dr Bige Szabolcs- : A Napisten bárkájában

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény /6. rész/ *

 

 

Valamikor erős volt a királyság. Anu, a pap elmondta, hogy a rend évezredek óta fennáll, megkövesedve, de most hanyatlik minden, mint amikor egy ember túljutva a férfikoron, öregedni kezd.

Ahogy mind jobban megismertem az egyiptomi népet, régi hitem és elképzeléseim megrendültek. Megismertem egy királyságot és hatalmat, mely nagyobb, mint az összes akháj együtt. Eddig számomra ismeretlen istenek foglalták el a régiek helyét. Az élet és halál közti határ elmosódott. Ha nem lettem volna Apolló fia, közönséges rabszolga lennék. Abban az időben úgy hittem, a vér és származás mindennél fontosabb. Ezt még Akhaiában tanultam így.

Hét évet töltöttem rabságban és tanulásban. Az Egyiptom földjének orvosi tudományából nem maradt már titokban előttem majdnem semmi, ekkor szólott Anu pap, hogy tisztuljak meg, borotváljam kopaszra a fejem és öltsem fel az általunk szolgált rend fehér ruháját. Húsz napig utaztunk lefelé a folyamon, a tenger mellé, míg elérkeztünk Nú városába melyet az akhájok Théba néven illetnek. Keresztülutaztunk Ptah, a tűz istenének városán, Menefert nevűn, Leereszkedtünk Ein-Rá, azaz Rá várának falaihoz. Tisztelegtünk a szentélyekben. Nem ismertem utazásunk célját. Utazásunkat nem valami gazdag várban fejeztük be, hanem egy öreg, szinte romos piramisnál, a nyugati szél félig eltemette már. Lábainál egy kis, téglából épült templom egyetlen őrrel. Nefer — így nevezték az őrt — a gazdám lábai elé vetette magát.

— Hotep fia, isten hozott. Azt hittem, már megfeledkeztél rólunk.

— Légy nyugodt, Nefer. Nem hagytam még el az istent.

— Az ifjú, aki veled van, idegen — szólt kissé ijedt hangon az őr.

— Mindannyian idegenek vagyunk a földön barátom, és mind egyek. Vezess atyánk sírjához…

Leereszkedtünk a piramis mélyébe, óvatosan kerülgettük a csapdákat, melyeket a sírrablók és hívatlan vendégek ellen állítottak. Nefer fáklyájának pislogó fényénél kitömött fehér íriszek tekintettek ránk. A titkos kamra bejárata előtt a szolga félreállt.

— Nekem nem adatott meg, hogy belépjek…

Csak mi ketten léptünkbe Anu és én. A keskeny cellában egy hosszú kőlapon fakoporsó foglalt helyet, gazdag feliratokkal díszítve.

„Én, Hotep — olvasta Anu — a nagy király palotájában voltam orvos. Jót tettem a hatalmasokkal és megfizettek. Jót tettem a szegényekkel és megőrizték a nevemet. Emberből istenné lettem. Síromhoz a szenvedők fognak elzarándokolni.”

Anu pap odahívott, mondjam el az egyiptomi orvosok esküjét, pedig csak egy rab voltam és jövevény.

Miután befejeztem, Anu bizonyos szomorúsággal hangjában, amit nem értettem, így szólt:

— Rövidesen szabad leszel Aszú. Rövidesen elvállnak útjaink.

Nem sok mondani valóm maradt Egyiptom földjéről, habár annyi ismeretet gyűjtöttem össze, hogy hét nap, hét éjjel nem volna elegendő elsorolni. Bejártuk elölről, hátulról úgy tanítómesteremmel Anuval, mint egyedül. Voltunk sivatagban, oázisokban, a nyugati hegyekben, az északi tavaknál. Gyógyszerek – növények, ritka ásványok, kígyóméreg — után kutatva felkerestük a nomád népeket — akik dögöt esznek —, a hullámok ostromolta partokon élőket. Többször adatott lehetőség megszöknöm, de a vágy, hogy minél többet ismerjek azt mondatta velem: „Majd később, majd később. Még nem tudsz eleget Aszklepiosz. Még nem tudsz annyi, hogy elámítsd és elkápráztasd a hiszékeny akhájokat. Csak ha már ura vagy Egyiptom tudományának, fognak elfogadni Apolló fiaként”. Születésem csodája mellett más bizonyítékra is szükségem van. Az istenek sokszor elfelejtik az élettel együtt halhatatlansággal is megajándékozni fiaikat. Ez utóbbival szűkmarkúbbak, mint magvaikkal.

Anu pap jelezte, hogy szabaddá leszek és én hittem neki. A szabadság egyenlő hazatérésem lehetőségével, az enyéim közé.

Éppen Núban, Ammon városában időzünk, mikor beteg lett az ország nagy királya. Anut, aki időközben a gyógyítók legmagasabb fokára hágott, váratlanul a palotába hívták, gyógyítsa meg a királyt.

