A RÉM – 7torony Irodalmi Magazin

A város délkeleti szélén hosszan húzódó Öregerd? környéke már évtizedek óta szeméttelepként m?ködött. Kidobott holmik, ócska kacatok b?zl? színkavalkádja volt ez, gyomorforgató mindenség: az emberek hulladékai, melyben a figyelmes szemlél? felfedezhette volna a lelkek legmélyén elfojtott kegyetlen közömbösséget minden él? iránt, amely közöny egyébként ügyesen megbújt a nagyvárosi, széles mosolyok mögött…

Csakhogy senki nem foglalkozott sem a szeméttelep, sem az Öregerd? sorsával, mégis, az emberek gyakran emlegették mindkett?t, ha ?szi szél tépte éjjeleken borzongásra vágytak, vagy ha a városba érkez? idegeneket szerették volna valami különleges ínyencséggel elkápráztatni.

Olyankor a mesél? rendszerint halkított egyet a hangján, ezzel is tudatosítva, hogy nem mindennapi történet tudója, s szinte csak mormogta azt a keveset, amelyet sok-sok éve a városban beszéltek arról a furcsa lényr?l, aki a szeméttelepen lakott… és akit csak „a rémnek" hívtak, vagy a bátrabbak „Hullafalónak", de ezt már csak suttogva, mintha attól félnének, hogy az emlegetett egyszer csak megjelenik a hívó szóra…

Bár soha, senki nem látta, azt biztosan tudták, hogy létezik: rémiszt? mesék keringtek elt?nt hajléktalanokról, és néha éjjelenként tisztán hallatszott valami megfoghatatlan nyüszítés a szeméttelep fel?l, amely a szelek szárnyán, a hulladékok b?zével együtt szállt a város fölé…

Olyankor az emberek becsukták az ablakaikat, és lemondtak minden éjszakai programot, mert bár mindig akadtak önjelölt h?sök, akik hosszan ecsetelték, hogy szednék ízeire a Rémet, de szemt?l -szembe azért senki nem találkozott volna vele szívesen.

A hajnali szél megborzolta a fák leveleit, ahogy végigvonult az Öregerd? felett.

Ezúttal az els?, er?tlen napsütéssel érkezett, mintha csak lámpással akarta volna szemügyre venni az erd? titkait, aminek lehullott levelei egybeértek a szétdobált szemetek foszlányaival, amelyet otromba szemeteskocsik okádtak mindenfelé…

A hulladékhegyek szinte már az égig értek: a dombként magasló kupacok széles árnyékot vetettek egy furcsa építményre, amely nem hasonlított semmiféle emberi szálláshoz, bár emberi tárgyakat használt fel hozzá valami bogaras építész; mégis, az emeletes ágyak fémváza, a kibelezett mosógépek és hungarocellel bélelt kartondobozok különös rendszere szemmel láthatóan otthont adott valakinek…

Az a valaki éppen akkor ébredt.

Fázósan megborzongott, majd a nap felé fordította az arcát, s hosszú ideig úgy is maradt. Majd felállt, és puha, ragadozószer? mozdulattal elt?nt a fák takarásában… miután elvégezte a dolgát, kilépett a reggeli fényözönbe. Ragacsos loboncán és különös fényben úszó tekintetén kívül semmi különleges nem volt rajta, hacsak a neonszínekben rikító sportpólót nem említjük, ami remetéhez nem ill? módon modern és újszer? volt: nemrég érkezett a szeméttelepre egy fiatal fiú gardróbjából.

Amióta csak az eszét tudta, ezen a helyen lakott, ez volt az otthona, a menedéke. Visszaemlékezett régi id?kre, amikor még anyja is itt élt vele, aki sok mindenre megtanította… Például túlélni. Bár ismerte az emberi beszédet, soha többé nem szólalt meg azután, amikor egy reggel hiába keltegette az anyját, aki üveggyöngy tekintettel bámult az ég felé… Sokáig nem értette a dolgot, err?l anyja soha nem mesélt neki; így aztán egy id?re melléfeküdt, hogy meglássa ? is, mit bámul az égen, majd elunta és élelmet keresett a szemét között. Aznap éjjel a csillagokat bámulta, majd úgy aludt el, hogy szemei kápráztak a sok fényes ponttól, de anyja nem szólt és nem is mozdult soha többé.

