Kántás Balázs : EDGAR ALLEN POE: A Holló

MEGJEGYZÉS: Egy régebbi változat már olvasható itt a 7toronyban, ez a 2.0 verzió… Tóth ÁÃ???rpád fordítását meghaladni persze nyilván képtelenség… Fiatal m?fordítóként a teljes h?ségt?l helyenként eltértem…

Egy bús, hideg éji órán hosszan ültem
Gondolkodván
Fejemben nem gy?ztem látni millió
emlék hadát
Könyvhegy felett ülve halkan szinte már
Elbóbiskoltam
Amikor valami koppant, s rájöttem, kint
vendég vár…
„Látogató" – suttogtam én – „s bebocsáttatásra vár…
Csak az lehet, senki más…"

Ó, emlékszem, december volt, hófelh?kkel takart égbolt,
szomorú, mégis oly szép volt
Minden apró hópehely elolvadt szobám
Ablakán
Vártam már a hajnal pírjét, éji bánatom
gyógyírjét
Mert az átkos éj eszembe juttatta
Szép Lenórám…
Ã??t, kit én úgy szerettem, a bájos,
angyalarcú lányt
Névtelen örökre már…

Szél kapott a függönyökbe, mindegyik lilán
Megrebbent
Testem túlvilági rémség, zord félelem
járta át
Szívem oly sebesen dobbant, úgy éreztem,
Majd szétrobban
„Vendég e kés?i órán, ki kint ajtóm
El?tt áll…
Kései vendég csupán, ki bebocsátásomra
Vár.
Az lesz csak, és semmi más…"

Összeszedve bátorságom kikiáltottam
Az ajtón
,,Uram, hölgyem, bárki is vagy, lépj be,
Ajtóm nyitva áll…
A megtiszteltetés oly nagy, lépj be hát,
Hisz odakint fagy
Tovább magadat ne kéresd, rajta, bátran
Lépj be hát!
Csak a te hangod hallhattam…" – az ajtó
Már nyitva állt
Kint sötétség, semmi más…

Ott álltam a sötét éjben, csodálkozva
Megremegtem
Lelkemet látomások, félelmek hada
Járta át
A csend megtöretlen maradt, semmibe szálltak a
szavak
Egy nevet ismételt ajkam, ,,Lenóra?" -kérdeztem
halkan
E nevet visszhangozta a kinti, sötét
Némaság
,,Lenóra…" és semmi mást…

Visszamente m a szobába, égetett a
Bánat lángja
Kintr?l újra zajt hallottam, a szobát nesz
Járta át
,,Valami van az ablakban…" – mondtam magam elé halkan
Bátorságom összeszedvén újra elhagytam
szobám
,,Hadd fejtem meg hát e rejtélyt végre
Valahára már!"
Kint a szél, és semmi más…

Szobám ablakát kinyitván belibbent egy
Éjsötét árny:
Holló röppent a szobámba s Athéné
Szobrára szállt
Mereven ült, megdermedve, két szemével
Végigmérve
?volt hát a rejtély nyitja, e furcsa, vén
Gyászmadár
?volt hát, ki el?bb a halálfélelmet
Hozta rám
Ült és bámult rám csupán…

Megváltoztak bent a dolgok, észrevettem,
Hogy mosolygok
Mélyen elgondolkodtatott e messzir?l
Jött madár
,,Kit tisztelhetek hát önben, miért keres
E kés? éjen?
Mi szél fújta erre önt, bemutatkozhatna
Talán…
Becses nevét, kedves uram, megtudhatnám
Végre hát?"
Felelt a holló: ,,Sohamár."

Mélye n elcsodálkoztam a furcsa néven,
Elállt szavam
Elmémben millió talány, száz kérdés
Válaszra várt
Megfejteni próbáltam hát furcsa látogatóm
Titkát…
Nem rettentett, inkább csak
Meglepett e látogatás…
Szobromr a telepedett egy furcsa, gyászos
szörnymadár
Ilyen névvel: „Sohamár…"

Egy szót tudott, azt suttogta, ismételte,
Mondta, mondta
A sejtelmes sohamár szó léte értelmévé
Vált
Egyetlen szó, egyetlen út, egy hangsor, és
Semmi más…
Halkan megszólaltam: ,,Engem biz nagyon sokan
Elhagytak már
Reggel te is elrepülsz, mint száz reményem tovaszállt…"
Felelt a holló: ,,Sohamár!"

