Crrr, crrr, crrr, crrr hallatszik a harmatos, hűvös éjszakában az egyre bágyadtabb élni akarást árasztó tücsökdal. A fűszálak egyre kevésbé melengetnek, és a nappali, még fénylő kellemeset, a szivárványszerűen sokszínű, többszörös udvarral körbevett Hold mégoly dagadt fénye sem pótolja a csillagözön közül.
Most elhallgat, tán dideregve erőt gyűjt megérni a reggelt, mert tücsökéknél nagyon hasonló a helyzet a látókörömön kívülre rekedt rovarözönével.
A mázlistábbak, néhány hónapot is „átörökélnek”. Meg sem fordul az aprócska csáposok összetett szemű fejükben, egymással hadakozás közben az elmúlás gondolata. Nekik melegedéstől, annak elmúlásáig tart az élet, de ott vannak a kevésbé szerencsések, akiket sokszor “nelégy”-nek nevezünk. Igen, a házi légyre célzok! Röpködnek, szemtelenül, és ha egy fecske, veréb be nem lakja őket, vagy nem repülnek „hű de vidámsággal” az első pókhálóba, három-négy hetet is élnek elaggásukig.
Ám a tücskök sem rest életmódjuk bohém áldozatai, akik ha végighegedülnek egy nyarat, „lustaságuk” miatt törvényszerű a pusztulásuk. Ők sem állhatnak ki a sorból. Rovaréknál ez a természetes, bogáréknál szintúgy. Egyre halkulóbb, didergő, de még mindig virtuóz zenéléssel sem dobják be a fűszálak szorítóin belül a hegedűt, töröközőjük ugyanis nincs.
Hátsó lábaikkal művelik azt, ami a fülnek szép, és mikor az ember – a legszemesebb tücsköknek is mérhetetlenül óriás kétlábú -, vacogástól kényszerülten a terasz ablakból néz az udvariasan, alig észlelhetően megkezdett őszkezdetre, szvetterbe bújva fülel a muzsikusok után, akik hipp-hopp valahová elszeleltek.
Bár messze még az első fagy, amikor bekövetkezik minden soklábú fűlakó, és hasonszőrű röpködő közös vége, de Margarin – nevezzük így – hirtelen elhallgatása aggályokat ébreszt bennem. Tavasszal sem volt hűvösebb, amikor ő, vagy elődei a húrok közé csaptak. Talán elkényelmesedtek, vagy eleve gyengébben jöttek a világra, az elsőknél, mert csak nagyon, nagyon messziről hallom halványan a tücsökzenét. Ám az nem lehet az én Margarinom hangja, különben sem hinném, hogy a nyirkos fűben olyan távolságot bejárt volna ennyi idő alatt.
Felnézek az előttem minap még dús lombú fára, ahol megritkult, szendén sárgálló levélözön bújik meg az “ihaj, csuhaj sosem halunk meg” gondolkodású, még kövéren zöldellők között. A fűszálak színét még semmi nem bontotta meg, a lugas levelei is kilélegzenek, de Margarin fél órával korábban tucat magával, virtuózan keserű “élni akarok” fúgával csipkézte széppé a csendet.
Tán elaludt… Gondolom, nekik is jár egy kis szundikálás… Az is lehet, hogy a kevésbé harcos, legelsőn sárguló, még csak néhány lehullott falevél sorsára jutva szenderült túl hamar a télbe.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.17. @ 20:55 :: Boér Péter Pál
