Két hónapja költöztem ide a városba — kezdte Nusika.
Elváltam a férjemtől, Barabástól. Azaz, mit is beszélek, ő vált el tőlem, illetve eldobott. Eldobott, mint ahogy egy gyermek eldobja a megunt játékát. Igen, mint egy gyerek, mert ő olyan gyerekes még most is negyven éves korában. Gyerekes, infantilis! Világéletében megszokta, hogy azt tesz, amit akar, az történik, amit ő akar. Már a születése percétől megadtak neki a szülei mindent. Az egyetemi tanár apja és a gyermekorvos anyja. Később is tenyerén hordozta a sors.
Azért én sem most jöttem Mucsáról. Zenetanár anyukám régi család sarja, aki Bethlen Gábor koráig tudja visszavezetni a családfáját. Mégis megbabonázott Barabás kisfiús mosolya, és akaratának megfellebbezhetetlen érvényre juttatása. Nem kért sohasem, hanem kijelentett.
Ahogy a szerelem varázsa megkopott, kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni mellette. Mintha nem is vett volna rólam tudomást. Este, amikor hazajött, már az előszobából beszólt:
— Ma Jánosékhoz megyünk. Nyolcra várnak.
— Miért?
— Az én dolgom. Te csak gyere és legyél elegáns!
Máskor bejelentette, hogy csütörtökön megy vadászni, készítsem elő a ruháit, és csomagoljak hideg ételt két napra.
— Szombat este jövök haza, és meleg étel legyen vacsorára, biztosan jól át leszek ázva-fázva.
Nem parancsolta, csak mondta, mit óhajt és bár tudta, mindent hibátlanul teljesítek, soha köszönetet nem mondott. Később még rosszabb lett a helyzet, de egy pohár tömény mindig elviselhetőbbé tette a világot.
— Gyermekem lesz! — fogadtam Barabást egyik este, mikor hazaért.
— Miket beszélsz? — horkantott dühösen.
— Hallottad…
Nem válaszolt azonnal, csak nézett rám, de nem látott. Valahova távolra, vagy befelé figyelt. Aztán nyugodt hangon megszólalt:
— Holnap elmész a klinikára, befekszel, én mindent megbeszélek Katz Gábor professzorral, neked ne legyen semmire gondod. A műtét után néhány napig bent maradsz.
— Műtét?
— Miért, mit gondolsz, megengedhetem, hogy egy alkoholista nő szülje meg a gyermekemet?
Döbbenten meredtem rá, majd minden erőmet összeszedve, felemelt fejjel bementem a szobámba. Itt aztán már nem bírtam tovább, leroskadtam az ágyra és keservesen zokogva fúrtam fejemet a párnába. Megértettem, hogy szemmel tart, bár semmi jelét nem mutatta. Érezhette a leheletemen az alkohol szagot, láthatta a bárszekrény tartalmának változását, hiszen az utóbbi napokban délutánonként félliternyi töményt is elfogyasztottam, „elnyalogattam”. De hogy alkoholista lennék, az aljas rágalom! Akkor hagyom abba, amikor akarom, mikor majd nem érzem magam feleslegesnek, ha Barabás észrevesz, rám figyel. Akkor nem lesz szükségem arra, hogy a pohárhoz nyúljak…
Másnap reggel bementünk a klinikára. Alig emlékszem valamire, olyan ködös, kábult voltam, mintha elvarázsoltak, vagy meghipnotizáltak volna. Vagy beadtak valamit az esti teámmal!
A beavatkozásból semmire sem emlékszem. Mikor az altatásból magamhoz tértem, a lázlapomon megláttam, hogy három napig aludtam. Három napig!
Mi történhetett? Szövődmény lépett fel, vagy mi? Hiszen egy abortusz nem a világ, hány asszony végezteti el, és nem igen hallani komplikációról. Valami mégis történt velem. Meg is kérdeztem a nővérkét.
— Nyugodjon meg, kicsi asszonyka, nem lesz semmi baj, csak pihenjen és egyen jókat. Hamarosan megerősödik.
Ennél többet nem mondott, s ez bennem csak újabb aggodalmakat keltett. Még három napig maradtam a klinikán, kaptam gyógyszereket, kalóriadús ételeket, de látogatóim nem voltak. Barabás is csak két nap múlva jött be, este, hogy megmondja, másnap hazaengednek. Jött is a megbeszélt időben a taxi, és jött vele egy nő. Bejött a szobámba, bemutatkozott mondván, hogy ő ápolónő és segíteni jött.
— Bella vagyok. Kérem a holmiját, segítek levinni a taxihoz.
Otthon bejött velem a lakásba, kifizette a taxit, segített a dolgaimat elrakni, megengedte a vizet a kádba… Szóval nagyon szakszerűen és otthonosan mozgott.
— Nem tartom jó ötletnek! — szólalt meg, mikor kitöltöttem a poharamba az aranyként csillogó, illatos napóleont.
Meglepődve néztem rá.