Egyiptom földjén a szokás így szólt: ha a fáraó megbetegedik, sorsát Ammon főpapja — aki első az orvosok között is — kezébe helyezik. A nagy főpap már döntött, figyelmeztetett a királyi küldönc, midőn értünk jött. Az első orvos döntését nem lehetett megfellebbezni. Az ősök maguk közé várják a fáraót. Meneptah, a fáraó legkisebb fia — mert szeretet fűzte hozzá, vagy más okból — nem nyugodott bele apja halálába, és üzent Anunak, jöjjön azonnal. Jobban bízott benne, mint a nagy főpapban.

— Meglátod Aszú fiam, hogyan keveredik a mi tudományunk a hatalom, a háború és béke érdekeivel — jegyezte meg Anu, miután meghallgatta Meneptah hírnők által közvetített szavait és miután az út fáradalmaitól elcsigázott szolga lepihent.

— A fáraó halála az Egyiptomi Birodalmat alapjaiban megváltoztatja?

— Lehetséges Aszú. Többet nem árulhatok el. Nem lenne okos dolog behatolnod a nagyok titkaiba.

— Egyet azért árulj el: megbetegedhetnek az istenek emberi bajokban?

— A nagy fáraó különleges istenség: félig isten, félig ember. Amilyen mértékben megbetegedik és meghal az emberi része, olyan mértékben gyullad fel az isteni, míg eléri tökéletes ragyogását, a Napéhoz hasonlatosat.

— És ezt honnan lehet felismerni?

— Sehonnan Aszú, csak mikor már a test az ocsmány balzsamozók kezébe kerül.

Olyan elképedt arcot vágtam, hogy a pillanat minden fensége ellenére Anu elmosolyodott. Az én eszem szerint az élet és halál egymással ellentétben állnak. Anu esze szerint összefonódnak egyetlen egységbe. Bátorkodtam újabbat kérdezni:

— És mennyire van most a fáraó ettől az örömteli állapottól?

— Nem tudom fiacskám. Meglátjuk. Egyetlen szót se szólj, és a fáraó szobájában takard el az arcodat. Csak amikor parancsolom, akkor fedd fel és csak akkor.

A király palotája Ammon szent várától messze volt, a folyón felfelé. Két, fekete rabszolgák által hajtott bárkával utazunk, ezek tele voltak különféle méltóságokkal, papokkal, egyszerű tisztviselőkkel, gyógyszeres ládikáikat cipelő szolgáik által követett gyógyítókkal. Ez nem a gazdagok menete volt, mert a nagy főpap és a jelentősebb papok élükön Ammon papjaival már napokkal ezelőtt elindultak a palotába. Gyorsan odaértünk, mert szaporán csattant a korbács rabok izzadságtól fénylő hátán, szinte repültünk.

A palota könnyed, vörösre és feketére festett pálmatörzsekből épült, agyaggal borított falait tarka képek díszítették. Szemben vele állt Ammon, a kos temploma, nem volt benne semmi méltóság, de teleaggatták rengeteg Ophir országából, a főníciaiktól, Mittániból vagy Hattiból hozott kincsekkel. Mezítelen rabszolgák és rabszolgalányok nyüzsögtek mindenütt, valamint a királyi testőrség aranyozott pajzsot viselő katonái, fejükön nehéz parókával és színpompás tollakból készített legyezőkkel ellátva és fontoskodó írnokok, kiknek tiszte a fáraó szent szavait megörökíteni a többiek számára.

Ahogyan közeledtünk a király hálókamrájához a gazdagon feldíszített termeken keresztül, úgy szűnt a nyüzsgés, lett csend. A helyiségben csak a hallgatag magas rangú papok, előkelő családok tagjai és a testőrség katonái járkáltak. Egyik ajtó előtt régi ismerősre bukkantam. Nem más volt, mint annak a hajónak a kapitánya, amely velünk Akhaiaból Trójába indult, Agamemnón közeli rokona, őnagysága Akheosz. Felfegyverkezve őrködött drága ruhába öltözve, nyakában nehéz arany nyakék függött, egyetlen zöld drágakőből faragott szkarabeusz ékesítette. Mélyen meghajoltam előtte, de nem mutatta, hogy ismerne. Gazdám, Anu hangtalanul belépett a nagy főpappal tárgyalni, mi pedig kint maradtunk a hosszú sötét folyosón. A görög, aki úgy tett, mintha nem ismerne, csak ekkor közeledett hozzám, magához intve:

— Hogy vagy rabszolga? — kérdezett az egyiptomiak nyelvén, ahogy közeledtem felé.

Suttogva kiejtett szavaiban volt elég gőg, hogy rájöhessek, milyen magasra jutott.

— Gazdámmal, Anu pappal jöttem. Hét éve vagyok a szolgálatában.

— Tudtam.

Ez alkalommal az otthoniak nyelvén szólt.

— Tudtad?

— Én intéztem, hogy a főpap ne ellenezze Anu jövetelét. És éppen azért, mert tudtam, ő a gazdád.

— Tapasztalt orvos.

— Túlságosan is. Meneptah szereti és bízik benne. Hallottam jártas lettél a gyógyítás művészetében.

— Megtanultam. De továbbra is rab maradtam. És te?

— A palotaőrök parancsnoka lettem. Segített a fáraó legidősebb fia, Khaemonaszt. Szabad ember vagyok.

— Elfeledted Akhaiat?

