Bojtor Iván : VERSENYFUTÁS

Akhillész pedig csak futott, futott…

Elmúlt éjfél. A széken hintázva még mindig Hanz Wagner, szerénységet sugárzó üzenetén rágódtam.

„Találtam valamit. Ha nyilvánosságra hozom, akkor Platónnal, Arisztotelésszel, Descartes-tal, és Russellel fognak majd együtt emlegetni. Majd írok. Hanz”

Néhány hete említette, hogy újra Törökországba készül. Biztosan ott találta azt a „valamit”. De mit? Titkon bíztam abban, hogy megint rásóztak valami kacatot, mint négy évvel ezelőtt. Akkor egy aranyozott föníciai szobrocskával tért haza. Tényleg csínos darab volt, de egy idő után az anyaga porladni kezdett. Mint kiderült, egy olyan magnézium-ötvözetből készült rúdból faragták ki, mint amilyeneket a bojlerekben használnak a kilyukadás ellen. Anódból? Vagy katódból? Nem is tudom.

Tavaly egy római kori pénzérmét hozott melyen, egy vízen úszó ládaforma bárkát ábrázoltak. A bárkában egy férfi és egy nő ült, felettük pedig egy galamb repült olajággal a csőrében. A bárka oldalára görög nagybetűkkel az a szó volt rávésve: Noé.

Mikor elküldte a fotóját, válaszomban kajánul, arra a viccre emlékeztettem, melyben az amerikai turista, a jeruzsálemi piacon megveszi a Veretett Krisztus születése előtt 342-ben feliratú rézpénzt.

De rövidesen arcomra fagyott a vigyor, mikor kiderült, hogy Kisázsiában, Septimus Severus, Macrinus és Philippus uralkodása alatt valóban vertek Noé feliratú érmeket.

Akár hogy is, a barátom által begyűjtött tárgyakról, soha nem tudhattam előre, hogy azok csak kacatok vagy szenzációs leletek.

Leginkább az üzenetben álló névsor zavart: Platón, Descartes, Russell. Csupa filozófus. Mi köze lehet annak a „valaminek” a filozófiához? És egyáltalán mi köze lehet Hanz Wagnernek a filozófiához?

Még sokáig hintáztam a széken és bámultam a számítógép monitorját, aztán erőt vettem magamon, és bepötyögtem a kérdést: „Mit találtál Törökországban?”. Elküldtem az üzenetet. Hajnali két óra lehetett, de még ő is fenn volt. Néhány másodperc múlva megérkezett a válasz: „Nem Törökországban voltam, hanem Egyiptomban.”. No, erre kikapcsoltam a gépet és lefeküdtem.

Hetek múltak el, míg a hírekben fel-feltünedező, a Wagner-papiruszról szóló beszámolókból rádöbbentem, mi is lehet barátom legújabb szerzeménye.

Az egyik, a papirusz eredetisége mellett kardoskodó, cikk alatt Sturgenson nevét pillantottam meg. Mivel őt ismertem, felhívtam. Sturgenson elmondta, hogy már elvégezte a kormeghatározást, – szerinti biztos, hogy a kézirathoz használt anyagot az időszámítás előtti második században készítették –, de azt ő sem tudja, hogy mi áll rajta, mert nem látta, Wagner, csak a méréshez szükséges félgrammnyi mintát küldte el neki.

Összekeresgéltem barátom, önmagáról elnevezett, papiruszáról írt összes cikket, de arról, egy sort sem találtam bennük, hogy mi is olvasható a tekercsen. Mivel Hanz, szokásától eltérően, nem verte nagydobra legújabb szerzeménye tartalmát, elhatalmasodott bennem a gyanú, hogy valami nincs rendben azzal a papirusszal.

Elküldtem neki az egyezményes jelünket: „???”.

Fotók és fordítások alakjában jött a válasz. Barátom csak annyit írt: „Segíts!”.

Estére átolvastam mindent, és féktelen jókedvem támadt:

– Hanz! Most tényleg bajban vagy.

