Egyszer volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még az üveghegyen is, volt egy ország, amelynek királya arról volt híres, hogy állandóan evett. A szakácsok egymás után hullottak ki mell?le, mert nem gy?ztek annyit sütni–f?zni, amit a király meg nem tudott volna enni.
Csak evett és evett, tömte magába a finomabbnál finomabb falatokat. Végül már olyan kövér lett, hogy egy másik, nagyobb várat kellett építeni számára. De ez is csak ideig–óráig volt jó, mert hamar kin?tte. Egyre nagyobb vár épült a régi helyébe. Amikor befejezték az építkezést, a király birtokába vette. Mindig hatalmas lakomát csapott a várszentelés tiszteletére. Ilyenkor a szolgák hatalmas tálcákon hordták–vitték a finomságokat, és üveghordókban gurították a tüzes bort. A várban szólt a zene, és mindenki ropta a táncot, amíg csak el nem fáradt. Közben a király tömte magába a nagy húsokat, mézt?l csöpög? édességeket, amit éppen elébe raktak.
Népe sajnos éhezett, mert a katonák mindent elvettek t?lük, hogy a királyt jól tudják tartani. Szegények éjjel–nappal robotoltak, de mégis üres maradt a kamrájuk. Amint valami beérett, mindjárt jöttek a katonák, és elvitték a termést, felforgatták a házat. A malackák alig tudtak meghízni, mert a király imádta a friss, ropogós malachúst. Mindennap le kellett vágni neki egyet. Ha véletlenül nem került az asztalra malachús, akkor mérges volt, toporzékolt, és kiabált a szolgáival. Akit közelében elért, azt botjával hátba vágta.
A királynak volt egy kiskondása, Palkó. Eleinte t?rte a koronás f? sanyargatásait, de egy nap elhatározta, hogy megleckézteti a királyt.
Felment a palotába, és kihallgatást kért az uralkodójától.
ââ?â?¬ Mondd fiam, de szaporán, mit akarsz? ââ?â?¬ biztatta a király a kiskondást, és egy jókora húsba harapott, majd azt leöblítette egy kupa borral.
ââ?â?¬ Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, kigondoltam egy kit?n? lakomát ön és becses családja számára. Olyan mennyei eledelben lesz része, hogy a végén megnyalja mind a tíz ujját.
Felcsillant a király szeme, mert odavolt a különleges étkekért.
ââ?â?¬ Mi légyen az? ââ?â?¬ kérdezte kíváncsian.
ââ?â?¬ Most még nem árulhatom el, de ígérem nagy meglepetésben lesz része.
A király oldalát furdalta a kíváncsiság, de mégis engedett a kérésnek, és türelmetlenül várta a lakomát.
Közben a kiskondás nekilátott a f?zésnek és sütésnek. Legalábbis úgy tett, mintha a királyi konyhában készítené az ételeket, amelyek délben az asztalra kerül. Az éléskamrából kihozatott mindenféle nyersanyagot, amit csak találtak ott, de azokat szép sorjában kiadogatta az ablakon az ott várakozó fuvarosnak. Amikor kiürült az éléskamra, mondta:
ââ?â?¬ Vidd ezeket, az élelmiszereket a faluba, és oszd szét a nép között, hogy legalább egyszer életükben lakjanak jól!
Mialatt a király várta a finom ebédet, a kiskondás a közeli folyópartról hozott egy nagy kosár kavicsot, és telerakta vele a t?zhelyen lév? fazekakat, lábasokat. Úgy tett, mintha valóban szorgoskodna a konyhában.
Sok id? telt el és a király egyre éhesebb lett. Szalajtotta a komornyikot, hogy kérdezze meg, mikor lesz kész az ebéd, mert már olyan éhes, hogy a követ is megenné. Erre a kiskondás azt felelte:
ââ?â?¬ Mondd meg a királynak, hamarosan elkészül az ebéd!
Visszament a komornyik, és átadta az üzenetet. A királyt ez nem nyugtatta meg, mert egy kis id? múlva, újra szalajtotta a komornyikot. Ezt legalább háromszor megismételte, és amikor már negyedszerre a katonáit küldte a konyhába, hogy hozzák a színe elé a kiskondást, amiért késlekedik az ebéddel.
ââ?â?¬ Fenséges királyom, elkészült a királyi lakoma. Jó munkához id? kell. Mindenegyes alkalommal azt üzente, hogy olyan éhes, hogy még akár a követ is megenné. Ezt most bebizonyíthatja ország-világ el?tt.
ââ?â?¬ Na végre! ââ?â?¬ rikkantotta el magát a király meglátva a g?zölg? tálakat, edényeket.
Csurig merte tányérját k?levessel és mohón nekilátott az evésnek. De alig kapta be a kanalat a szájába, fogai belekoccantak a kavicsba. Majdnem valamennyi, ami még megvolt kihullott. Mérgesen felüvöltött:
ââ?â?¬ Te ördögfajzat, mit f?ztél? Mindjárt karóba húzatlak.
A kiskondás nem ijedt meg. Ablakhoz lépett, és szélesre tárta, hogy jól hallhatóak legyenek a küls? zajok.
ââ?â?¬ Fenséges királyom, hallgassa csak népének, hogy ízlik a k?leves! ?k mindennap ilyet esznek. Annyira szeretik, hogy örömükben még kurjongatnak is.
Valóban a faluból vidám mulatozás zaja hallatszott fel a várba. Nem csoda, hiszen a szegény nép a kapott elemózsiából olyan királyi lakomát csapott, hogy heted hét határba eljutott a híre.
Ezt a király nem tudta, azt hitte, népe is ugyanazt eszi, mit ?. Elszégyellte magát, és kanalazni kezdte a k?levest. Végül elégedetten megjegyezte:
ââ?â?¬ Finom volt. Te legény, máskor is f?zzél nekem ilyet! Tudod mit? Kinevezlek udvari f?szakácsnak.
Így is lett. A király ett?l a naptól fogva azt ette, amit a népe. Egy–kett?re lefogyott, nem evett annyit. Rendes király vált bel?le, mert a kiskondás még dolgozni is megtanította. Ha szükség volt, akkor kapát, kaszát ragadott, és reggelt?l estig a mez?n szorgoskodott a többiekkel együtt. Amikor azt tapasztalta, hogy a városokban, falvakban éheznek az emberek, akkor ? is összehúzta a nadrágszíját, kinyitatta éléskamrájának az ajtaját, és onnan adott a szegényeknek ennivalót.
Mindenki elégedett volt vele, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
(kép forrása: internet)
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Apáti Kovács Béla