— A tekintélyes embereknek mindenhol jó. Harcoltam a király seregében messze Föníciában, és Mittani határvidékén. Ott mentettem meg a haláltól Khaemonaszt királyfit. Rabszolgákat és nőket, földet és gabonát, aranyat kaptam. Téged is dugig töltelek arannyal, ha reám hallgatsz. Egy hajót is adok, amivel haza vitorlázhatsz.

— Jössz te is?

— Lehet — felelt nekem egy torz vigyorral, amit akkor nem értettem. — Ha elvégeztük, ami még tennivalónk van Egyiptom földjén…

Hosszú idő után először beszélhettem kemény, férfias nyelvünkön, és az anyanyelv felébresztette bennem a vágyat az otthon, a haza, a szülők iránt. A tudásvágy, Anu jósága, az ismeretlen dolgok, amiket megismertem most elhalványultak, de nem tűntek a semmibe. A görög szó édesebb volt fülemnek, mint a legszebb egyiptomi költemény. Egyiptom földjén az emberek beszéde nem olyan dallamos, a torkukból szakad fel, másképp hangsúlyozzák. Jó jártasságra tettem szert benne, de soha sem került közel a szívemhez. Akheosz behúzott az oszlopok mélyébe és a fülemhez hajolva, hogy senki meg ne hallja — mintha bárki is értené —, titkolózva súgta:

— A királyt egy különös kór támadta meg. Nem beszél, nem mozog. Úgy fekszik, mint egy halott. Az orvosok, vagy kik ezek a madárijesztők, nem tudják belőle kiűzni! Sőt utasításba kapták a nagy főpaptól, hogy ne is gyógyítsák. Gondolom, Meneptah, a fáraó kisebb fia valamit észrevett. Ő kérte, hogy Anu a gazdád, jöjjön el.

— Igazat szóltál, ő nagy mestere az efféle bajoknak.

— Éppen, hogy ne legyen. Adná az ég, hogy reszkessenek a kezei!

Elámultam, de elrejtettem csodálkozásomat és megkérdeztem:

— Ez azt jelenti, óhajtanád, hogy király átlépjen ebből az életből a másikba? Mi jó származna ebből számára vagy az egyiptomi népnek?

— A tömegeknek? Semmi. A királynak? Hamarabb válna istenné és egy szép, nagy kőházba költözhetne. Nekünk ellenben…

Mivel látta rajtam, nem győzött meg, újabb érveket hozott fel:

— Ha a mostani fáraó odalesz, helyébe a főpaptól vezetve elsőszülött fia, Khaemonaszt léphet, akinek közel állok szívéhez. A király sok ideig harcolt Hatti királya ellen. Sokáig volt távol. A nagy főpapra maradt az ország. Ammon kapta a zsákmány negyedét: a rabszolgákból és rabszolgalányokból, kincsekből és a mérhetetlen nyájakból. Az öreg fáraó fáradtan tért meg a harcokból. Békét akar kötni és egyedül kormányozni…

— Jó dolog a béke — jegyeztem meg vaktában.

— Számunkra mindennél rosszabb, Aszklepiosz. Engem a háború emelt föl. Khaemonaszt és a főpap háborút akar.

— Úgysem értem.

— Gyenge az értelmed ezekben a dolgokban! Az idősebb fiú kedveli az akhájokat. Fogadta a követeket onnan. Sokan a mieink közül szívesen jönnének Egyiptom földjéért harcolni. Ha már elég sokan leszünk, rátesszük a kezünket az egész országra. Maradhatunk itt, mint urak, vagy visszamehetünk haza. Figyelj rám. Tudom, hol vannak a kincseik. Telepakoljuk a hajókat arannyal és bronzzal, értékes edényekkel és ruhákkal, amilyen még Agamemnón házában sincs, úgy evezünk Akhaia partjaira.

— Ha így akarják az istenek is…

— Meg te. Itt van a méreg nálam, amit a király gyógyszerébe kell öntened, amit Anu készített neki, anélkül, hogy bárki is észrevenné. Hallod?

— És ha nem akarom?

— Megteszi más. És te pedig ott találod magad a kőfejtők között. Vagy inkább ledöflek most azonnal, nehogy eláruld a titkot.

Megnyugtattam, hogy gondolkozás nélkül megteszem. Akheosz a hajónkon is rejtett gyűlöletet táplált irántam.

Elvettem a csöppnyi kis edényt a méreggel, tenyeremben elfért.

— Adják az égben lakó istenek, hogy minden jól sikerüljön.

Akheosz elégedettnek látszott. A pártjára álltam, gondolta.

Kevés idő múlva a kisebb papok kijöttek a király hálókamrájából. Csak a nagy főpap és gazdám Anu maradtak bent. Végül behívtak, mint az orvos szolgáját és segítőjét. Lesütött szemmel léptem be, ne lássam Ammon, Rá és még számos istenség fiának ragyogását. Anu parancsára ránéztem. Olyan volt, mint akármelyik ember. Mozdulatlanul feküdt meztelenül az ágyán, mely szépen szőtt takaróval volt borítva. Oda hajoltam Anu füléhez és akháj nyelven, melyet csak ő értett, így szóltam:

— Uram, ennek az embernek az élete és miénk is mérlegre van téve.