Napokig figyelte, hogy mi történik a testtel.

Egy id? után kezdett hasonló szagú lenni, mint a szeméthegyek: ezért a lábánál fogva elcincálta az egyik kupac mellé, és ezzel elégedett is volt pár napig, majd egy reggel arra ébredt, hogy arca nedves az éjszakai képekt?l: álmában anyja mellette ült és egy dalt énekelt neki… ett?l sírva fakadt. Akkor jött rá, hogy az asszony talán nem szeretné tovább bámulni az eget, talán máshová vágyik, ezért átrángatta a fák közé, egy óriási bokor tövébe, ahol gyakran látta üldögélni, s hogy elrejtse a lassan szétmálló arcot, egy hirtelen ötlett?l vezérelve vadvirágokat szórt rá… ett?l aztán többé nem álmodott vele, ami egy id? után annyira bántotta, hogy éjjelenként gyakran nyüszített magában, s olyankor azt képzelte, hogy énekel.

Egyetlen vigasza maradt: ha anyja emléke kínozta, arcát a nap felé fordítva, gyorsan megnyugodott. A csukott szemein át látott vibráló, narancssárga melegség valahogy mindig az ? érintését juttatta az eszébe.

A város vezet?sége meghozta a döntését.

Itt az ideje, hogy megszüntessék a szeméttelepet. Persze, nem a szemét szaga csípte az urak szemét, hiszen szeméttelepre továbbra is szükség lesz – egy gigantikus útépítési lehet?séget fontolva terveket forgattak, és elégedetten hümmögtek hozzá, gondolatban végigsorolva a lehet?ségeket, amely rengeteg pénzzel kecsegtetett…

Egyedül a polgármester nem hümmögött, ? egyszer?en csak maga elé meredt, majd megszólalt:

„Uraim, – kezdte – egyetlen dologgal nem számoltunk…"

A bizottság tagjai kíváncsian bámulták. Vajon mi állhat az elképzeléseik és az anyagi haszon közé? A polgármester erre egy kissé lehalkította a hangját, majd óvatosan körülnézett:

„Attól tartok, nem vettük számításba… a rémet…"

Halk, sokatmondó moraj futott végig a termen.

Aztán a bölcs vezet?k hosszas tanácskozásba kezdtek.

Azon a reggelen nem sütött ki a nap.

Ronda, borús id? köszöntött a városkára, kiadós záporokkal mosdatva a sokat látott utcákat, tereket. Lógó orrú emberek siettek a dolgukra, s még nem is sejtették, hogy nemsokára mindent elsöpr? izgalom lesz úrrá rajtuk, mert olyan élményben lehet részük, amir?l nem is álmodtak.

Egyedül az Öregerd? fái nyújtóztak elégedetten a hosszú szárazság után, nem tör?dve a ragacsos hajúval, aki éppen élelem után kutatott a szemét között.

Volt ott minden: lejárt szavatosságú konzervek és kiürült fogkrémtubusok, elny?tt cip?k és szakadt harisnyanadrágok, félig száradt szendvics és sikamlós, használt óvszerek… és egy döglött kiskutya – talán egy nagyobb társa marhatta meg, vagy talán éppen a gazdája kínozta halálra – egyszer?en csak a szemétbe dobva, mint a megunt játékok egyike, ami tulajdonságait tekintve immár használhatatlan, értéktelen vacak.

Egy darabig csak nézte a merev sz?rgombócot, majd a kezeibe fogta… ugyanaz a szem meredt rá, mint mindig ilyenkor, hiszen nem el?ször talált ehhez hasonló, emberi hulladékot. De legalább már tudta, mit kell tennie.

A hatalmas bokorhoz vitte a tetemet, hol anyja testét addigra vastagon belepte az id?, majd a tíz körmével ásni kezdte a laza, sáros földet. Az egyre zuhogó es? gyorsan vissza is mosta egy részét, de ? fürgébb volt, s hamarosan a kiskutya a gödörbe került. Néhány pillanat múlva már nem is látszott az ázott sz?r; a lehulló es?cseppek gyorsan betemették, hogy aztán csekély számú fonnyadt virágszirom magányában emlékeztessen egy rég elfeledett kedvencre…

Miután megszórta virággal, még néhány percig álldogált a sírhant mellett, és csak hallgatta a zápor tompa moraját, majd a város felé tekintett, amelyr?l anyja annyit mesélt… ennek köszönhet?en soha, de soha nem vágyott a város falai közé.

