Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 75. Epilógus

Ünige brassói bemutatkozása mintha indigómásolata lenne a szegedinek. Összetűz egyik osztálytársávalmajd a román-tanárnővel, aki bosszúrögtönzést ígér…

 

75.  Epilógus

 

 

— Na, te jól elástad magad! — kapta meg, amint a tanárnő kiment az óráról, ám ezzel nem úszta meg. A többiek is nekitámadtak.

— Jobb dolgod nem akadt, mint tudásoddal hivalkodni? — támadtak rá többen is öltözés közben. — Te, lehet, megengedheted magadnak, ujjat húzni vele, ám a bosszúrögtönzés nem egy bukdácsolónak teszi majd be az ajtót!

Csak Ildikó kelt a pártjára:

— Hagyjátok békén, nem tudta kivel áll szemben…

Bűntudatosan hallgatott. Igaz, most látta Banyát életében először, de hát egy tanárt elég hamar ki lehet ismerni. De jól esett a pártfogás, hálás szemekkel nézett vissza. S hogy ne higgye, csak Ildikó gondolkodik így, Juli is hozzálépett, már a folyosón.

— Megyünk egyet lógni a csajokkal a városba. Ismered Brassót? Gyere, megmutatjuk neked a központot!

— Köszönöm… — hárított bánatosan —, de ma nem tudok… — habozott, végül mégis elmondta az okot. — Vár édesanyám. Megyünk Sepsiszentgyörgyre pszichoterápiára.

Úgyis kiderül előbb-utóbb… Azért jobb lett volna előbb körülnézni vallomás előtt. Sanyi is meghallotta, s nem is állta meg megjegyzés nélkül:

— Mi az, madárkák röpködnek a fejed körül?

— Nem pszichiáterhez, hanem pszichológushoz járok! — felelte epésen.

Am a fiú mintha meg se hallotta volna.

— Családi hagyomány? — utalt kajánul édesapja alkoholizmusára.

Ünige dacosan hallgatott. Keze ökölbe szorult. Az ingyen cirkusz jegy nélkül mindig nézősereget vonz. Többen megálltak, és néhány lépés távolságból figyelték a fejleményeket. Ünige ökölbe szorult kézzel küszködött indulataival, legszívesebben tíz körömmel ment volna neki a fiú képének, de mégse kellene így bemutatkoznia. Talán végül jobbik énje csak alulmaradt volna a küzdelemben, ha Váry tanárnő hangja nem téríti észhez. Pont őt kereste.

— Hol van Hosszúmezői Ünige? Elment már?

— Nem, ott van — mutatott egy fiú a csoportosulás felé. A diákok utat nyitottak a tanárnőnek.

— Van egy jó hírem, a kecskemétiek visszaírtak, részt vehetsz te is a Zrínyin.

— Köszönöm! — derült fel az arca egy pillanatra.

A tanárnő megelégedett a hír közlésével, s elindult a tanári felé. A bámészkodók viszont némi cirkusz reményében, még vártak a folytatásra. Ünige ismét farkasszemet nézett a kajánul vigyorgó Sanyival.

— Vigyázz, nehogy megnyerd!

Ünige önkéntelenül a távozó, de még hallótávolságban levő tanárnőre pillantott, majd csak ennyit szűrt ki a fogai közül:

— Találkozunk holnapután a Zrínyin. Vagy inkább az eredményhirdetésen!

— Hehe! Ambíciós kis csajszi vagy! Tán tovább is akarsz jutni? — felelte Sanyi. — És hány pontot értél el tavaly, hogy ekkora a melled?

— Melyik fordulón? — szólalt meg egy ironikus fiúhang mellettük. Magas, barna fiú vált ki az épp odaérkező IX. A-sok közül, és utat tört magának a két hadakozó felé. — Sanyikám, attól félek, igazi lúzer vagy! Hiába szabadultál meg tőlem, előre látom, az idén sem fogsz eljutni Kecskemétre[1]. De egy olyan hímsoviniszta, mint te, miként éli túl, hogy egy csaj tanítsa móresre, azt nem tudom. — A felharsanó kárörvendő nevetés közepette Ünigéhez fordult: — Szia! Te mióta jársz ide? — lépett hozzá, s kiosztott neki két üdvözlő puszit.

