Vandra Attila : A végső csata a mesebeli királyfiért II/II (befejező rész)

Miess Éva és Stern Gábor kapcsolata kissé bumeráng jelleg? volt. Éva eldönti, még egyszer visszaszerzi egykori szerelmét, és összeházasodnak. Erre a tervezett „Banda-szilveszter” kínál kiváló lehet?séget. De vajon Gábornak van-e barátn?je?

 

 

Eközben bejött Gábor édesanyja, és szólt fiának, hogy hozzon fel a pincéb?l még bort, mert ami fenn van, az nem lesz elég. Éva elfoglalhatta volna a helyét, de inkább a kanapé másik oldala mellett állt meg. „Ez az emlékidézés tiszta haszon!” — gondolta közben. Hamarosan ismét „helyreállt a rend”, de nem sokáig, mert ismét csengettek.

Éva már indult volna ajtót nyitni, hiszen ? állt, de Árpi gyorsabb volt. Úgy meglep?dött a számára ismeretlen lány láttán, hogy hirtelen nem tudott megszólalni.

— Mi az Árpi? Meg sem ismersz? Fejed-e még az ökröket?

— Én? Ökröt fejni? — lep?dött meg még jobban, hogy az ismeretlen nevén szólította. Ám a párbeszéd a nappaliba is behallatszott.

— Megvan róla a dokumentum! A Plaiul Foiinál történt! — hallatszott bentr?l a felharsanó nevetés. Mindenkinek a szeme az ajtóra szegez?dött, hogy lássák, ki érkezett.

Az ajtóban megjelen? égi tünemény hatására a fiúknak azonnal kocsányon lógott a szemük. Mert hát ?k párjaiknak h?séget ígértek, de vakságot nem. Azért jelenlétükben nem füttyentették el magukat.

— Na, mi az, senki sem ismer meg? — élvezte a lány a helyzetet. — Na, lássuk, ki jön rá, hogy ki vagyok? — mosolygott rejtelmesen.

— Te… Osztálytársunk voltál? — hitetlenkedett valaki.

— Neeem! — rázta meg a fejét nevetve. — De azért a Bandához tartoztam. Voltak „küls?” tagok is. Nem is kevesen.

— Hogy hívnak?

— Nem járja! Találd ki!

— Adj még egy kis infót! — kérlelte Árpi.

Miközben a többiek hol egymásra, hol a „f?szervez?” Melindára pillantottak, akin látszott, hogy nem ? hívta meg, Éva agya turbóra kapcsolt. Már nagyjából mindenki megérkezett, akire számítottak. „Gábor lement a pincébe!” — hasított belé a felismerés. Pulzusa egekig szökött. Csak ? hívhatta meg! „?rizd meg a nyugalmadat Éva!” — mondta magának. — „Végeredményben nem is biztos, hogy… hiszen banda-tag. S ha mégis? Akkor se ijedek meg t?le! — biztatta magát.

— Valaki elmesélte neked ezeket! — tamáskodott Klári.

Hogy meghazudtolja, a lány sorban felemlegette kalandjaikat. „Itt is voltam, azt is láttam, err?l is tudok…” Sok olyat is, amire a jelenlev?k sem emlékeztek, de kiderült, hogy az albumban fénykép van róla. Ekkor már Laci egyenesen könyörgött hogy, fedje fel inkognitóját.

— Ejnye-bejnye, még te sem ismersz rám, te h?tlen! Arra sem emlékszel, kit vettél ölbe, és kinek énekelted:

 

Anna, Anna, drága pici Anna!

Hogyha nékem egy puszikát adna!

 

Laci nagy szemeket meresztett. Melinda el?bb a férjére nézett hitetlenkedve, majd a kislányára, végül kijelentette:

— Na, nem, ez már nem igaz! Kikapartam volna a szemed!

— Pedig szándékosan el?tted bújtam az ölébe. De te mégis ?t vetted el feleségül! — fordult Laci felé durcásan, majd még hozzátette: — A Szent Anna-tónál történt, az Anna-álarcosbálon. Ti, a legmagasabb fiúk voltatok, a hat törpe, Árpi volt a vadász, Melinda a Gonosz Boszorka, Klári az ?z…

— Én voltam az öreg király — kottyantott közbe Sanyi. — Gábor pedig a Királyfi. Egy szamáron vonult be, amelynek nyakában lógott egy papírlap, melyen az írta: FEHÉR LÓ. Csak ? merte megülni, így maradt csak hat törpe, mert elfelejtettük helyettesíteni…

Kis szünet következett. Próbálták számba venni az akkori maszkokat.

„Kilencedik után történt. Akkor még kisebbek nem jártak velünk táborozni. Csak kés?bb lett nagy híre a Banda kirándulásainak” — gondolkozott el Éva. — „Ez a csaj pedig fiatalabb, mint mi legalább öt évvel. De inkább többel…  Akkor hány éves is lehetett?”  Hirtelen lesett neki a tantusz.

— És Hófehérkénk, fele akkora volt, mint a törpék…  K.K. kislánya, Ancsika. — emlékezett Melinda is.

— Az nem lehet, hogy te vagy… — csapta össze a kezét Klári, majd tenyerébe temette az arcát. — Jesszus, csajok! Megvénültünk!

— Hát… Maradjunk inkább az Anna mellett… — nevette el magát beismer?en.

Moraj futott végig a társaságon. Egyesek még mindig nem akartak hinni a bizonyítékoknak.

— Hát nem érdemlek meg egy üdvözl? puszit? — nézett körül.

Els?nek Laci tért magához. Tárt karokkal indult feléje:

„Anna, Anna drága pici Anna…” — áriázta.