— Ne felejtse, asszonyom, hogy gyógyszert szed, és Katz professzor a leghatározottabban figyelmeztetett a következményekre.
— Meddig lesz a börtönőröm?
— Ne csacsiskodjon! — mosolyodott el. — Csak addig maradok, ameddig a férje haza nem jön. Akkor átadom a ház urának.
Mikor Barabás hazajött, megtudtam…
Megtudtam, hogy többé nem lehet gyermekem, mert olyan műtétet végeztek rajtam! Ettől aztán minden összeomlott bennem, úgy éreztem mindent el kell magam körül pusztítanom, mindent összetörni, és utána magamat is. Törtem zúztam — valamilyen kéjes bosszúval a bárszekrénnyel kezdtem, s minden üveget, poharat kiráncigáltam, földhöz csaptam, utána az asztalt borítottam fel. Nem is tudom honnan volt hozzá erőm. A férjem csak nézte, és ahogy rápillantottam, megláttam szenvtelen képét. Irtózatos gyűlölet borított el, s hozzávágtam egy széket. Olyan váratlan volt a mozdulatom, hogy Barabás félre se tudott ugrani, a szék pedig fejen találta, hogy betört fejjel elterült. Pillanat alatt kijózanodtam, odarohantam hozzá, hogy segítsek, de félre lökött, felállt és kihívta a mentőket.
Őt bekötözték és engem elvittek az elmeosztályra. Elvonókúrára. Pedig akkor éppen nem volt bennem több egy pohár Bourbonnál. Akkor hajtottam fel, amikor a hárpia Bella kiment az ajtón.
Szenvedéssel teli három hét következett a zárt osztályon, s ennek letelte után három hónap szanatórium. Ez kibírható volt, de sokat voltam egyedül. Rabmadárnak éreztem magam, arany kalitkában. Végül hazamehettem. Otthon semmi nem változott, csak Barabás homlokán látszott egy halvány heg a bal szemöldöke fölött. Az asztal is ott állt a szoba közepén, rajta egy vázával, s ebben piros rózsák.
Szokatlan figyelmesség…
A bárszekrényben újabb poharak és tele üvegek.
Figyelmesség?
Barabás nem tett semmilyen megjegyzést az állapotomról, a történtekről, mintha mi sem történt volna. Ez jobban fájt egy esetleges szidásnál, veszekedésnél, gúnyolódásnál is. Mit tehettem? Ürítgettem a bárszekrényt. Mindig újra feltelt, pedig nem láttam senkit, aki akár a közelébe is ment volna rajtam kívül. Kivéve persze, ha társaság jött hozzánk.
Ilyenkor Barabás előre szólt.
— Este fontos vendégeim jönnek. Legyél elegáns! Itt a kártyám, menj, vegyél magadnak valami szép dolgot Ulla Popkentől.
Felkészülve vártam a vendégeket, és egy kortyot sem ittam. Feltűnően kerültem az italt, ha koccintani kellett, mindig letettem a poharamat, még a számhoz sem emeltem. Mintafeleség, voltam, mintaháziasszony — elegáns, disztingvált és józan életű!
Mikor a vendégsereg eltávozott és a személyzet összerámolt, Barabás bejött hozzám, megölelt és azt súgta a fülembe, hogy „ilyennek szeretlek!” És én elolvadtam, mint a fagylalt a napon. Gyönyörű percek, órák következtek…
Másnap reggel ránéztem a bárszekrényre, és belém villant a felismerés, hogy ennek a szerelemnek csak egyetlen ára van — a bezárt bárszekrény!
Nem is volt ezzel semmi baj, ráfordítottam én a kulcsot, de az eszemből nem ment ki a napóleonkonyak aranyló csillogása, s a mámorítótó érzés, ahogy végig csorog a torkomon, ahogy elönti a belsőmet az alkohol melege. De megálltam!
Este, mikor Barabás hazajött, repesve omoltam a karjaiba. Kicsit csodálkozott, gyanakodva szaglászott, majd viszonozta az ölelést. Az éjszaka ellen sem lehetett kifogásom, s mégis hajnaltájt kiosontam, és egy jó adag vilmoskörtét fölhajtottam egy slukkra. Így feküdtem vissza az ágyamba, nem kevés lelkiismeret furdalással.
Ezzel megtört a varázs, s én újra a bárszekrény rabja lettem, aminek egyenes következménye lett, hogy férjem magába zárkózott, s a merev, szenvtelen udvariasság páncélját emelte kettőnk közé. Egész álló nap küzdöttem a bárszekrény démonaival — hússzor is visszafordultam anélkül, hogy kinyitottam volna. Végül én lettem a vesztes…
Ettől kezdve összefolytak a napok, nem tudtam, mikor van reggel vagy este, hétfő vagy vasárnap. Egyik nap aztán kórházi ágyon ébredtem fel, azaz tértem magamhoz.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.15. @ 13:00 :: dr Bige Szabolcs-