Ahogy hintáztam a széken hirtelen az ötlött fel bennem, hogy amit olvastam az egy sci-fi novellába illő ötlet. És írni kezdtem:

 

 

Furcsák az emberek. Ha egyszer a fejükbe vettek valamit, abból nem engednek. Hiába magyarázok ezeknek is. Ragaszkodnak ahhoz, amit tanultak, és megcáfolhatatlan igazságnak hisznek.

Újra leírattak velem mindent. Szerintem csak azért, hogy az írásomat elemezgessék. Mi másért? Minden kihallgatásomat filmre vették. Persze nem hisznek nekem, pedig amit elmondtam és leírtam az megtörtént. Ha tetszik nekik, ha nem.

Tudom, azt még elhiszik, hogy a világmindenségben létezhetnek olyan világok, ahol mások a természet törvényei, mint nálunk itt a Földön. Elhiszik, mert a világ mérhetetlenül hatalmas, és a végtelen sok lehetőség közt ott van az is. De azt, hogy itt a Földön négyezer éve néhány órára összezavarodott tér és idő, no, azt már nem. Tulajdonképpen magam sem hittem volna, ha nem látom.

 Mert láttam. Ott voltam. Ott Szküroszon.

Szerettem azt az apró, kis szigetet. A szélcsendes oldalon egy halászfalú apró fehér házai olvadtak a sziklák közé. Gyakran megbújtam ott üldözőim elől. Befogadtak. Nem kérdezősködtek: honnan jövök, hová megyek?

Aznap hajnalban érkeztem. Még sétáltam egyet a sziklák között (elrejtettem néhány dolgot), majd fiatal barátom, Akhillész háza felé vettem utamat. Csodálkozásomra már ébren találtam.

– Ma verseny lesz. Délben, a stadionban – fogadott lelkendezve. – A szolgám majd foglal neked helyet… Nem ülhetsz a király mellett, mert sok vendég érkezett.

– Vendégek? – kérdeztem gyanakvóan.

– Igen, vendégek. Királyok, Istenek…

– Istenek?

– Hát persze. Anyám Thétisz, aztán Athéna, állítólag Zeusz is itt lesz, de az még nem biztos.

– Értem. Értem… – bólogattam, pedig nem értettem.

Hangos csörömpöléssel egy szamaras kordé fordult a ház elé, magasan megrakva sisakokkal, mellvértekkel, pajzsokkal, lándzsákkal.

– Háborúba készülsz? – kérdeztem meglepetten.

– Dehogy. A versenyre. Ó, hát nem mondtam? Én versenyzek ma egy idegen bajnokkal – nevetett. – Csak nem azt gondoltad, hogy csatlakozok ahhoz a gyülevész népséghez, akik Trója ellen készülődnek?

– Milyen verseny lesz ez? Minek ennyi fegyver?

– Ne aggodalmaskodj már annyit!  Milyen verseny lenne? Futóverseny… Rosszul vagy? Menj be a házba, és pihenj!

Forgott velem a világ. Az elhangzott szavak: „Anyám Thétisz”, „Trója”, és a fiú neve, mind, mind megerősítették egy korábbi sejtésemet, amit akkor elvetettem, mert annyira hihetetlennek tűnt. A kölyökről, csak annyit tudtam, hogy a sziget urának távoli rokona, és, hogy apja halála után, az anyja hozta a szigetre, egy távoli királyságból. A bizonyosság megdöbbentett: az én barátom az, az Akhillész.

Dél már rég elmúlt, s mi, – a szolga meg én –, csak ültünk ott a stadionban, az agyzsibbasztó forróságban. Bámészkodtam jobbra, balra. A király mögött két gyönyörű nő állt. Az egyik, őt ismertem, a királyné volt, a másikról az gyanítottam, hogy ő lehet Thétisz, Akhillész anyja. Mögöttük egy páncélba öltözött alak magaslott. Bevallom első pillantásra, egy G101-es robotnak néztem, de a mellettem ülő szolga felvilágosított, hogy ő Athéné. Forró szél támadt, és északról fekete felhőket sodort a sziget fölé.