— Szia, Péter! — mosta le a viszontlátás öröme Ünigéről is a megaláztatást. Tavaly a Zrínyi kecskeméti döntőjén ismerkedtek össze. — Ma reggel óta.

Sanyi jobbnak látta mielőbb elkotródni. Ünigében a leforrázottan távozó fiú látványa kellemetlen érzést keltett. Na, igaza lett Eszter néninek. Itt az új Xéniája.

 

A terápiás ülésen Enyedi Eszter végighallgatta Ünige panaszos beszámolóját az első iskolai napjáról. Egy szót sem szólt közbe, egyetlen kérdést sem tett fel. Amikor a kislány elhallgatott, rámutatott a rendelőjében egy táblára:

— Írd oda az összes kellemetlen élményt, amelyben részed volt.

Jó hosszú lett a lista. Majd rámutatott egy másik sarokban elhelyezett táblára.

— Oda pedig írd fel, a mai kellemes élményeidet.

Némi segítség árán felkerült Ildikó, Juli meghívása, és Péterrel való találkozás. Ekkor Eszter behúzta az elsötétítő függönyt, Ünige kezébe adott egy elemlámpát, majd leoltotta a villanyt.

— Világítsd meg vele a táblát!

— Melyiket? — fordult hátra a kislány.

— A kérdés, melyiket szeretnéd látni… Nos?

Ünige megértette, elmosolyodott, majd a második táblára irányította a fénycsóvát. 

— Kezdetnek, szándéknak jó… — gyújtott villanyt Eszter. — Egy nap alatt három barátot is találni egy vadidegen helyen… Nem semmi!

— S a másik tábla? — érdeklődött Ünige támadóan. — Azzal mi lesz? Az is van!

— Alázz meg!

A kislány egy ideig meglepve hallgatott, majd ismét elmosolyodott.

— Rozsnyói tanár úr is ezt kérte egyszer… — felelte, majd odament a pozitív élményeket tartalmazó táblához, és hozzáírta:

— Ma nem kellett közelharcot vívnom, hogy részt vehessek a Zrínyin, mint Szegeden.

Amikor a terápiás ülés véget ért, Ünige kiment és leült a váróteremben, megvárni édesanyját. Miután egyedül maradt, arcát kezébe temetve hagyta, hogy úrrá legyenek rajta az érzések. Csak akkor tette fel magára a maszkot, amikor megjelent még egy nő. Nem érezte szükségét a faggatásnak.

 

Enikő nehezebben nyílt meg, hiába a néhány nappal azelőtti bősz elhatározás. Végül Eszter ráérzett a bezárkózás okára.

— Kislányod esélyei foglalkoztatnak ugye?

— Igen… — sóhajtott. — Már az első iskolai napon…

Eszter nem hagyta végigmondani.

— Megtalálta brassói Xéniáját egy srác személyében? Valóban. De az Árpiját és a Borókáját is. Az élet egy nagy csata, s mindenhol lesznek ellenségek, de barátok is.

— Nem látod? — ellenkezett Enikő kétségbeesetten. — Minden ismétlődik. Én pedig képtelen vagyok megvédeni, mert elvesztettem a bizalmát. Borzalmas anya vagyok… Azt sem tudtam róla, hogy…

— … és adtál neki egy esélyt, meghozni a saját felnőtt döntéseit.

— Amelyekkel épp úgy a falnak ment, mint…

— Mint nagymamád, édesanyád, és te?

— Igen, ők is…

Enikő elakadt a mondat közepén, nem bírta végigmondani. Zsigereiben volt, hogy erről tabu beszélni.

— Ő volt az egyetlen, aki nemet mondott!

— Egy pillanatra! — jött vissza Enikő hangja. — Kész volt követni a példánkat, és ha Xéniáék nem lépnek közbe… — hallgatott el ismét.

— Adott magának egy esélyt, hogy felelősebben tegye meg. Tudott nemet mondani, még ha kétségbeesetten, és csak ideig-óráig is! A Zabolai lányok, veled az élen, nem tudtak!