— Félsz?

— A hatalmon levők a király halálát akarják. Hogyan lenne jobb?

— Oszirisz és az igazság azt parancsolják, teljesítsük kötelességünket, még ha életünkbe kerül is.

Emlékszem jól, a főpap kérdezte Anut, milyen nyelven beszélünk és miről.

— Kérdőre vontam a szolgát, előkészített-e mindent.

És hozzátette felém fordulva:

— Kezdhetjük…

Fennhangon mondtuk együtt az eskü szövegét, melyet a gyógyító orvosok, intéznek a Naphoz azon a régi háromezer éves nyelven, amelyet ma már csak a papok ismernek:

 

Széth elrejtőzött a delta nádrengetegében

Osziriszre lesvén.

A derék isten behatolt a delta nádrengetegébe

Keresni a holdból hullott lótuszvirágot.

Széth rárontott Osziriszre és levágta

Kőbaltája hegyével.

A derék isten lehullott, mint egy lótuszvirág

Tövestől kitépve és messze hajítva.

Széth kőkésével feldarabolta Oszirisz testét

És Egyiptom földjén eldobálva mindenütt,

Szerteszórta.

Hórusz, a sas és édesanyja, Iszisz megkeresték,

Összeszedték,

Összeragasztották,

De Oszirisz isten mozdulatlanul feküdt a deltában, nem lélegzett.

„Adj, Napisten az élet vizéből,

Támasszuk fel Osziriszt!” így könyörögtek a Napistenhez.

Az isten megmondta hová menjenek, milyen füveket szedjenek, hogyan főzzék,

Hogyan öntsék Oszirisz testére.

A derék isten visszatért közénk, hogy életet adjon

A zöld növényeknek, melyeket Széth lehelete elhervasztott.

 

Esküszünk neked, Napisten,

Hogy gondját viseljük betegnek és szenvedőnek

Ahogyan Osziriszt gondozta Hórusz, a sas, és Iszisz, az anya.

Minden szeretetünket és tudásunkat a betegekre áldozzuk, Ó, Napisten!

 

Ammon nagy főpapja közelebb lépett. Nem volt kedvére a Nap megidézése az esküben, de ez volt a hagyomány és senki sem merészelt ellenkezni. Szerette volna Ammon és Rá egyesítését, de mostanáig nem sikerült neki. A mélyen gyökerező hitet nehéz megváltoztatni.

Mielőtt elment volna, furcsán tekintve rám, így szólt:

— Úgy hiszem, a palotaőrök parancsnokával azonos népből származol.

Mélyen meghajoltam előtte:

— Így van nagyuram.

— Az emberek Keftiu földjéről megbízható szolgák.

Számomra szavai félelmetesnek tűntek. Ki vagyok én, hogy a hatalmasok akaratával szembeszegüljek? A honvágy is áthatott. De ölni nem tudtam. Lehet, elég lett volna, ha Anu hagyja, a betegséget a maga útján menni, anélkül, hogy beleavatkozna. Remegett a hangom ahogy Anu felé fordultam:

— Uram…

Tanítóm nem hagyta befejeznem. Olvasott volna a gondolataimban?

— Figyelj rám Aszú. Ez az ember ránk bízta az életét. Érted? Kötelességünk segítenünk, ne váljék idő előtt istenné. Megesküdtünk a Napistenre. Add be neki az altató főzetet…

Az előkészített bögréből egy cseppet a beteg szájába töltöttem. A főpap rejtett megelégedettséggel figyelt rám.

A szent beavatkozás — így nevezték a papok — sokáig tartott. Anu hosszú ideig tapogatta a király fejét, mintha a baj fészkét keresné. A fáraó kopaszra borotvált koponyáját lemosta azzal a főzettel, amelyet egy kovakő palackból öntöttem rá, és letörölte egy darab lenvászonnal. Kimondta háromszor Hotep nevét, tanítónk és mindannyiunk atyjának nevét. Végül egy nagyon éles kőkéssel — ennél keményebbet és élesebbet még nem láttam — elkezdte a fej bőrét átvágni. A beteg erősen vergelődött, de keményen az ágyhoz szorítottam a fejét. Nem volt nehéz, mert a király öreg volt és erőtlen. Lassan az altató ital lecsendesítette.  Csak ezután fúrt egy másik hegyes kővel lyukat a koponyán. Innen elindulva recés élű késsel átvágta a csontot. Lassan, türelmesen dolgozott, én pedig közben a felvágott sebből eredő vérzést csillapítottam egy erre a célra szolgáló kristállyal. Miután Anu sikeresen körbevágott egy akkora darabot, mint egy közepes kagyló, elővett egy ezüst kanalacskát és kiemelte a csontdarabot a helyéből. Az agy selymes burka alatt láthatóvá vált egy jókora duzzanat.

— Látod? Itt van a baj — jegyezte meg halkan Anu és átvágta fehér burkot.

Ezután vékony ujjaival benyúlt és kiemelt egy vérrögöt. Összeöltöttem vékony len cérnával az agyat borító selymes burkot, helyre igazítottam a bőrt és azt is összevarrtam. Bekötöttem a király fejét keskeny csíkokra hasított vászonnal, ahhoz hasonlóval, mint amilyent az ocsmány balzsamozók használnak. A nagy főpap elégedetten nézte a mozdulatlan fáraót.

