Bogár Gábor : A Halál udvarában

 

 

 

 

Kopasz kövön ül a Halál,

körülötte fagyos fejfák,

süvítő szél, foszló hullák,

széttört csontok lábainál.

 

Az ellopott megcsalt lelkek

züllött szellem-táncuk járják,

a közelgő delet várják,

mely harang-üvöltést kerget.

 

Szól a Halál – szava édes -:

„Gyertek csak közelebb hozzám!

Megkapja vérem, ki vár rám,

kap tőlem húst, aki éhes”.

 

Elviselhetetlen lassan

múlik az élet hiánya,

reményt reszket délibábja,

melybe majd trombita harsan.

 

Minden perc egy döglött óra,

üres gyomor savat retteg –

gusztustalan eledel lett

a teljesült vágy adója.

 

A halott először lázad:

„De hisz bőséget ígértél!

Többet holmi húsnál, vérnél…”

S szól egy Szolga: „Tartsd a szádat!

 

Megható, hogy ilyen rosszul

emlékszel minden szavamra,

képzelegsz önmagad becsapva,

míg képed a kéjtől torzul.

 

Kértél, kaptál, s faltál folyton,

már csak nyeltél, nem is rágtál –

nincs egyebed mohó vágynál,

mit keresnél még e bolton?”

 

„ Add vissza a vágyaimat,                                              

azzal vetted el, mit adtál,

hat érzékem tompán diktál,

s elbújt bennem az akarat.                           

 

Mikor azt mondtad: szerelem,

nem volt az más, csak bujaság,                         

kusza köd a nagy szabadság,                              

a gyönyör meg veszedelem”

 

A Halál elégedetten

röhögve csontokkal csörög,

élvezve, hogy hogyan hörög,

sír jajgat körötte minden.

 

Csupasz álkapca csikorog,

a felhők is könnyet esnek,

jajgatnak elhagyott testek,

a fák kérgén epe csorog.

 

Kéjesen tombol a káosz,

ünnepel az Ős Gonoszság:

győztes Halált, minden Szolgát

dicséretre int magához.

 

Úgy tűnik sosem ér véget

a szenvedés, szomj és vakság,

halottak öklüket rágják –

nem találnak menedéket.

 

Minden fület megkeserít

démonok duhaj zenéje,

mely mámort üvölt a szélbe –

minden átkot beteljesít.

 

A halott fogcsikorgatva

visszagondol önmagára,

de nem ismer rá, hiába

ha lelke mélyét kutatja.

 

Bűntudatot lát és vétket

az ürömmé vált örömben,

lármát lel a néma csöndben,

és nem talál menedéket.

 

Undorral nézi a szépet,

minden győzelmében vesztes,

kincset kapni nagy teher lett,

és nem talál menedéket.

 

Lila ajka imát morog:

„Krisztusom, vess ennek véget!

Nem találok menedéket,

Bensőmben féreg mocorog!

 

Ezer halált halt a lelkem,                        

nincs már, mitől újjáéled,                        

pedig kerestelek Téged,                          

nem hagyhatsz itt összetörten.    

              

Jöjj emésztő tűz, és égess! 

Ha csak por marad belőlem,

megbánom, hogy megszülettem,

több kínra nem vagyok képes!”

 

És trombita szava hasít   

viasz-sűrű félelembe;

annak eljöttét jelezve,

Ki mindent megelevenít.

Legutóbb szerkesztette - Bogár Gábor