Szerette az es? hangját, még akkor is, ha vad szél, vagy villámlás követte; de ha már nagyon fázott, hát visszahúzódott a kis odújába, ahol régi plédek és kiselejtezett anyagok között otthonra lelt… akárcsak most.

Gyors léptei egyre közelebb vitték a célhoz, ám hirtelen orra bukott.

A rádobott háló csak a kisebbik baj volt… a nyakában érzett szúrás bénította csak le igazán… aztán elsötétült el?tte a világ.

Mire magához tért, egy csapat orvos vette körül.

Úgy vizsgálgatták, mint egy különleges baktériumot, amivel azért jobb vigyázni… mozdult volna, de karjai és lábai vastag b?rszíjjal voltak lefogatva, amit?l olyannyira megrémült, hogy nyüszíteni kezdett. Az orvosok sokatmondóan néztek egymásra, majd újra megszúrták.

Ájultan zuhant a semmibe.

A következ? eszmélése ha lehet, még borzalmasabb volt.

Hatalmas téren állt, körülötte hangoskodó tömeg. Amikor kinyitotta a szemét, az emberek el?ször elcsendesültek, majd izgatottan sustorogni kezdtek és mutogattak rá. Rémülten hunyorgott bele a vakító délutáni napsütésbe.

Mellette egy egyenruhás férfi valami fura cs?be beszélt – amit?l érdekes módon szinte harsogott a tér – a másik oldalán pedig egy állt azon orvosok közül, akik megvizsgálták. Kezében lánc, a lánc vége pedig a kezére volt bilincselve.

„Én a rend?rkapitány ezúton jelentem be, hogy a rémt?l immáron megtisztítottuk a várost…" – mondta éppen az egyenruhás férfi a mikrofonba. – „…örökre!" – a nép tapsolt és sikoltozott, miközben néhány színes léggömb felszállt az ég felé.

A megláncolt férfi hosszan nézett az egyik után.

Nem értette, mi történik vele.

„A Rém személyében egy gyilkost fogtunk el." – harsogták újra a hangfalak. – „Egy gyilkost, aki nemcsak állatokat ölt halomra, hanem a tulajdon anyját is, aki egy régen elt?ntnek nyilvánított, szellemi fogyatékos asszony volt, mint utólag kiderült… a szeméttelep csak úgy hemzsegett az elföldelt tetemekt?l. – a tömeg gy?lölete erre szinte tapintható lett. – Bár ez a fattyú analfabéta, süket és néma – ahogy a körültekint? vizsgálatok megállapították – attól még közveszélyes ?rült. Ett?l a – nyugodtan mondhatom – állattól egyikünk sem volt biztonságban!"

A „közveszélyes ?rült" körülnézett.

Körülötte a sosem látott zsibvásári hangulat, amit?l úgy érezte, hogy szétpattan a feje. Az emberek felé köptek és többen azt kiabálták, hogy „halál a rémre!"

De ? nem értette a jelentését.

Haza akart menni.

Pontosan érezte, hogy immár semmi jóra nem számíthat.

Aztán az ég felé újabb színes luftballon szállt.

Megbabonázva nézte, majd nyüszíteni kezdett. Az emberek döbbent csendben hallgatták az el?ször csak halkabb, majd egyre er?söd?, artikulátlan hangot.

De ? egyre csak énekelt, majd egy pillanat alatt kitépte a láncot az értetlenül álló orvos kezéb?l, s leugrott az emelvényb?l az erd? felé.

A tömeg ijedten nyílt szét el?tte.

Els?nek a rend?rkapitány ocsúdott fel.

„Gyorsan, a fegyvereseket" – kiáltotta. „Amint kijut a tömegb?l, l?jék le!" – szólt a parancs.

A „rém" egyre gyorsabban szedte a lábait, de a felé süvít? golyókat nem kerülhette ki.

Kett? a vállába fúródott, egy a lábába.

Annyi ereje volt még, hogy elvonszolta magát a szeméttelepig, ahol végre megpihenhetett…