Pogány Gábor : Metamorfóbia II.

 

Áhá, üdvözlöm szerkesztő úr, szevasz! Na, jól megírtad te ezt az én sztorimat, de alig kaptam olyan újságot, amit mondtál! Ki kelletett mennem egészen a nagyállomásra, ott az egyik újságosnál akadtam csak néhány példányra, meg is vettem mindet azonnal, hogy adjak belőle a rokonoknak, meg küldjek a lányomnak is egyet. Mert az meg Bostonba’ van, ott dolgozik kutató orvosként. Hívott már minket is, de nem tudnám a kutyát kire hagyni. Az asszony volt ugyan kint két hetet, na akkor jó világ volt rám egy darabig, de a harmadik nap után már csak szédelegtem a lakásban, piszkosul hiányzott. De ezt persze nem mondtam neki, sem akkor, sem azóta.

Mindegy is, mit igyunk? Látom, te már sörrel kezdted, hozhatok még egyet, esetleg egy konkrétabbat? Kicsit, persze, csak kicsit, mert kidőlök itt, azután meg otthon csak jár a szám, különben az asszonynak már mutattam az írást, egyből elolvasta, azt mondta, hogy jó, csak ne rólam szólna az egész, meg egyébként is, mit összejártatom én a számat máshol, odahaza meg egy kuka vagyok, mert hetekig nem szólok hozzá…

Böbike kedves, két sört csapoljon már nekünk, meg két kis unikumot is kérnénk! Az jó lesz ugye, azt ittál a múltkor is. Na persze, mondom a volt mennyasszonyomnak, mert úgy hívom időnként, szóval, na persze, mert te kettőnk helyett is beszélsz, én meg nem jutok szóhoz, valahol pedig csak el kell mondanom mindazt, ami a bögyömet nyomja.

Képzelje el, hogy túlbeszél engem! Nem lehet semmi, én is azt mondom! Töhinek is mutattam azt az újságot, vagy mi a fenét, nem szólt egy szót sem, csak kuncogott magában. Azt mondja aztán, hogy jó kis mese, de mondom, ez a valóság, hidd el nekem, hogy annak a varnyúnak két különböző színű szeme volt, mire azt mondja, hogy ő elhiszi, csakhogy azóta megfogták a gyereket a rendőrök Pesten a Nyugatinál, és kiderült, hogy olyan kicsi volt, hogy kifért a rácsokon gond nélkül. Hát, én már csak megnézném, hogy ez a gyerek ugyanaz-e, mint akiről én beszélek, de Töhi szerint olyan helyen van, hogy ne férjen ki a rácsokon, és sajnos ott idegen nem látogathatja.

Mindegy is, ez van, igyunk, mert sose fogy el! Szeretik a halat? Mert múltkor mondta, hogy nagy a család, mi meg csak ketten vagyunk, oszt’ időnként elég szépen akad a horogra, de ha szeretik, akkor hozok. Ad egy telefonszámot, és hívom, ha fogok. Biztosan emlékszik, hogy én horgászni is járok, meg vadászok is. Vadászni már csak módjával, mert drága a töltény, de időnként hívnak a cimborák a Dunántúlra is, oda pedig az asszony is szeret elkísérni, no, és csak szeretjük a vadhúst is, így egyelőre, amíg bírom, kijárok vadászni is. De a horgászat olcsóbb. És kevésbé macerás.