Eszter türelmesen megvárta, amíg páciense megtöri a halálos csöndet.

— Készen állok! — felelte eltökélten, ökölbe szorított kézzel. — Érte bármit!

„Még néha fejed a falba verni is?” — akarta kérdezni Eszter, végül témát váltott.

— Szerződést kell kötnünk. Kezelési szerződést, amelyet alá kell írnod, s amelyet majd az orrod alá fogok időnként dörgölni. Sokszor kell még eljutnod erre az elhatározásra, amíg tényleges javulásról számolhatunk be egymásnak, s főleg kislányodnak…

— Borzalmas anya vagyok… — kapcsolt rá ismét Enikő az elromlott gramofonlemezre.

— Menyivel rosszabb, mint a képviselő úr? Inkább Xéniát szeretnéd kislányodnak? Az ő jelleme is hasonló élményekből táplálkozik, az elhagyástól való félelemből. Inkább azt szeretnéd, hogy Ünige jelleme olyan legyen?

Enikő sírva jött ki egy fél óra múlva. Eszter nem beszélt a levegőbe, amikor azt ígérte, a terápia kegyetlen lesz. Bár kislánya oldalát fúrta a kíváncsiság, hallgatott. Már szinte az állomásra értek, amikor édesanyja annyira összeszedte magát, hogy megszólaljon.

— Mit teszel ma, ha hazaérsz? Mi lesz az első dolgod? — pontosított.

— Leveleket írok szegedi barátaimnak. Borókának, Árpinak… és másoknak is. Majd előveszem a példatárat. Holnapután Zrínyi.

Enikő nem mert rákérdezni a névre, amely kimaradt a felsorolásból. Ünige pedig olvasott a kérdő tekintetből. Lesütötte a szemét, majd fájdalmas tekintettel édesanyjába kapaszkodott. Erről még nem képesek beszélni. Talán, egyszer…

— Osztálytársaid tudják, merre jártál ma? — menekült el Enikő a hallgatás elől.

— Igen… — sóhajtott Ünige a déli jelenetre gondolva.

Édesanyja egy ideig nézte, majd rákérdett:

— Valaki beolvasott neked ezért?

— Igen…

Újra a csend vette át a szavak helyét. Nem könnyű az első terápiás ülés élményeit feldolgozni, főleg egy anyának. Vagy a gyermeknek még nehezebb?

 

Péternek igaza lett. Sanyi hiába ért el húsz ponttal többet, mint hetedik osztályban, Ünige jutott tovább. S ha a kudarc önmagában nem lett volna elég a fiúnak, azonnal a kárörvendő megjegyzések céltáblájává vált. Ő, aki mindig mindenre tudott replikázni, leforrázva hallgatott. Sajnos a tanárnő jelenlétében nem lehetett csak úgy kimenekülni a teremből. Váry Éva pedig nem lépett közbe. Tekintete ezt tükrözte:

— Te kerested magadnak, fiam!

Csak Ünige vette védelmébe:

— Hagyjátok abba! Tudjátok milyen érzés, ha éveken át fölötted húzzák meg a vonalat? Amikor újra meg újra szertefoszlik egy évi munka eredménye, csak azért, mert akadt egy jobb nálad? Rettenetes. Ezt csak az tudja átérezni, aki átélte. Nem volt egyenlő esélyű verseny. Én ezt tanultam. Ott az anyag más… Gratulálok! Remélem, az idén a matematika olimpiászon végre tovább jutsz az országosra. Megérdemled — nyújtott kezet a fiúnak. — Én ott esélytelen vagyok. Van kedved velem együtt készülni? Másképpen gondolkodunk, talán mindkettőnknek a javára válik.

Miközben Sanyi kényszeredetten elfogadta a felé nyújtott békejobbot, a két szempár összevillant. A srác nem állta Ünige tekintetét. Lesütötte a szemét…

 

 

(vége)

 

 


[1] Brassó megyéből csak két évfolyamonként egy diák jut a Zrínyi Ilona Matematika Verseny kecskeméti döntőjére. 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.