Anu is és én magam is kimerültek voltunk az aggodalomtól és fáradtságtól, de tovább is még egy nap és egy éjjel a király kamrájában maradtunk, aki kezdett javulni. A várakozás csendes óráiban mindent elmondtam Anunak. Nem szólt semmit. Csak gyengéden megsimogatta kopaszra nyírt fejemet.

— Gazdám…

— Mostantól fogva ne mondd ezt többet nekem. Szólíts, ameddig még együtt maradunk, „mesternek”.

Egy idő múlva megadatott, hogy szembe kerüljek Meneptah királyfival, egy vézna, éretlen fiatalemberrel, óriási, mélyen ülő szemekkel.

— Megbízható emberekkel vetesd körül a beteget Meneptah. Vigyázz az életére.

— Ti is vigyázzatok a saját életetekre. Csak egyedül magatokra számíthattok! – felelt az ifjú.

Amikor kiléptünk onnan, Anu így szólt a várakozókhoz:

— A király még hosszú évekig uralkodni fog. Ammon megsegítette.

Nem tudom mi történt azokkal, akik a fáraó helyett annak fiát Khaemonaszt királyfit kívánták a trónra ültetni, de titkukat mélyen megőrizték. Féltek talán, nehogy én vagy Anu — bár egy rab vallomása nem sokat ért — valamit kifecsegünk?

Néhány nap elteltével a fáraó kezdett érteni, mozogni és beszélni. Nem sok kellett, hogy parancsolni is tudjon.

Harminc napig maradtunk a palotában a fáraó mellett. Utjaim néha keresztezték az Akheoszét. Gyűlölködve nézett rám és egyszer már nem tudva magát tőrtőztetni megszólított:

— Jobb lett volna, ha Agamemnónra hallgatok és a halak eledeléül beletaszítalak a tengerbe…

A fáraó fokozatosan, teljesen felépült. Behívattak a nagy terembe, ahol már összegyűltek az udvari méltóságok, a katonák és papok. Jelen voltak Hatti békekövetei is. A nagy főpap átnyújtott Anu kezébe még egy arany nyakéket — mely egy összetekerődött kígyót ábrázolt, a bölcsesség jelképét —, valamint a gyilkos méregét és a gyógyításét. Ezek után Khaemonaszt a királyfi, aki sietett volna a trónt elfoglalni, rákezdett egy saját maga által alkotott Ammon dicsőségét hirdető hálaénekbe:

 

Ammonnak, az én uramnak Karnakban,

A hatalmas istennek, ki Nú városában első,

Könyörgésünk meghallgatójának,

Az elesettek gyámolítójának,

Feléje nyújtom hálám sokaságát,

Föl a magas égig és le a föld mélyéig.

Őrizzétek Ammon rendjét, halandók!

Ammon erejét mindeneknek hirdetem,

Utazzanak a nagy folyón akár fel, akár le,

Legyenek bár

Egyszerű, vagy rangos emberek,

Vének, vagy gyermekek, ifjak, vagy szűzleányok.

Ammon hatalmát hirdetem

A vízben úszó halaknak,

Az égben szálló madaraknak,

Mindazoknak, akik ismerik, vagy sem a hatalmas istent,

Őrizzétek Ammon rendjét mindenütt!

Hatalmas vagy Ammon, hallgatás ura,

Leszállsz a szegényhez, le a gazdaghoz,

Jöjj! Enyhítsd félelmeim árját.

Ammon vagy a hatalmas, Nú város ura,

Mentsd meg az országot a gonosz Széth ellenében,

Ammon, Ammon, Ammon…

 

A trónon mereven ülő fáraó intett tetszése jeléül és nehézkesen kinyújtva kezét megsimogatta fia fejét. Khaemonaszt kényszeredetten mosolygott. Meneptah odapillantva fel akart ugrani, de fáraó egy mozdulata megállította. 

A főpap jóváhagyólag bólintott Khaemonaszt dicshimnuszára, és miránk meg ránk parancsolt, induljuk azonnal. A bárka, amellyel nem rég érkeztünk sebesen, a folyam sodrásától hajtva inkább, mint az evezőktől, a partra kihúzva várt ránk. Úgy jöttünk el, hogy nem láttam Akheoszt a palotaőrök parancsnokát, aki ki akarta fosztani a király kincseskamráját, hogy Egyiptom földjén uralkodhasson.

A könnyű és gyors bárkát csak két inas szolga hajtotta. Siettek, mert közeledett az esti sötétség, amitől Egyiptom lakói féltek. Megtörtem a csendet:

— Bízol Meneptah védelmében, hogy nyugodt szívvel visszatérsz Nú városába, ahol a főpap kezében van a hatalom?

— Tudod, hogyan írják a fáraó nevét? — kérdezte. — A Nap és Széth, a pusztító jelével. Egyik fele királynak jó, a másik rossz. Hagyna minket elpusztulni, ha ez a sorsunk. Lehet, már el is felejtett minket…

 Hogy ne engedjen szomorkodni, Anu fordított a beszéden:

— Hamarosan telihold lesz. Visszatérsz hazádba, Aton-Aszu?

