Ha az ember hozzászokik a jóhoz, nehezen mond le róla. Így voltam én ezzel a házassággal is. A szerelem elmúlt, de az együttlétek bizakodással töltöttek el. A vasárnapi ebédek lehet?séget adtak hosszú és tartalmas beszélgetésekre, bonyolult szerelmi kapcsolatok kitárgyalására, vagy egy-egy színházi el?adás kiértékelésére.
Sógorn?m is férjhez ment id?közben. Férje osztálytársa volt a középiskolában, az orvosira járt, csak úgy, mint Zsófi, aki gyógyszerészhallgatóként tanult ugyanott. Zsófi el?bb végzett, és egy hatodik kerületi gyógyszertárban kapott állást. Istvánnak nem volt ilyen szerencséje, ? csak Salgótarjánban tudott elhelyezkedni gyakornokként. A baleseti sebészeten dolgozott, itt töltötte a szakvizsga letételéhez szükséges gyakorlati id?t. A különélés nem tett jót a házasságuknak, Zsófi gyakran érezte magányosnak magát, és társaságot keresett. Ilyenkor a gyerekre az anyja vigyázott, vagy éppen mi, ha úgy adódott. Gyerekekkel, és élelemmel felpakolva jelentük meg náluk. Ott töltöttük az éjszakát, vagy akár egy egész hétvégét is, mint amikor Zsófi osztálytalálkozóra ment vidékre. Kalandjairól csak n?vérének számolt be. Nem titkolózott, de nem álltunk közel egymáshoz, gyakran úgy éreztem, keresztülnéz rajtam.
Vasárnaponkénti együttléteink pikantériája különös hangulatúvá tették a kapcsolatunkat. Mindenki úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Meg kellett ?rizni a látszatot, a béke szigetére nem hozta magával senki magánélete problémáit, a polgári élet képmutatásra és tapintatra tanított. Végül, István beadta a válókeresetet, néhány hónap múlva mindketten fellélegezhettek. István elmaradt a vasárnapi összejövetelekr?l, Zsófi pedig tovább kereste az igazit.
A szilvesztert nála töltöttük. Nejem akkor már elhidegült t?lem — mint kés?bb, egy beszélgetésünk alkalmával bevallotta -, nálamnál jobb adottságú, érettebb férfiak társaságát kereste.
— Csak nem gondolod, hogy egyetlen férfival kívánom leélni az életemet? — kérdezte, de választ nem várt.
Megértettem, hogy hiába a független élet, az új lakás sem képes egy elrontott házasságot megjavítani, békét, menedéket nyújtani, otthont teremteni. Ahhoz t?z kell, valami más, mint két ember elhatározása, jó szándéka, a gyerekek érdekében tett áldozatvállalása.
Még az ?sszel olyan lehet?séget kaptam a sorstól, amit nem utasíthattam vissza. Már lemondtam a szakosítóról, nem kívántam élni a lehet?sséggel, amit a felvételi elmaradása miatt kaptam kárpótlásul. Az oktatási osztálytól ígéretet tettek, hogy jöv?re biztosan bejutok az esti egyetemre, emiatt ne legyenek álmatlan éjszakáim. Mindig jó alvó hírében álltam, emiatt nem forgolódtam álmatlanul egy percet sem. Amit a f?nököm említett — mintegy félvállról —, az felizgatott, nem tagadom.
— Lehet jelentkezni a SZET-re emberek, de jól gondoljátok meg, ma délig le kell adnom a jelentkezési lapokat. — mondta, szinte csak nekem, mintha provokálna.
Vettem a lapot. Juli jutott eszembe, aki arra bíztatott, hogy ha már tanulok, akkor valami rendes szakmát kellene választanom, nem a politikai karriert. Igazat adtam neki, valahogy nem kívántam ezek közé az emberek közé tartozni.
Azonnal megkerestem a nejemet, és elmondtam neki, szeretnék az el?készít? tanfolyamon részt venni. Ez nem kötelez semmire, úgyis a felvételi vizsga alapján döntenek arról, tanulhatok-e nappali tagozaton, az ország valamelyik egyetemén, erre pedig van egy évem. Természetesen, csakis a m?szaki pálya jöhetett szóba, a Budapesti M?szaki Egyetem villamos karán, vagy Miskolcon, a Nehézipari Egyetemen. Van egy kis bökken? ugyan, de majd megoldjuk valahogy. Nem átlagfizetést kapok, mint ahogy a korábban jelentkez?k, hanem jöv?re, már csak némi térítést, a fizetésem negyedét talán, és ösztöndíjat, ha jól tanulok.
Mindenben megegyeztünk. Boldogan töltöttem ki a jelentkezési lapot a Szakmunkások El?készít? Tanfolyamára. Ez az intézmény volt hivatott a felkutatott, érettségivel nem rendelkez?, munkásszármazású tehetségeket egyetemi oktatáshoz juttatni. Az el?készít? egy éve alatt eld?lt, ki érdemes arra, hogy jelentkezzen valamelyik fels?oktatási intézménybe. Abban az évben, amikor engem felvettek az el?készít?re, már nem volt követelmény az érettségi hiánya, és nem volt kizáró ok a kit?n? szakmunkás bizonyítványom sem.
Az els? pillanatban úgy t?nik, nem okozhat gondot az élet átszervezése feln?tt fejjel, a tanulás, a gondtalan diákélet középpontba kerülése. De ez nem így van. Már az el?készít? tanfolyam ideje alatt kiderült, ez az életforma feln?tt korban olyan döntési helyzetek sora elé állít, amelyekben csaknem lehetetlen minden szempontot figyelembe véve, minden résztvev? számára kielégít? módon, helyesen dönteni. Arról nem is beszélve, milyen átalakulás megy végbe a személyiségben. Szembe kell nézni képességeink határaival, fel kell dolgozni a kudarcokat, és vállalni kell a tehetséggel járó kihívásokat is. Szembe kell nézni a házastársak t?r?képességével, a kapcsolatok megromlásának lehet?ségével, a környezet reakcióival, sokszor súlyos ítéleteivel. És az oktatók is megosztottak a munkáskáderek tehetségének ilyen módon való kibontakoztatásával szemben.
Meg kell érteni, hogy nincs visszaút. Aki kiesik, elveszíti korábbi életét, és ha nem áll módjában felépíteni az újat, súlyosan sérül pszichésen és egzisztenciálisan is. Az úton, amit vállaltunk, végig kell menni. Ez csak keveseknek sikerült.
(Folyt. köv.)
Budapest, 2012. június
Legutóbbi módosítás: 2019.06.27. @ 08:12 :: Horváth János