– Eljött? Mégis eljött – suttogták mellettem többen is.

– Ki jött el? – kérdeztem a szolgától.

– Zeusz. Ki más? – válaszolt szemrehányóan.

A versenypálya bejáratánál feltűnt Akhillész teljes fegyverzetben: mellvértben, sisakban, pajzzsal és dárdával, lábszárvédőkkel. Az ellenfelét nem láttam sehol. A tömeg felhördült. Többen felugrottak a helyükről és lefelé mutogattak. A királyi páholyban Thétisz öklét rázva egy ismeretlen férfival veszekedett, de hogy mit mondott, azt a zajban nem érthettem…

 

Reggelre befejeztem. Elalvás előtt, még valami jó címen töprengtem, de elnyomott az álom. Másnap elolvastam és olyan „időutazó sablonosnak” éreztem. Ezért, – bár tudtam, hogy Hanz tűkön ülve várja a válaszomat –, belekezdtem egy másikba:

 

 

Tú-tutu-tú! Tú-tutu tú! – harsant fel a verseny kezdetét jelző trombita. Áááááá! – felelt rá a stadionban összegyűlt tömeg üvöltése.

Akhillész megiramodott. A magas, súlyos bronzpajzs, minden lépésnél neki ütődött a kiálló köveknek, és nagyokat rántott ball vállán. Jobb lábán a lábszárvédő lazult meg, újra és újra neki koccant a sípcsontjának. Nem állhatott meg. Mekkora szégyen lenne, ha ezt a rövidke kis távot nem tudná egyhuzamban végig futni. Elhagyta a negyedik, az ötödik majd a hatodik stádiont jelző kőoszlopot is. És akkor beleütközött abba a láthatatlan valamibe. Hanyatt tántorodott.

Sós vér ízt érzett a szájában. Kinyitotta szemét. A napfény késként vájt az agyába. Felugrott, lépett kettőt, megszédült, elvágódott a porban. A fejére szorult sisak alatt szívverését olyan hangosnak hallotta, mintha mellette egy rézdobot vertek volna. Feltápászkodott és tovább botladozott.

– Ezt a szégyent! – gyülemlett fel benne a harag. Gyűlölt mindenkit. Gyűlölte az ordító bámész tömeget, gyűlölte a királyt, aki a lányai közé bujtatta és női ruhába öltöztette, nehogy az akháj követek rátaláljanak. Gyűlölte az isteneket, akik anyját a kivénhedt ember királyhoz, Péleuszhoz kényszeríttették. De legjobban az idegent gyűlölte, aki messzeföldről érkezett, és aki Pallasz Athéné szerint, valamiért, nem is lehetett volna ott, csak az istenek különös kegyéből kapott egyetlen napot arra, hogy vele találkozzon.

A gyűlöletet felváltotta a sötétség. Újra neki csattant a láthatatlan falnak.

Nem adta fel. Ismét neki indult. Arra gondolt, hogy túl nagy előnyt adott, mert ellenfelét még mindig nem látta. Mint valami rángatódzó beteg vonaglott előre, újra és újra beleütközve abba a láthatatlan valamibe.

Már majdnem beért a célba, mikor megértette a tömeg üvöltését…

 

Ez az írás meg egyrészt, túl rövid lett, másrészt a befejezése sem sikerült valami tökéletesre.

Elkedvetlenedve kezdtem a Wagner-papirusz elemzéséhez.

A tekercset állítólag El-Haisan közelében, a Núbiai-sivatagban találták. Hanz néhány euróért vette meg, és minden probléma nélkül­ – azt csak ő tudja, hogyan? –, ki is hozta Egyiptomból.

A szöveget görög nyelven, a közismert, az alexandriai könyvtárban használatos jelekkel írták. Másolat volt. Sőt! Egy másolat másolata. Mindkét másoló nevét kilehetett betűzni.

– No! Akkor kezdjük az elején! – mormogtam magamnak.

Felhívtam Omar el-Khalidot, az alexandriai könyvtár történetének két lábon járó lexikonját.