— Szeretnék.

— Miért nem szöktél meg eddig? Attól féltél, úgy jársz, mint a rabszolga, akit mutattam neked hét évvel ezelőtt, akit megölt a nap heve?

— Féltem, mesterem — válaszoltam. — De nem azért nem próbálkoztam.

— Tudom, Aszú fiam. Az ismeretlen megismerése — mely mások elől rejtve van — megfogott és mellettem tartott. Mikor egy szenvedőt meggyógyítasz, közel érzed magad az istenekhez. Már a kezdetben rájöttem, hogy jó orvos lesz belőled. Keskeny és ügyes kezeid miatt. Lehet valóban a Napisten, Aton, a dicsőített és gyalázott isten fia vagy. Eddig mindent átadtam neked, ami tehetségemben állt. Ez volt az utolsó tanács.

Megállott egy pillanatra és így folytatta:

— Még kapsz egyet tőlem, mert isteni leszármazott vagy, legalább is megérdemelnéd, hogy az legyél.

Leakasztotta nyakából az összetekeredett kígyót ábrázoló láncot, és áthúzva a fejemen a nyakamba akasztotta.

— Jegyezd meg örök időkre ennek az ajándéknak a tanulságát: a méreg öl és gyógyít is ugyanabban az időben, a kígyó bölcs és ravasz. Válaszd mindig a bölcsességet és a gyógyítást, a többit hagyd el. A kígyóban egy isten lakozik, de csak egyszer segíthet rajtad.

Kinyújtottam a két karomat, ahogy errefelé szokás és mélyen meghajoltam előtte. Utolsó szavak, melyeket tőle hallhattam ezek voltak:

— Tudod fiam, most hol vagyunk? A Napisten bárkájában…

Váratlanul az egyik evezős felállt és az evezővel fejbe vágta, leütötte. A másik egyedül próbálta egyensúlyban tartani a bárkát, nehogy az áramlat elkapja és felborítsa. Ijedtemben felugrottam és az evezős, aki leütötte Anut, a megingott bárkából egy kiáltással a vízbe zuhant. A másikat rövid harc után ledöftem a késsel, és társa után löktem a hullámok közé. A vízbe megjelentek a Nú mellett élő szent krokodilok fejei és hosszú orrai. Kieveztem a nád borította partra. Anu már átkelt a halottak országába, ahol a sakál fejű isten Anubisz az úr, aki mérlegre teszi a jó és rossz tetteket. Anu is egy isten fia volt, lehet éppen az Anubisz fia.

Egyiptom földjének lakói hite szerint, akár hamis, akár igaz, a halott egy bárkán utazik át a másik partra egy végtelen folyón. A testnek érintetlennek kell lennie, mert csupán így lehet része az örök életben. Ezért balzsamozzák be illatos olajokkal és tekerik körbe hosszú lenvászon csíkokkal. Anu nem fog bebalzsamozásban részesülni, de lehetséges, nem is óhajtaná igazából. A papok jobban tudják, mint az egyszerű emberek, hogy létezik-e örök élet és az a másik part. Bárhogyan is lenne, én a magam részéről Anu testét elhelyeztem a bárka fenekén, betakartam ruhákkal a fejét, nehogy az éjszaka madarai kivájják a szemeit és kitaszítottam a könnyű napbárkát a folyam közepére, had vigye a sodrás Nú felé, a deltába, és onnan a tengerbe.

Egyedül maradtam a nádrengetegben. Lehetetlenség volt visszatérnem a palotába, vagy a templomba. Senki el nem hitte volna, hogy Ammon két szolgája meg akart volna minket ölni, Anut és engem is, miután annyi kegyelemben volt részünk a hatalmasságok részéről. Rabszolga voltam, és bárki azt hihette volna, a nyakamban levő lánc miatt, hogy én öltem meg Anu papot és kiraboltam.

Reggel a folyam hátán szolgákkal és a királyi testőrség katonáival megrakott bárkák tűntek fel. Egyesek Nú városából, mások a palotából jöttek. Ezeket, az utóbbiakat éppen Akheosz vezette. A folyó közepén tanácskozásra gyűltek a parancsnokok. Keresték a névtelen rabot, aki kifosztotta és meggyilkolta a drága Anu papot, a király gyógyítóját, Ammon szeretett fiát, a nagy főpap barátját, akinek nagy méltóság és tisztesség jutott osztályrészéül…

Apolló kegyes volt hozzám azon a napon, erős fényével elvakította az engem üldöző katonákat és szolgákat, így nem vettek észre a nád között. Másképpen most nem lehetnék itt, és nem jegyezhetnék le mindent az Egyiptom földjén tanult szent jelekkel nagy papirusz levelekre.