?károgott önfeledten, én magamban elmélkedtem
,,Biztosan szomorú ember, kit emészt a bánattenger
Akié e furcsa, gyászos, ?rült
Kísértetmadár
Ezért ismétli e zord szót, mivel soha
Meg nem áll
Cs?re emiatt folyton e reménytelen
szóra jár:
Soha, soha, sohamár…"

Én még mindig nem rettegtem, magamban
Kissé nevettem
S leültem hát vele szembe egy fotelt
odatolván
Kényelembe helyezkedvén ? csak engem bámult hetykén
Mozdulatlan és hangtalan percekig
Néztük egymást
Feszült csend lett úrrá rajtunk, mindkett?nk
Csak egyre várt…
Nem szólt, s mégis… Sohamár!

Egyre azon gondolkodtam, mit jelent e
Komor mondat
?csak egyre nézett… szeme most már
Dermeszt?vé vált
A homályos lámpafényben csak énrám meredt
Az éjben
Úgy éreztem, átjár a bel?le kitör?
Sugár
S újra Ã??rá emlékeztem, szívem bánat
Járta át…
Nem tér vissza… Sohamár!

Ekkor hirtelen eszméltem, a valóba
visszatértem
Még mindig rám nézett e bizarr, fekete
Gyászszeráf
,,Persze!" – szóltam – így kell legyen, hiszen másként lehetetlen…
Hogy hírt hozz holt Lenórámról, az Úr
Küldött énhozzám!
Mondd, barátom, látom ?t még? Van még remény, mondd el hát!"
Felelt a Holló: ,,Sohamár!"

„Jós vagy!" – mondtam – ,,égi hírnök, akár madár légy, vagy ördög!
Tudom, mi másért volnál itt, tudom, híreket
Hozál!
Felelj végre, gyászos hírnök, bármit mondasz,
Bárki küldött
Tudom, hírt hozál, felelj hát, visszatér
Szép Lenórám?
Látom ?t még majd e létben, szerelme még
Újra vár?"
Felelt a holló: ,,Sohamár!"

,,Persze, hogy is gondolhattam, hisz ? elment, hisz ? meghalt…
Ám te mégis itt vagy, s tudom, valamilyen
Hírt hozál!
Felelj hát, egy másik létben vár-e
Földöntúli éden
Hol újra átölelhetem h?n szeretett
Lenórám?
Felelj hát, egy új életben látom
Szívem angyalát?
Felelt a Holló: ,,Sohamár!"

,,Lég y átkozott, sötét angyal!!!" – kiáltottam
Ã??rült hanggal
,,Kelj útra végre az éjben, te átkozott
Látomás!
T?nj el vissza, honnan jöttél, b?nh?dj, miért
Meggyötörtél!
Hagyj itt engem a sötétben, hadd öljön
Meg a magány!
Tépd ki szívemb?l véres cs?röd, és ne térj
Vissza már!
Felelt a holló: ,,Sohamár!"

És Holló el nem repül, ott ül most is,
ott ül, ott ül
szobromról mereven bámul, rám néz, és csak
egyre vár
Démonként lelkem gyötörve, reményeim összetörve
A homályos lámpafényben rám vetül
a sötét árny
Lelkem csak sötétségben él, kint is csak
örök éj vár
Nem száll tova… Sohamár!

Eredeti angol szöveg:

The Raven

Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore,
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.
`'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door –
Only this, and nothing more.'

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow; – vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow – sorrow for the lost Lenore –
For the rare and radiant maiden whom the angels named Lenore –
Nameless here for evermore.

And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me – filled me with fantastic terrors never felt before;
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating
`'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door –
Some late visitor entreating entrance at my chamber door; –
This it is, and nothing more,'

Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
`Sir,' said I, `or Madam, truly your forgiveness I implore;
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you' – here I opened wide the door; –
Darkness there, and nothing more.

Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before
But the silence was unbroken, and the darkness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!'
This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!'
Merely this and nothing more.

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
`Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice;
Let me see then, what thereat is, and this mystery explore –
Let my heart be still a moment and this mystery explore; –
'Tis the wind and nothing more!'

Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately raven of the saintly days of yore.
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door –
Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door –
Perched, and sat, and nothing more.

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
`Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven.
Ghastly grim and ancient raven wandering from the nightly shore –
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning – little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door –
Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door,
With such name as `Nevermore.'

But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only,
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered – not a feather then he fluttered –
Till I scarcely more than muttered `Other friends have flown before –
On the morrow will he leave me, as my hopes have flown before.'
Then the bird said, `Nevermore.'

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
`Doubtless,' said I, `what it utters is its only stock and store,
Caught from some unhappy master whom unmerciful disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore –
Till the dirges of his hope that melancholy burden bore
Of "Never-nevermore."'

But the raven still beguiling all my sad soul into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door;
Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore –
What this grim, ungainly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking `Nevermore.'