– Kicsoda? Philetasz? Igen volt ilyen nevű másoló, kettő is. Az egyik az első században, a másik a harmadikban, Ptolemaiosz Szótér uralkodása alatt. Polüdórosz? Róla nem hallottam. Milyen művet másoltak?

Egy Zénodótosz kommentárt? Csak nem te is, a Wagner-papirusszal foglalkozol? Szerintem hamisítvány.

– Én még nem vagyok teljesen biztos benne. Köszönöm, hogy segítettél! – nyökögtem és kikapcsoltam a telefont.

Omár az mondta, hogy: Te is! Vagyis akkor mások is megkeresték. Ezek szerint Hanz, nem csak nekem küldte el az anyagot. Ez a felismerés még a maradék lelkesedésemet is lelohasztotta.

Nagy nehezen rászántam, magam és összefoglaltam mindazt, amit tudtam. Hogy a kommentár kinek a művéhez íródott, az a papiruszról nem derült ki. Mivel Zénodótosz egész életét Homérosz műveinek tanulmányozására áldozta, joggal feltételeztem, hogy a vak dalnok valamelyik elveszett művének elveszett sorát magyarázza.

Nem kevesebbet állít, minthogy az a bizonyos verseny valóban megtörtént. Megnevezte a helyet, Szküroszt. Meghatározta idejét, és az eseményt a Trója elleni hadjárat előttre tette. Felsorolta azokat a személyeket, akik jelen voltak, a hősöket: Lükomédészt, Szkürosz királyát, Odüsszeuszt, Ithaka királyát, Diomédészt, Argosz urát; az isteneket: Zeuszt, Athénét, Thétiszt; és még megnevezte azt az idegent, aki csak az istenek különös kegyéből lehetett jelen. Azt hogy a hősök ott voltak, azt elfogadtam, de az istennek jelenléte már kételkedést váltott ki bennem. Tudom, a misztikumok kedvelői olyan elgondolkodtató, múlt századi történeteket, is felemlegetnek, melyekben az ősi görög istenek állítólag újra megjelentek. Az egyik ilyen, az orizzari eset, melyre gyakran hivatkoznak. Be is másoltam a levélbe:

„1934. november 18-án különös cikk jelent meg az egyik athéni újságban. A beszámoló szerint Orizzari falu felett, napok óta titokzatos fényjelenségeket láttak az esti szürkület idején. A tüzes fényben, hatalmas alakzat tűnt fel az égbolton: egy óriási harcos teljes fegyverzetben, sisakkal, karddal és dárdával. A nap, mint nap megismétlődő jelenség több percig tartott. A köznép Nagy Sándor szellemének tartotta. A hatóságok jelentést kértek a község papjától és jegyzőjétől. Mindketten megerősítették a híreket. Az athéni egyetem tudósai, akik tömegszuggesszióra gyanakodtak, saját szemükkel is meggyőződhettek a különös fényjelenségről. Még fényképeket is készítettek. Az egyik professzor beszámolójában, úgy vélte, hogy a jelenség nem Nagy Sándor szelleme lehetett, és Homéroszt idézte, a hétszáz láb magas „érc Árész” leírását.”

Egy másik közismert történet szerint, 1940 februárjában Déméter istennőt szállították le az Athén-Korinthosz autóbuszjárat egyik megállójában, Eleusziszban.

Tehát ott voltak a hősök és – fogadjuk el! –, az istenek.

Az a titokzatos személy viszont, akit Zénodótosz megnevezett, nem lehetett ott Szküroszon…

Mindezt megírtam Hanznak. Azt is közöltem vele, hogy sok a munkám, és nem érek rá ilyen hülyeségekkel foglalkozni.

Válaszában azt írta, ő még nem adja fel, elutazik Szküroszra, és hozzátette, hogy Szkürosz „egy kicsiny sziget”.

Az „egy kicsiny sziget” idézet Bonaparte Napóleontól származik. Az ő egyik iskolai füzetében, árválkodott egy mondat, talán hatéves lehetett, amikor írta: „Szent-Ilona egy kicsiny sziget.”. Talán végzetének prófétikus megérzése sugallta. Hanz is sejtette, hogy Szkürosz lesz az ő Szent-Ilonája.

