az első szerelem megszépítő emléke tartja meg olyannak, amilyennek megismertem?

Megígértem Hygeának, hogy visszatérek. Igazságos lenne becsapni az egyedülit, aki vár rám és hozzám tartozik — ismeretlen, idegen emberek kedvéért? Felkelhetnék akkor az éjszaka közepén az ágyamból, és elmehetnék a királyhoz.

— Elfogadom az ajánlatot, Oresztész…

Az ajtó zárva, én egyedül, a megfontolásra szánt éj még nem ért véget, és gondolataim sebesen száguldanak…

Eddigi életem folyamán a királyok és a világ urai nem voltak sohasem hasznomra. Jussanak eszedbe, mondtam magamnak, Eumenichész király, Khaemonaszt, a núbiai király Sza’abakh, Gudea, jó uram Agamemnón. Vajon hagyna a király elmennem, miután eleget tettem óhajának, tudván tudva, hogy behatoltam a legrejtettebb titkaiba? Nem hágtam át vajon valamilyen szent szabályt azzal, hogy átléptem az aranymaszkos királyok sírjának kőküszöbét, halált hozva ezzel fejemre? Nem fognak leütni a zsiványok, vagy éppen az őrömül rendelt fegyveresek, akik védeniük kellene engem és a kincseket? Ez történt Anuval, a pappal is és a papok bárkája átváltozott a Nap hajójává úszva a halál partjai felé. Mykene határain kívül már biztonságban leszek. De addig? A cselszövést nem fedhettem fel. A nép nem hitte volna el egy távoli idegen szavát.

Reggel a király elé kérettem magam, négyszemközt. Oresztész a nagyteremben a nyíllal való célba lövést gyakorolta. A nyílvesszők süvöltve csapódtak bele egy kerek fapajzsba, egyik sem vétette el a célt. Félbeszakítottam

— Az istenek álmomban útmutató álmot küldtek rám. Parancsold meg, készítsenek a piactéren áldozati oltárt a Napisten tiszteletére és annyi áldozatot, amennyi egy nagy lakomára elegendő. Hívd össze a népet és a tanácsot. Öltözz királyi díszbe. Meg fog történni az, aminek meg kell történnie. Előtte kapsz egy italt, amit az istenek megáldottak…

Megelégedetten tekintett rám, de az italban kételkedett.

— Hagyd rám, uram az orvosi mesterség dolgait, ne avatkozz bele, mint ahogy én sem avatkozom be a te királyi dolgaidba. Ha mérgezett bortól tartasz, kész vagyok én is inni belőle. Csak adj rá parancsot…

A szavaim hatására úgy tűnt, döntött és mindent elvégeztetett, amit kértem.

— Fizetségként csak egy papirusztekercset adj nekem. Ennyi elég.

A számomra legértékesebbet választottam a királyi sírkamrából, és Oresztész tétovázás nélkül megígérte, hogy távozásom előtt megkapok „mindent, amit megérdemlek” a szolgálataimért. Felfogtam szavai értelmét, hisz láttam én már mennyit érnek a görög baszileuszok ígéretei Egyiptomban, Krisa városában vagy Trójában. Jól hallottam a füleimmel: az ígéret nem arra szólt, amit kértem, hanem „amit megérdemelek”. Szablyát talán!

A kijelölt napra elkészült az oltár, felszalagozták, és zöld ágakkal díszítették az áldozati bikákat. Ügyes szolgák és barátok keveredtek az emberek közé, és hangoztatták a jó hírt, hogy Aszklepiosz, Apolló fia könyörögni fog apjához, az istenhez a baszileusz megszabadításáért és bocsánatáért és tiszta fehér bikát áldoz engesztelésképpen. Már kora reggeltől megtelt a tér az emberekkel és a hatalmasok képviselőivel. Utolsónak érkezett Oresztész szolgák hadától kísérve és végül én. A nép — nem látta őt Klitemnesztra és Aigiszthosz halála óta — hullámzott és zúgott. Egyik öreg a tanácsból, aki rokonságban állt az Atreidákkal szólásra emelkedett:

