Ellep a csend,
megfojt a nesztelen idő.
Néha mozdul a függöny,
mintha lopódzna mögötte valaki,
de csak a szél az.
Benéz néha-néha.
Hajamba túr. Kimossa a szobát.
Hanyatt fekszem.
A képzelet szörnyeket vetít a plafonra.
Emlékszem a kiabálásra, a pofonra,
a veszett elválásra,
azután semmi másra.
Semmi másra.
Fülemben zúg,
mint egy távoli vihar,
az ajtó hangja,
ahogy becsukod, de
most, ellep a csend.
Nélküled néma a világ,
függönyre vetített mozgó árnyjáték,
ami mögött szél bujkál,
mintha élet lenne az ablakon túl.
Dobban a szívem, még lélegzem.
Te haltál meg bennem.
A képzelet téged vetít a plafonra.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.28. @ 18:46 :: Éles Attila