Teltek a napok. Most persze hazudhatnám azt, hogy a Wagner-papirusz még csak eszembe se jutott, de ez nem lenne igaz. Elolvastam Diogenész Laertiosznak a filozófusokról írt életrajzait. Figyeltem a híreket, hátha feltűnik valahol Hanz Wagner neve. Átírtam a második novellácska végét is:

 

 

– A teknős győz! A teknős fog nyerni!

Akhillész megállt és kitörölte szeméből a vért. A lába előtt a célvonal előtt egy teknős mászott a porban. Felnézett az emelvényre. A rémült tekintetű király mellől, az idegen ordított feléje:

– Most, nem győzhetsz Akhillész! Most az én szabályaim érvényesek! Most, nem győzhetsz!

Csak bámult rá értetlenül aztán meglendítette és elhajította dárdát. A dárda átszállt a láthatatlan fal felett, átszállt az ijedten szétrebbenő nézők feje felett, az idegen felé, aki rémülten huppant székébe. És akkor a dárda megállt a levegőben. Nem, nem zuhant le, csak nem repült tovább. Ott állt.

– Itt a bizonyíték! – ugrott fel helyéről az idegen. – Nincs mozgás! Nincs mozgás!

– Ezt a szégyent! Csinálj már valamit! – ordított Thétisz, Pallasz Athénére, aki remegő kézzel csavargatni kezdett egy dísznek látszó valamit a kezében tartott fémládikán.

A kiáltozó idegen váratlanul eltűnt mintha ott se lett volna. A stadionban csend támadt.

Csattant az ég. Zeusz, ki ez idáig jól szórakozhatott, felmérgesedett, és egy villámmal szétolvasztotta Pallasz Athénét.

Egy hatalmas láthatatlan kéz pedig elűzte a fekete fellegeket, lekapcsolta Zeuszt.

 

Én meg lekapcsoltam a számítógépet.

Ez a befejezés sem sikerült jobbra, mint az előző.

Hintáztam a széken, előre, hátra és azon töprengtem, hogy vajon Zénodótosznak elhitték-e kortársai, azt, amit leírt? Ő, a nagytekintélyű tudós, az uralkodó barátja, kijelenthette, hogy a Zénón-paradoxonban leírtak valóban megtörténtek? Elhitték, hogy Akhillész tényleg versenyt futott a teknősbékával, és vesztett? És azt, hogy a gyorslábú hős, csak azért csatlakozott a Trója ellen induló sereghez, hogy halálával lemossa magáról a szégyent? Vagy azt a másik őrült állítását, hogy eleai Zénón, sok száz évvel megszületése előtt, jelen volt azon a versenyen?

Hanz nem jelentkezett.  Az újságok is hallgatnak a Wagner-papiruszról. Úgy tűnik, barátom, mégsem került fel a Zénón-paradoxonnal foglalkozó filozófusok névsorára.

Ha erre gondolok, egy kicsit szégyellem is magam. Mert azt nem írtam meg neki, hogy az íróasztalom fiókjában ott lapul egy fotó, számoszi Philiosz egyik elveszettnek hitt művének darabkájáról. Abban a töredékben, az író hevesen támadja annak a Diogenész Laertiosznak állításait, aki Zénón életrajzát megírta. Több szerzőre is hivatkozva, – szinte egyikről sem tudunk semmit sem –, azt állítja, hogy Diogenész tévedett mikor azt írta, hogy Zénón soha sem hagyta el szülővárosát Eleát. Szerinte a felsorolt írók mind említik, Zénón egy kijelentését: „Elhinném, hogy én magam is jártam sokszáz évvel ezelőtt Szküroszon, ha az idő és a mozgás létezne. De nem létezik.”

Csak hintázok előre, hátra. Túl nagy a csend. Hanz, mire készülhet már megint?

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.05.09. @ 10:21 :: Bojtor Iván

Szerző Bojtor Iván 70 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”