— Mykene népe! Nagy fáradtságok árán messze földről elhoztuk az Akhája szerte híres orvost Aszklepioszt, a Napisten fiát, aki Agamemnónt is meggyógyította Auliszban és megállította az Apolló által az akhájokra küldött járványt Trója falai alatt. Hallottátok már hírét! Múlt éjszaka az istenek csodálatos álmot küldtek neki és hatalmat, hogy visszaadja nekünk az újra egészséges és erős Oresztészt. Jól figyeljetek és legyetek tanúi az eseményeknek.

Megvártam ameddig teljes csend lett, de ez eltartott egy darabig, mert a nép zaklatott volt. Mielőtt a beszédembe belekezdtem volna, Oresztészre pillantottam. Az ajkai és a kezei kissé remegtek és tekintete furcsán a semmibe meredt. Mondtam, hogy az istenek bikaáldozatot kérnek. A legszebb és legdúsabban feldíszített bikát én magam fogom feláldozni. Ha Oresztész abban a pillanatban, mikor a késem alól a kifreccsenő vér elborítja az oltárt, beszélni kezd, bizonyságát adva ép elméjének, azt jelenti, hogy az istenek megbocsátanak és lemossák a vétket. Ami pedig az álmom szerint ezután történik, majd fény derül akkor.

Némán, tátott szájjal várta a tömeg, hogy mi következik. A vének jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással. Oresztészhez léptem, kézen fogtam és az oltárhoz közeledtem vele. Enyhén remegett és továbbra is furcsán a semmibe nézett, de rajtam kívül senki sem vette észre a benne végbemenő változást. Amikor eljött a megfelelő pillant, az égre emeltem a szemeimet és Apollót kértem, nyilvánítsa ki akaratát. Hangosan szóltam, hogy a téren összegyűlt minden mükénéi jól hallja. És a feldíszített bikába beledöftem a késem. Sötét vérsugár tört elő, néhány csepp ruhámra freccsent, de teljesen elborította Oresztészt. A tömeg rémülten felkiáltott, mert az istenek haragját jelenti, ha valakire ráömlik az áldozati állat vére. Oresztészt hirtelen erős remegés rázta meg, rángatózott és borzalmasan üvöltött, mintha nem is a bikát, hanem őt érte volna az áldozati kés döfése.

A körülálló előkelők és a vének nem értettek semmit abból, ami a szemük előtt zajlott, annyira váratlanul történt minden. Azt várták, Oresztész ujjongjon fel, hogy megszabadult, de a Fúriák — ez alkalommal az igaziak — még erősebben karmaik közzé ragadták, és tovább kínozták.

— Ez azt jelenti, hogy Apolló nem fogadja el az áldozatot és nincs bocsánat az elkövetett bűnre! — jelentettem ki az oltár mellett. — A város számára egyedüli mentség, ha Oresztész a falakon kívülre kerül. Agamemnón háza többet ne uralkodjon soha! Másképpen még nagyobb nyomorúság száll rátok!

Elismételtem többször is, hogy álmomban is így láttam. Zűrzavar és tumultus keletkezett. A tömeg átvette a buzdítást:

— Vigyétek ki máris! Ne késlekedjetek! — Az emberek előrenyomultak és a szolgák minden erőfeszítése ellenére magukkal ragadták Oresztészt.

Akkor az áldozati oltár mellett visszatért a régi idők szelleme és a nép hatalma. Odafurakodtam a csapathoz, amelyik Oresztészt vitte.

A falakon kívül mondtam Mykene lakóinak:

— Maradjatok békében, akhájok! Nem kérek semmilyen ellenszolgáltatást tőletek és nem is érdemlem. Arra vigyázzatok, Oresztész ne tudjon visszatérni a városba!