A fáraó katonáival megrakott bárkák egész álló nap a papiruszerdőt turkálták a part mentén, zajongva szurkálták a nádrengeteget. Amennyire tudtam, elrejtőztem az iszapban és a parti növények között, félelemmel telve az emberhúsra éhes szent krokodilok iránt. Számításom — hogy az emberekkel megrakott bárkák és a zaj elriasztják a szörnyeket —, végül is bevált. Nem egyszer le kellett buknom a víz alá, amíg dobogni nem kezdett a fülem és éreztem, szakad szét a tüdőm. Gyermekkoromban sokat játszottam Akhaiában, hogy lebukom a folyóban a víz alá s most ez a játék mentette meg az életemet.

A bárkák ott futkorásztak, ahol Anut megölték. Ezek szerint a gyilkosság nem volt véletlen, hanem a palotában határozták el. Azokat, akik most engem kerestek ugyanazok küldték, akik a meggyilkolásunkat is megparancsolták. Csak estefele kezdtek a bárkák egyenként elszállingózni. A legutolsó egészen közel evezett el hozzám. Hallottam a kormányos szavait, amit a katonához intézett:

— Remélem elnyelte a folyó azt az átkozott rabszolgát. Hiába is keressük katona. Nem maradt egyetlen szöglet sem, ahová be nem nézünk.

Éppen ilyen tisztán hallottam a választ is egy hangos röhej kíséretében:

— De ha nem is fulladt meg, úgyis meghal. Lent is, fent is Akheosz katonái várják, meg Ammon szolgái. A sivatagban pedig majd Rá öli meg égető sugaraival vagy felfalják Anubisz, a Sakál gyermekei…

Erőteljes evezőcsapásokkal távolodott az utolsó bárka is. Az Egyiptom földjén élő emberek félnek az éjszaka sötétjétől, mert hitük szerint éjszaka elátkozott lelkek nyüzsögnek. Ezért amikor alszanak, befedik a fejüket: nehogy az orrukon, vagy a szájukon behatoljanak a rossz szellemek. Én ugyan azt gondolom, hogy ez a szokás a papoktól ered, akik betakarták a fejüket a szúnyogok ellen, melyek rajokban szállnak fel éjszaka a folyóból.

A krokodilok mindjárt visszatérnek. Eldöntöttem, kimászom a mocsárból. Reszkettem a hidegtől, át voltam ázva és fagyva. Ráakadtam egy száraz sarokra és leheveredtem a bokrok közzé. Erőltettem az agyamat, hogy kitaláljam, miként szabadulok meg legjobban, mert nem kívántam sem a papok, sem Akheosz katonáinak keze közzé kerülni.

Egyedüli út — mely nyitva állt, bár nem minden veszély híján — a sivatag volt. Akaratukon kívül éppen az ellenségeim nyújtottak helyes megoldást számomra. Ha mindig csak Délnek haladok, és nem tévesztem szem elől a nagy folyót, elérhetem Núbiát, Egyiptom ellenségét, ahol a szökött feketék szabadulást remélnek. Sokszor láttam, a visszahozott rabszolgákat, korbáccsal verték őket a katonák, rájuk sütötték az engedetlenek bélyegét és elküldték őket a kőtörőbe vagy kint hagyták a napon, árnyék nélkül, étlen, szomjan — amíg elpusztultak. Egyesek — kevesen — soha sem jöttek vissza. Vagy megszabadultak, vagy belepusztultak a szomjúságba és éhezésbe vagy széttépték őket a sakálok.

Nem volt választásom. Visszatérésem egyenlő lett volna a biztos és gyors halállal, nehogy valakinek eláruljam a titkot. A dél irányába vivő út az ismeretlent jelentette. Mégis a Núbia felé vezető út mellett döntöttem. Mielőtt azonban útra keltem volna, kezeimet kinyújtottam Phoebus felé, éppen készült lebukni a sivatag pereménél, és forró könyörgést intéztem hozzá:

 

  Atyám! Arany orcájú Apolló segíts meg engem, fiadat!

Ne hagyj magamra itt, zsákmányul kitéve pusztának, s halálnak,

Ha fiad vagyok, foganva tőled és távoli jó anyám által,

És ha még eszedben tartod szerelmed az akkori időkből…

Szeretett téged és neked adott mindent, mit egy gyönyörű nő adhat,

Ahogyan csak az adhat, aki szíve mélyéből szeret.

Szenvedtem, láthattad, eleget mind a mai napig:

Nevelőapám, Eumenichész dühében Trója falaihoz küldött,

Remélve, ott pusztulok majd az ádáz harcok hevében.

Alkalom lett volna a hajóúton, vízbe fúlni, vagy a szomjan halni,

Később Egyiptom földjén raboskodtam, Théba városában.

Odaveszek, ha nem küldöd elém az öreg tudós papot,

De elvesztettem; és íme egyedül vagyok, és mint vadat űznek.

Ha hallasz engem, és sorsomban reményt nyújtanál,

Mutass egy égi jelt, hogy lássam isteni hatalmad.

 

És Apollónak meglágyult a szíve. Ahogy befejeztem könyörgésemet a láthatár mögé bukott. A nappali forróság hűvösre váltott, a fény átadta helyét a rejtőzködők számára kedvező sötétségnek.