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er,
But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er,
She shall press, ah, nevermore!

Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
`Wretch,' I cried, `thy God hath lent thee – by these angels he has sent thee
Respite – respite and nepenthe from thy memories of Lenore!
Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! – prophet still, if bird or devil! –
Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted –
On this home by horror haunted – tell me truly, I implore –
Is there – is there balm in Gilead? – tell me – tell me, I implore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! – prophet still, if bird or devil!
By that Heaven that bends above us – by that God we both adore –
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels named Lenore –
Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels named Lenore?'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Be that word our sign of parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting –
`Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! – quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted – nevermore!

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: Kántás Balázs
Szerző Kántás Balázs 334 Írás
Fiatal költő, műfordító 1987. szeptember 7., Budapest. 2009-ben diplomáztam az ELTE BTK-n, BA-anglisztika szakon, ha igaz, nem sokára irodalom- és kultúratudomány szakos posztgraduális ("mesterszakos") hallgató leszek, vagy rosszabb esetben frissdiplomás munkanélküli... Körülbelül négy éve írok verseket, komolyabban másfél-két éve, és kissé több mint két éve kísérletezem a versfordítással. Az ELTE-n szerencsére még tanulmányaim elején úgymond kézbe vett Géher István professzor, az egyik legelismertebb élő magyar műfordító. Mióta űzöm, kissé több mint ezerötszáz, persze változó terjedelmű és színvonalú versfordítás került ki a kezem alól, meggyaláztam sok nagy költő sírját és kortárs, élő költőket is ferdítettem. :) Megítélni nem akarom magamat, azt tegye, aki olvassa fordításaim... ÃÅjabban saját verseket is publikálok a 7toronynál, és bár a saját őrültségeimet a fordításhoz képest ezidáig másodlagosnak tartottam Talán egyszer még KLTŐ is lesz belőlem, nemcsak (pénz)költő... Idáig publikáltam a Kaláka, Kalligram, Kolozsvári Helikon, a Prae, a Búvópatak, a Napút, az ÃÅj Forrás és a Kalejdoszkóp, illetve elvileg fogok a Nagyvilág, Napsziget, , a Szkholion, Spanyolnátha és a Zempléni Múzsa folyóiratokban, azonban maradok továbbra is a 7torony egyik hű szerzője. Költőként főként a rövid, letisztult, minimalista líra érdekel, koncepcióm szerint próbálok minél kisebb terjedelemben minél többet elmondani, minél több interpretációs lehetőséget nyújtva az olvasónak. Első két verseskötetem, Az ablaküvegek közötti tér (Búvópatak Kiadó) és az ngyulladás (Napkút Kiadó) 2008 decemberében jelent meg szinte párhuzamosan, egy harmadik, kétnyelvű kötet (magyar angol) Éntelen ének (Búvópatak Kiadó) 2009 márciusában. Első, bár igencsak vékonyka fordításkötetem, immár szinte biztosan, bár 2009 közepén jelenik meg a Napút Kiadó Káva Téka sorozatában, az eredeti terv szerinti kortárs amerikai költők versei helyett TED HUGHES, FERNANDO PESSOA, PAUL CELAN, CHARLES BAUDELAIRE és SYLVIA PLATH verseiből válogatva... 2008. júniusától tagja vagyok a József Attila Körnek, az ÃÂrószövetség és a Szépírok Társasága után az ország talán harmadik legkomolyabb írószervezetének, Schein Gábor, Szabó T. Anna és Szlukovényi Katalin ajánlásával. A 7toronynál 2008. december-januárban dolgoztam versszerkesztőként. IRODALMI DÃÂJAK, ELISMERÉSEK: - Cédrus Művészeti Alapítvány / Napkút Kiadó - kortárs irodalmi alkotások pályázatának díja 2008 (ennek következménye a készülő fordításkötet) - Accordia Kiadó irodalmi pályázatának díja - 2008 (antológia 2008 végén) - Az Országos Idegennyelvű Könyvtár 2008-as műfordítás-pályázatának különdíja (ebből is készült antológia a Napút Folyóirat Káva Téka sorozatában) ÃÂrószervezeti tagságok: Magyar ÃÂrószövetség József Attila Kör Fiatal ÃÂrók Szövetsége Magyar Műfordítók Egyesülete Magyar Irodalomtörténeti Társaság Kis önreklám: VERSEK MAGYARRA FORDÃÂTÃÂSÃÂT ANGOL, NÉMET, OLASZ, ESETLEG FRANCIA, SPANYOL ÉS PORTUGÃÂL NYELVEKBŐL FELKÉRÉSRE VÃÂLLALOM.