Hogy milyen látni? Szomorú.
Az a pár ezer évnyi közös múlt nyomaszt.
Hogy nem ismer fel.
Én emlékszem arra a hangra is,
ahogy lép.
Felismerem a lélegzést.
A gesztusokat, még ha más is a test.
A vonásokat az anyag mögött.
Most még egy picit csak vagyok.
Viharban árbocra kötözött.
Emlékszem egymásra.
Kis éji tört üvegkupacok.
Emlékszem a kicsúszó kezekre a
kifutó hajókra. Millió ölelésre,
harapásig fajuló csókra.
Emlékszem, milyen, hogy folyton
elenged. S ha épp maradnék, neki kell.
Várni a bezárt ajtó mögött:
magamra, ahogy szedi ezt a
lilát, fehéret. Érte. Rá. Ellene.
Csendben hordanak utána
a szellemek éjjel. Ott lenni csak
nem igazán, nem igaziból lenni.
Nem is igazi a múlt sem, csak
egy kiforduló zsiger az emlékezet.
Hogy boltív alatt volt az els?.
Egy magas toronyban is.
a föld alatt egy lyukban
réten, hegytet?n, az ?rben, s most
utoljára mindenhol.
Mintha mindenhol jártunk volna már.
Minden otthonos.
Egyedül vadidegen a testem is.
Az édenkert is romos.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.19. @ 13:34 :: Szendrői Csaba