Ám miel?tt odaért volna, Ilcsike visítva ékel?dött közbe:

— Neeem, Apu, Neeem! – s lökdösni kezdte az apját. Melindának kellett lecsendesítenie.

— Én is adtam puszit a fiúknak, nem?

Ilcsikét nem igazán nyugtatta meg. Ne nézzék ?t hülyének! Látta, Apunak tetszik…

— Ni csak, a kis gardedám! Ki vigyáz apu erkölcseire! — rikkantotta el magát valaki. Mindenki „Ancsika”, azaz Anna üdvözlésére sietett. Csak Éva várt ráér?sen sorára. Kiélvezte e megnyugvást. „Mégsem K.K. (kis)lánya és nem Gábornak a… Persze, paranoiás vagyok!” Csodálattal nézett Melindára, aki épp befejezte Ilcsike megnyugtatását. Sohase látta féltékenynek. Hogyan képes erre? Találkozott a tekintetük.

— Egy férfi nagyjából annyira h?séges, amennyire a n? megbízik benne — olvasott Éva gondolataiban. — A féltékenység egy önmagát beteljesít? jóslat.

— Tehát vakon kell hinni benne?

— A vak bizalom az nem a szerelem jele, hanem az indifferenciáé.

„Hát igen… Lehet ett?l a n?t?l tanulni” — ismerte el magában Éva. — „Itt rontottam el. De majd helyrehozom” — fogadkozott magában.

— Apu is nemsokára itt lesz… — ígérte eközben Anna az üdvözl? puszik kereszttüzében.

Évának mégis ott belül, csengetni kezdett valami. S hiába próbálta elhessegetni, a csilingelés, mint a közelg? villamosé, egyre er?södött. K.K. még el-eljött egyik-másik „találkozójukra”, de sohase hozta magával Annát. Hirtelen megkondult a félrevert Big Ben[1]. A lánya Oxfordban egyetemista! A találkozójukon mesélte, hogy oda készül!

A távolból a körberajongott lányra nézett. ? pedig vissza. Azzal a tekintettel, amellyel csak egy jelenlegi tud az egykorira nézni. Ett?l Éva ereiben megfagyott a vér. Klári felismerése benne is elindított egy folyamatot. Hiába hitegeti magát. Eljárt felette az id?. Ez a lány sokkal szebb nála. Láthatta a fiúk tekintetén. Még fellobbant benne a harci vágy, csak azért sem adja fel, nézett ? már farkasszemet vetélytársn?vel, de eddig mindannyiszor a másik n? szemében látta meg a rémületet.

Ekkor lépett be Gábor. A többiek ösztönösen nyitottak utat a házigazdának.

— Szia! Megjöttél? — ragyogott fel a fiú arca.

A tekintet, amivel Anna fogadta a köszönést, bármely kételyt eloszlatott.

— Tiii? Együtt? — adott hangot Árpi a társaság meglepetésének.

— Oxford kis város…

Mindenki szeme Éva felé fordult, hogy láthassák a reakcióját. A két vetélytársn? tekintete ismét találkozott. A szobában még a légyzümmögés is elhallgatott. A jelenlev?k csak szemük sarkából pillantottak hol az egyikre, hol a másikra. Mi lesz most? Anna válaszként, de inkább tüntet?leg átölelte Gábor derekát. „Ez a férfi az enyém, és nem adom!” ? is átölelte kedvese vállát, majd Évára nézett: „Választottam!”

Évának görcsbe rándult minden gondolata. Tudta, most kellene tenni valamit, de azonnal. „Talán még…”— de kiégett az agytekercseiben a biztosíték. Eközben Anna nyugodtan párjához fordult:

— Megjött a Wellingtoni Viktória Egyetem válasza, Oxfordról átiratkozhatok. Le kell tennem néhány különbözeti vizsgát, de folytathatom ott a tanulmányaimat.

— Az újzélandi Wellington? — hitetlenkedett Maja. — Minek mész oda?

Éva nem akart hinni a fülének. Vetélytársa elmegy messze-messze… Hátha…

— Megyünk… — világosította fel Gábor.

— Ez hogy jutott az eszetekbe? — kíváncsiskodott Árpi.

— Megkérdeztem, jön-e velem a világ végére. „S az hol van, hiszen a Föld gömböly??” — kérdezett vissza év?dve. Rátettem a földgömbre a kezem: „Itt vagyunk”, majd az átellenes oldalra. Új-Zéland volt ott. Anna válaszul a szekrényhez ment. „Mit csinálsz?” — kérdeztem. „Csomagolok.” — válaszolta. A fejleményeket tudjátok.

Éva lábából kiment az er?. Miközben mindenki Annához és Gáborhoz fordult, ? lerogyott a kanapé karfájára. Senki sem tör?dött a fájdalmával. Érdekesebb volt a szenzáció. Valahonnan a távolból jutottak el tudatáig Ilcsike vádaskodó szavai:

— Látod, Anyu, a tanár bácsi komolyan beszélt!

— De azt ? se gondolta akkor, hogy ennyire beválik a jóslat…

Évának valamiért a tizenöt évvel azel?tti Anna-bálra való készül?dés jutott eszébe. Amikor Gábor elvállalta a megment? királyfi szerepét, ? azt mondta: „Ha elhagysz Hófehérkéért, akkor én apácának megyek!” Akkor az jó heccnek t?nt… Az ?t átölel? kislánykar csak újabb t?rt döfött a szívébe. Lehet ezt az esélyt is elszalasztotta?

 

[1] A világ egyik legnagyobb harangja

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Adminguru
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.