Hívom Töhi cimbit is, de az nem hajlandó kiülni velem a vízpartra. Meséltem már, hogy nem normális a hobbija… temetéseket gyűjt. Fotóz, felírja magának, mikor, hol volt éppen. Az a szerencséje, hogy kísérheti a kölyköket a javítóból, mer’ így olyan temetésekre is eljut, ahova más nem, meg még csak nem is hallunk ilyesmiről. Azután is volt, mármint temetésen, hogy beszéltünk, és meséltem azt a két esetet. Akkor is gyereket kellett vinnie az intézetből, és megint csak olyannak sikerült az a temetés, amit beírt Töhi a többi közé. Az volt a lényeg, ahogyan mesélte, hogy nem lehetett temetni, mert olyan magasan volt a talajvíz, hogy betiltották a hagyományos temetéseket. Igen ám, de annál a cigány családnál, akinek a kölykit kísérte, nem lehet hamvasztani, mert nem engedik a hagyományaik, mert azt hiszik, hogy az utolsó feltámadásnál a hamvasztottnak esélye sem lesz a feltámadásra, hiába mondaná neki az Úr, hogy na, uccu neki, gyerünk. Csak akkor lehet feltámadnia, ha egészben temetik el. Volt olyan halottjuk — ahogy Töhinek mesélte a gyerek — akit boncoltak, mert a kocsmában szúrták le, oszt’ a család akkora pénzt adott a boncnoknak, hogy annak úgy kellett összeraknia, hogy a testen semmi se látszódjék, se a szurkálásból, se a boncolásból.

Hogy mondod? De… van az a pénz. Erzsike, még két sört csináljon már, meg kicsit is! Ne, hagyjad már, nem kérsz kicsit? Írjak igazolást? Na ugye, hogy jó lesz az, köszönjük! Tényleg írok egy igazolást, hogy ne legyen baj otthon. Hát beírom azt, hogy az én hülyeségeimet kelletett meghallgatnod. Az én volt menyasszonyom mit szólna hozzá? Az igazolással együtt tölthetném az éjszakát a garázsban. Na, Töhire visszatérve… ment ehhez a családhoz temetésre, de nem lehetett temetni. A házban nem maradhatott a halott, a hűtőházban sem, ezért inkább építettek a temetőben egy házat neki, az berendezve, ahogyan az a cigányoknál szokás, mindazzal, amit életében szeretett a megboldogult. Volt abban tévé, lemezjátszó, azon a kedvenc lemeze, berendezve rendesen bárpult, szivarok, a falon festmények. Majd, ha jó idő lesz, akkor ásnak egy nagy gödröt, hogy a ház mindenestül beleférjen, és eltemetik rendesen. Megint. Addig meg őrzi a család, nehogy kifossza bárki is, a halott-házat, mert azér’ ismerik a rokonságot, ismerősöket. Húzták a zenészek a temetésen, bevitték a nyitott koporsót az ajtón, betették az ágyba, becsukták, zárták az ajtót, megvolt a temetés. Hazamentek a putrikba, palotákba.

Azt mondja Töhi, hogy sokuknak a rokonságból, mint a gyereknek is, akit kísért, csak putri van, az az otthona. Egy luk, abban kályha, házsor végén közkút, amit télen felöltöztetnek, kintre meg a házak mellé járnak. A halottnak meg palotát dobtak össze. Jó, mi? Szocpolból hullaház?! Tudja a csuda!

Na, én meg hogy jártam! Mondtam, szeretek horgászni. De, ha untatlak, mondjad! Most ráérek, mert az asszony elment a barátnőjével valami árubemutatóra, de mondtam neki, hogy ne merjen venni semmit, mert költözhet a cuccal együtt. Szokott ilyenkor kapni ilyen kis ajándékot, azt hazahozza nekem, mert azt mondja, hogy külön kapnak a nők, külön meg a férfiak, de ő mindig olyat kér, amit a férfiak kapnak, így azután nem leszek olyan haragos, mikor két hét múlva kiderül, hogy rendelt valami csodapárnát például. Olyankor úgy csinálok, mintha iszonyatosan mérges lennék, és lemegyek, iszok egy-két sört, de persze ez csak ürügy, és az asszony is tudja, de így azután mindenkinek megvan a maga heppje, még a kutyának is, mert ilyenkor is mindig magammal viszem.