Mintha csak erre vártak volna, otthagytak kettőnket, és lezárták a nagykaput erős zárakkal. Vállamra vettem Oresztészt, és a súlya alatt görnyedve útnak eredtem. A ciheresben ráakadtam egy gazdátlan szamárra. Elkötöttem, és a hátára helyezve a királyt, mentem tovább.

Mikor felébredt, egy rakás levélen feküdt. Mellette égett a venyige tűz, melyet gyújtottam. Az első szó, amit hallottam:

— Mi van velem?

Mindent elmondtam. Ahogy lassanként megértette, mi történt, úgy sötétült el a szeme, és telt meg gyűlölettel. Hiába matatott a derékszíjánál. Fegyvertelen volt, és mintegy véletlenül a mindig nálam levő bronzkésemmel játszottam. Ezzel a késsel akart Hygea megölni egyszer.

— Az átkozott cseltevésed a hibás! — vágta a szemem közzé gyűlölettel Oresztész.

— Vagy a fenyegetésed, hogy ottveszek Mykene falai mögött, felség! — fordítottam ellene a szót. — Mondd, nem igaz, hogy a szolgák parancsot kaptak a megölésemre holnap vagy holnapután, nehogy elfecsegjem az igazságot a betegségedről és csodás gyógyulásodról?

— Éles eszű vagy, gyógyító, vagy eltitkoltad, hogy te is a jövőbe látsz?

— Sem ez, sem az, Oresztész. De nemrégiben Egyiptom földjén hasonló dolog tanúja voltam…

— Azonnal visszamegyek Mükénébe!

— Nem tanácsolom. Eltalálhat egy nyílvessző, vagy halálra zúz egy kő…

Ezen elgondolkozott. Jól tudta, az Atreidák nem kedveltek Mükénében és sejtette, hogy barátai sem tudnának segítségére lenni a jelenlegi körülmények között. Az égiek átka mindenkit eltávolított mellőle.  

— Jó tanács, Aszklepiosz. Köszönöm. Most elmegyek messze, lehet, a trákok földjére, Pylades után és segítséget keresek az ellenségeim ellen. Bár a trákok az akhájokkal hadilábon álltak, Illiont segítették annakidején.

— Azt tedd ezután, amit jónak látsz! — válaszoltam. — Mostantól útjaink elválnak.

Oresztész még egyszer keményen a szemembe nézett. Nem reméltem, hogy ilyen könnyen elszakad tőlem. Aztán lassan megváltozott a tekintete. Számomra érthetetlen keserűség költözött a gyűlölet helyébe. Végül szomorúsággal telt meg, és ködként borította el.       

— Ravasznak látszol. Ravaszabbnak, mint tapasztalt orvosnak. Ki hatalmazott fel, hogy értelmezd az emberi lelket, annak megértése nélkül? A szenvedőket vagy meggyógyítod, vagy sem, ahogy kedved tartja?

— És te, Oresztész…

— Én? Azt hiszed, a te átkozott italod vetett az Erinnysek karmai közzé? Kiköptem a számból! Kiskorom óta szenvedek ezektől a fúriáktól. Az Atreidák átkozott vérét hordozom. Egy ideig, amíg vándoroltam csillapodott. Klitemnesztra melléből kispriccelő vörös sugár újra előhozta. Ma újra a bika szívéből előtörő vérsugár is… Tévedtél, te tudatlan vajákos, tévedtél. Csak egy nyomorult hazug vagy…

Fáradtnak éreztem magam. Elegendő fényt adott a Hold, hogy rátaláljak az útra. Oresztész szavai kétségeket ébresztettek a szívemben. Egy rettenetes kétséget a tudományomba vetett hit és erőm iránt. Apollótól való származásom hite is megingott. A kétség pedig, ha egyszer befészkeli magát a szívbe, senki nem képes onnan kiűzni.

Az elcsigázott Oresztészt egyedül hagytam poros, és a leölt bika vérétől szennyezett királyi ruhájában.     

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 647 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.