A Jóisten a szomszédunkban lakott a szent Adalberthez címzett kápolnában. Néha ez a közelség hátrányos volt nekem, mert előfordult, hogy a reggeli misére kijelölt ministránsok nem futottak be időre. Néha az éjjel esett hatalmas hó miatt, néha meg csak egyszerűen, minden bejelentés nélkül dezertáltak.
Ilyenkor a sekrestyés gyorsan átjött hozzánk, és megzörgette a posta lehúzott vasrolóját, mert ott laktunk egy pici kocsmából lett szolgálati lakásban. Ekkor már tudtuk a bátyámmal, hogy megint piros szoknyát kell rántani a kék mackóra a sekrestyében. Az jó meleg volt. Egy hosszú, csipkés, fehér karinget rá, meg egy szintén piros vállrészt – ami ugyancsak jól elkelt felülre ilyenkor.
Télen nem volt túlfűtött a templom. A radiátorok vasbordái egymáshoz koccantak, ahogy remegtek, vacogtak a hidegtől.
Krisztus urunk persze nem fázott, pedig szegény elég gyenge öltözékben lógott a keresztről.
Negyedóra alatt megvoltunk a hajnali csendes misével, amit itt-ott a padok közt elveszve, csak néhány nénike imádkozott végig.
Nem hiszem, hogy melegedni jöttek be hajnalok hajnalán.
Utána otthon már megérkezett a dagadt zöld postásautó. Még hét előtt szétosztottuk a beérkezett zsákból a fiókbérlőknek címzett leveleket, majd iskolába nyargaltunk.
Egyszer csoda történt. Diadalordítozás fogadott az öreg épület előtt, mikor loholva még becsengetésre odaértem. De csak úgy özönlöttek ki a srácok az épületből, mint a méhek nyáron a befüstölt odúból. Később aztán kiderült, hogy mire föl ez a népünnepély. Egyszerű. Reggel a pedellus kihirdette az örömhírt, hogy kéthetes szénszünet lesz s erre mindenkit hazazavart. Azt pedig azonnal a kéthetes karácsonyi, iskolamentes pihenés követi. Halleluja! Én biztos voltam benne, hogy ez a Jóisten jutalma a reggeli misékért.
Egy-két szolgálati év alatt, már ahogy idősebb lettem – mert nem igen nőttem -, végigjártam az egész ministráns ranglétrát. Kezdet kezdetén még külső, majd másod- s a legvégén pedig az első posztra kerültem. Természetesen latinul kellett válaszolnom a papnak a mise folyamán egészen a confiteortól az ámenig, ami rengeteg tudást igényel. A Nagyhéten is én voltam a Szentsír őrzésénél a kitett pénzes-gyűjtő kosárka őre.
A legszebb, a legfelemelőbb viszont az volt, hogy én kezelhettem a nagyhangú csilingelő misecsengőt. Mikor megráztam, még a legyek is letérdeltek meakulpázni a templomfalon. Persze velük együtt, az egész felnőtt gyülekezet. Fura érzés volt azt hinnem, hogy az én akaratomra térdel le az egész hitközség. – Már miért is ne? – hiszen én is térdeltem. És még csak egy pisszenés sem volt.
Bezzeg télvíz idején a temetés nehéz szolgálat volt. Igaz a fekete szoknya elég meleg volt, mégis átfázott az ember, mikor néha egy-egy távolra ásott sírgödörhöz ballagott. Mert szaladni nem lehetett. Már az idősebb gyászolók miatt sem. Enyhítette a végtisztesség szomorúságát az a tizenegy forint, amit a tisztelendő úrtól mindig kaptam. Hébe-hóba borravalót is nyomtak a kezembe, de azt hazaadtam, mert akkor még nem ittam.
Évente karácsonykor édesanyám kapott a templomtól ezt-azt, de szűkösen, mert a fél ország is igencsak rászorult volna. Olyan szegények voltunk, hogy néha átszalajtott a mama a szomszéd egérhez a templomba sóért, cukorér´ miegymásér´. Az adott is volna, de sokszor, sajnálja, de „nekisincsennel” mentem haza.
Legcsodálatosabb volt a Jóisten Nagyhéti szolgálata. A templom majd mindig tömve volt. Még aki egész évben – a Szentesti misét kivéve – ide se dugta az orrát, most az is eljött. Mert ugye biztos, ami biztos. Betértek az előrelátók – azért ugye, sose lehessen tudni – alapon.
Idemerészkedett az óvatosabbja is, ki talán a város másik végében lakott rangosabb elvtársként, s nem mert az ottani templomba menni, mert tudvalevőleg a falnak is füle van. Meg szeme. (Néha még jelentést is tud írni.)
Mindenki tudja, hogy Rákosi már olyan ideológiailag képzett elvtárs volt, hogy baba korában volt utoljára a zsinagógában, mert az istenfélő, tisztességes szülei vitték. Hiába próbált népbutítással és mákonnyal érvelni, mamája oda se figyelt, csak tisztába tette s vitte is az isten házába.
Nagypénteken fekete lepellel letakart koporsó állt a templom közepén. A bejáratnál a baloldali mellékoltárnál volt a Szentsír s benne Krisztus fekvő korpusza. Előtte kicsi vesszőkosár, amibe a hívők pénzt dobáltak a szegények számára. Azt mindig egy-egy ministráns pár őrizte egymást váltván. Nagyszombaton egyedül kezdtem a Krisztuspénz őrzését, mert a társam még nem jött meg.
Futólag ránéztem a pénzes kosárra, s majd hanyatt estem térdeltemben a meglepetéstől. Egy gyönyörű tízes ücsörgött a sok filléres, forintos pénzhalmon, büszkén, mint egy kotlós. Körbenéztem, de a Mi Urunkon kívül csak egy öreg néne beszélgetett elmélyülten Szűzmáriával.
Én csak a pénzt néztem. A papír tízes, az egy olyan hatalmas összeg, hogy csak valami álruhás grófkisasszony tehette ide. De az is lehet, hogy csak provokálásra helyezték direkt a halom tetejére. Gondoltam, hogy azért belemarkolok az apróskupacba és a szoknyám alá a mackózsebbe suttyantom, hiszen mi is szegények vagyunk, és most milyen jól jönne a pénz otthon, de elszégyelltem magam. Hiszen én azért vagyok itt, hogy vigyázzak a magamhoz hasonló elvetemültekre, nehogy meglopják Krisztus szegényeit.
Az Úrnapi körmenet viszont a legszebb kalárisa volt az évnek. A templom lépcsőjénél állva vártunk a többi ministránssal, míg a hívők is kikászálódnak a padok közül, majd mögénk sorakozva megindultunk. Legelöl a plébános úr ment, s mellette én vihettem a Megváltót, egy kétméteres feszülettartó rúdhoz rögzítve.
Fölöttem Krisztus elégedetten nézelődhetett a tavaszi napsütésben, míg megkerültük a haranglábat. A megállóból éppen kicsörömpölt a negyvenhetes villamos lépésre fékezve kerekeit tisztelettel csöngetett, majd továbbloholt a Móricz Zsigmond körtér felé.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:39 :: kisslaki
