Téglázott körben tűz lobog,
hagyma, kenyér, szalonnazsír.
Fűszál rajzolta bőrödre
hajnalban zöld hullámaim,
s lovakat szilaj vágtában.
Végtelenség idejéből
álmot csentem, míg te kezed
napra tartva, ujj-közökön
átnéztél , ki tudja hova.
Fenyőágat dobj a tűzre!
M. barátomnak arc-csendje
ha még egyszer visszatérne,
két mosoly nézne egymásra.
Folyópart jön vizzel, fákkal:
törzsükre festem a szelet –
nézd el e kis jegyzet-mosolyt,
s ne hagyd kihunyni a tüzet!
Megfagyottság jégzöldjén át
siklanak hozzám a rímek,
lágyan, kedvvel megsimítom
bolondos kósza fürtjeik.
Céltalan kóborlásaim
összehoztak annyi hangot!
Tenyeremben zúg a tenger,
illanó percek suhognak,
két kagyló beszél a gyöngyök
mélyén. Távol dombok kékje.
Megremeg egy árva pipacs –
mit nekem az éj sötétje!
Mezítláb jártam a határt,
társam toll, színszárnyas ecset,
festett, akár narancs mellé
rózsát – éreztem, hogy szeret.
Bennem féktelen szabadság,
s halál-övezte rettenet.
Estikék szerelme árad.
Az éjben szomjas vándorok
ballagnak kúthoz, ajkukon
körbejár a korsós csókvágy.
Kialvatlan újra az ég,
a hold átvált haragosra.
Szalonnazsír, hagyma, kenyér,
téglázott körben lobogva.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.13. @ 09:00 :: dudás sándor