Megértettem, hogy mindig csak éjszaka mozogjak. Óvatosan visszatértem a folyó mellé. Kihalásztam a vízből egy husángot, hosszan ittam, amíg megtelt a hasam és útra keltem. Csak egy iszák volt velem, ebben tartottam a kis kancsót, ami annak idején Agamemnóntól kaptam, és Anu arany nyakravalóját. Mesteremet valahol Nú és a palota között gyilkolták meg. Szerencsémre a másik parton kötöttem ki, a gyéren lakottabb és elvadultabb oldalon. Elkerültem a lakott helyeket, a falvakat és szántókat, és csak éjszaka mentem. Nappal elrejtőztem a szakadékokban, vagy elhagyott sírokban tudván, hogy ide senki nem merészkedik.

A sírokban fenyegetett az átok, a múmiák, a falra festett ijesztő képek és az egyiptomiak jeleivel írt bűvös felíratok. Ezektől kevésbé féltem, mint az emberektől. A halottak adakozóbbak voltak, mint az élők, nekem adták ételüket: régi gabonát, mi évek óta aszalódott keményre száradva, minta kő, és agyagkorsók hűvösébe zárt sört, melynek még érződött keserű íze. A halottnak készített pogácsát búzalisztből és mézből gyúrták, mandulával díszítették, ez ízlett, bár fanyar édességétől még szomjasabb lettem. Ahogy haladtam Dél felé, a csillagok szerint tájékozódva és ügyelve a folyam közelségére, a falvak egyre ritkultak. Az agyagba vájt sírhelyeket, melyekbe könnyen behatoltam, felváltották a kőből épült magas sírok, bejáratukat sokszor szikla zárta vagy úgy elrejtették, hogy senki nem juthatott nyomára.

A múlt idők királyai — övéké voltak ezek a kevély sírhelyek — védelem céljából építtették a sírokat, hogy haláluk után is oltalmazza őket. Szenvedni kezdtem az éhségtől és még inkább a szomjúságtól. A táj egyre pusztább, szárazabb, keményebb lett, sziklával borítva. Reggel harmatot gyűjtöttem a sziklák sima feléről, este a botommal — a végét jól kihegyeztem — gyökereket ástam ki, és kiszívtam belőlük a kevés nedvet. Egyszer leütöttem kővel egy madarat és úgy nyersen megettem, mint egy vadállat. Néha lemerészkedtem a folyam partjára, mert űzött a szomjúság, félretéve minden óvatosságot.

Mindezek a dolgok hosszú napokig és éjszakákig tartottak. Saruim elszakadtak, lábamat véresre törték a kövek, nyelvem megvastagodott és a szám keserű volt az undortól. Legszívesebben elgyengülve lefeküdtem volna, és hagytam volna, hogy jöjjön a halál, ha nem éltetett volna a remény.

Lesznek, akik megkérdezik, vajon milyen remény hajthatott, miközben egyre távolabb kerültem a deltától, a tengertől, a hazámtól, Akhaiától. Kigondoltam egy őrült tervet, mind arra alapozva, amit hallottam innen-onnan a világról, amely körülvett. Az akhájok szerint a föld olyan, mint egy kerek tepsi, és úszik az Okeánosz vizén.  Egyiptom földjén mesélték — rabszolgák mondták el —, hogy Núbia napkeleti partjairól arannyal, elefántcsonttal és drágakövekkel megrakott hajók indulnak Mittani, és Hatti partjai felé, s ez utóbbi a papok szerint szomszédos Trója városával. Régi egyiptomi mesék krétafehér arcú hajósokról szólnak, akik néha Núbia partjainál időznek. Az én eszem szerint nem lehettek mások, mint föníciaiak vagy görögök, mivel soha nem halottam más fehérbőrű emberekről a görögök és a fennebb említetteken kívül. Ha az akhájok még ott vannak, elérhetek hozzájuk a szárazföldön, és a tengeren. Trójához pedig közel esik Akhaia partja, Spárta, Mükéné, az otthonom.

Egyik reggel, megint lementem a folyam partjára. Kimerült voltam a szomjúságtól és a fáradtságtól. Egy korty vizet akartam inni, egy marék mocsári gyökeret elrágni és utána aludni. Távolról hallottam a lezúduló víz robaját. Egy szikla tetejéről megláttam a folyam partjait védő várat. Szüéné mellé érkeztem, Egyiptom földjének és Núbiának a határára. Reményeim, ahogy felvillantak már ki is hunytak: mindenütt katonák nyüzsögtek. Egy jókora csapat kapaszkodni kezdett felém.

Erőm utolsó maradékával nekirohantam, tántorogva a pusztának, nem törődve a tarkómat égető napsütéssel, nem törődve a lábamat összevagdosó éles kövekkel, a forró homokkal. Éreztem az összes isten haragját és dühét, a túlvilág hívását, de csak törtem előre, minél messzebbre a templomok földjétől, a síroktól, a rabszolgáktól. Rohantam, míg csak össze nem estem, nem tudom meddig.

Midőn magamhoz tértem, éjszaka volt. Mellettem venyigetűz égett. Egy kéz az ajkaim közzé nyomta egy korsó csőrét, mely tele volt savanyú tejjel és egy ismerős arc mosolygott rám fülig érő szájjal. N’Gola volt. Egyszer megmentettem az életét és most így fizette vissza az adósságot.

 

___________________

vergelődött=vergődött

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 599 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.