Hol tartottam? Horgászat? Ja, igen, tényleg hozok halat, csak szóljál! Van nekem egy unokatestvérem vidéken. Van több is, mondjuk, de Bertalanék a Holt-Tisza mellett laknak. Járunk hozzájuk, én olyankor horgászok, ők is jönnek hozzánk, többnyire a virágkarneválra, de évente többször is meglátogatjuk egymást. Amikor Bertalan nyugdíjba ment, akkor elhatározta, hogy ő is belefekszik a horgászatba, mert sokat jár le velem, mikor náluk vagyok, de egyébként is, ott a víz mellett szinte mindenki horgászik. Szóval Berti szépen be is vásárolt, tőlem is kért tanácsot, költött rendesen a botokra, kapásjelzőkre, ágasokra, horgokra, csalikra. Vett olyan dobozt, amibe minden belefér, kihajtogatva meg fotel lesz belőle. Mondjuk csak az belekerült majdnem százezer forintjába, de ezt csak én tudom, mert a feleségének csak a harmadát merte bevallani.

Iszunk még egy sör? Jó, hát nem bánom, elfogadom, na hol is… Tehát nyugdíjba ment, és beleölt egy rakás pénzt a felszerelésbe. Oszt’ Lívia, a felesége, izélgette már egy ideje, hogy elköltött egy rakás pénzt, meg a napjait is a parton tölti, ahelyett, hogy otthon lenne, és mégsem visz haza halat. Sosem. Pedig… Pedig én is ugye, mikor ott vagyunk náluk, akkor fogok mindig annyit, hogy abból jó kis vacsorát tudunk csapni négyünknek.

Köszönjük Böbike! Egyszer Bertalan megunta Lívia cseszegtetését. Szombaton hajnalban felült a bicajra, szépen felpakolta minden cuccát. Lement a Harcsa kocsma és horgászbolt elé, lepakolt, kidobta a horgait, beetetett, persze rendesen, felment a Harcsába, ivott egy felest, mert a kricsmi már ötkor kinyit, mert mennek a horgászok etető anyagért, horogért, pálinkáért, na mindegy is, szólt még, hogy nézzenek már időnként a cuccára, és bekerékpározott a piacra. A halasnál vett néhány keszeget, pontyot, visszatekert a Harcsához. Berakta a halakat a szákba, majd felment meginni valamit, no meg dicsekedni kicsit a kocsmában, ahogyan azt teszik a sikerrel járó horgászok. Mindjárt el is mondta, hogy alig ért vissza a cókmókjához — mert azt nem mondta, hogy hová ment, miért hagyta cuccát a parton —, már kikapott három pontyot meg nehány keszeget. Pont ott volt a halőr, oszt Berti a fogás örömére azt is meghívta egy italra. Na, mondta neki a halőr, nézzük meg a nagy fogást. Leballagtak szépen, kivette Berti tesó a szákot, a halőr hümmögött, azt mondta ezek méreten aluliak. Vissza kell dobni. Bertalan mindent behajított a vízbe, nem csak a halakat, hanem az összes cuccát, a teljes felszerelést, még azt a csodadobozt is.

Na, csörög már az asszony, menni kell, vár a papucs! Téged nem. Figyu, van még ám történetem, ha nem untatlak, mesélek még, mert olyan esett meg ott a holtágnál velem, meg Bertivel… Nem is hinnéd! De most tényleg megyek, jó, hogy találkoztunk.

Legutóbbi módosítás: 2013.11.04. @ 17:19 :: Pogány Gábor
Szerző Pogány Gábor 79 Írás
Üdvözlöm a Héttorony közösségét, és köszönetem a meghívásért! Magam firkász volnék eredetileg, de miután korábban írtam egyebet, mint újságot, így laptól távoztom után is folytatom a billentyűzet püfölését. Kérem, fogadjátok kritikával szösszeneteimet, bár megjegyzem: a bírálatokat kritikával tűröm.