– H-i-i-á-á-ba! – ordított halk, lemondó szomorúsággal a hangjában Sanyi, a férfi ereje teljében lévő szamárcsődör Jászapáti egyik híres fogadójának az udvarán, majd tüsszentéshez hasonló hangok kíséretében megvetően kiköpött. Ezt a gesztust még a szépnagyapjától tanulta, aki viszont egy, a hitvány törökökkel idetévedt dromedártól leste el azt. Majd így folytatta:
– Apáti Seres János gazdám, aki amúgy hithű keresztény, rendszeresen jár gyónni, ki tudja, hányadik pohár borral öblíti le a gigáját odabent az ivóban? Én meg itt álldigálok a kora őszi kánikulában szomjasan és éhesen. Azt persze soha nem gyónja meg, hogy engem abrakoltatás helyett is rendszeresen ütlegel. Pedig nem is vagyok túlzottan csökönyös. Igaz sokat álmodozom arról a szalmatetős tanyaházról, amelynek istállójában megláttam a napvilágot. A tanya udvarán minden jószág a barátom volt. Annyi szénát, kukoricadarát ehettem, amennyi belém fért. De nagyon szerettem ifjú koromban a Jászság futó homokján burjánzó királydinnyét is. Hej, pedig az istentelenül szúrós volt! Azt mondják a régi öreg szamarak, ettől lettem olyan nagytermészetű csődör. Milyen szép nap volt, amikor a szőke szempillájú, szomszéd csacsi-lánynak a szamárkóró (bogáncs, Mária tövis) csodás, lila virágát vittem csokorba névnapjára! Igaz, az is szúrós volt, de feledhetetlenül édes az íze. Erről az eledelről is az a hír járta, jót tesz a májnak. Ehetne hát belőle János gazdám is! Milyen jó volt futkározni a homoki szántókon, a deres őszökön, amikor a kint hagyott káposztaleveleket, torzsákat olyan édesre csípte a fagy!
Ahogy így félhangosan morfondírozott Sanyi, a szamár, egyszer csak bekanyarodott a fogadó istállók és a kocsi-állások felőli kapuján két csuhás barát, egy maguk vontatta szekérfélével. Elől egy fiatalabb novícius barátocska állt a két rúd között, hátul meg egy éltesebb páter tolta minden erejével, a káposztával, krumplival, tejes kukoricacsövekkel, tojásos kupulykókkal megrakott alkalmatosságot. Az idősebb barát tonzúrája csillogott az izzadtságtól. A barátok láthatólag koledálni (koldulni) voltak a szekérrel. Sanyi-szamár nyála összefutott a szájában, amikor a páterek nem messze tőle álltak meg szekerükkel, a frissen tört kukoricacsuhé illatától. Nem állta hát meg, hogy fel ne kiáltson:
– Ki-i-i-á-á-átkoznák a testvéreket, ha nekem dobnának néhány gyenge kukoricacsövet?
– Hová gondolsz, te szamár?! Kell mindez a berényi rendház lakóinak. Milyen nehezen gyűjtöttük össze ezt a keveset is! – válaszolta Poncian testvér (Fr. Poncian). A szamárnak fel sem tűnt, hogy Poncian testvér érti a beszédét. Hiszen szent Ferenc, az alapító atya, is jókat társalgott a madarakkal.
– Ám, ha velünk jönnél Berénybe – adott hangot formálódó gondolatainak a páter – akkor nálunk nagyon jó dolgod lenne.
– Az remek lenne! Ki-i-i-á-á-állnék minden próbát, csakhogy a kolostorba maradhassak – válaszolta a szamár. – Ott a szamár-lányok ugyan hiányoznának egy kicsit. De az ember mit meg nem tesz egy jobb állásért?
– Te, Szaléz testvér! – fordult Poncian atya a fiatalabbik baráthoz, akinek a csuháját derékban összefogó kötélen még nem fityegett a három csomó, ami a hármas fogadalomra figyelmeztette volna. – Mi lenne, ha mi most elkötnénk ezt a szamarat, és helyettünk hazahúzná a szekeret Berénybe?
– Azt nem tehetjük, atyám!! Az lopás lenne. Gondolj az evangélium szerinti, szegénységi fogadalmunkra! Nem beszélve a tíz parancsolatról.
– Lo-opás?! Ki akar itt lopni? Te csak kösd át a szamarat a mi kocsink elé! Vidd azt egy kissé távolabb! Amikor pedig intek, vidd el a szekeret szamarastól! De ne siess, hogy utol is érjelek! Majd én mindent lerendezek a szamár gazdájával. – Azzal Poncian atya odaállt a szamár helyére, aki békés megelégedettséggel ballagott Szaléz testvér oldalán a kolduló barátok szekeréhez.
Kisvártatva alig észrevehető bizonytalansággal a lépteiben, dudorászva érkezett Apáti Seres János uram a szekeréhez. Többször megdörzsölte a csodálkozástól kerekre nyílt szemét. Kissé pityókás volt, de nem annyira, hogy rögtön elfogadta volna a számára érthetetlen helyzetet. – Csak nem ette meg a fene a szamaramat, hogy baráttá változott? Majd fennhangon a baráthoz fordult:
– Dícsértessék… a… Jé?!… Atyám, maga meg mit keres ott a szamaram hámjában?!
– Mindörökké édes fiam! Nagy sora van annak. Tudod, édes fiam – folytatta a ravasz barát – én fiatalabb koromban rossz fát tettem volt a tűzre. Az úristen a bűnömért szamárrá változtatott. Éppen most telt le a penitencia.
– Bocsásson meg a tisztelendő atyám, ha sokat és oktalanul ütlegeltem volna, ha nem abrakoltam volna rendesen! – esedezett János gazda.
– Sebaj, édes fiam. Majd imádkozom a lelki üdvösségedért. Te meg morzsolj le néhány rózsaf?zért! Ha megengeded, elvinném a hámot is, hogy emlékezzem egy életen át a nagy bűnömre, ami alól, íme, az Úr most feloldozott.
János gazda tanácstalanul téblábolt a barát előtt, a kalapját gyűrögetve. Az Úr akaratával mégsem szállhatott szembe. A barát meg azon bánkódott magában, hogy a fogadósnéhoz a dolgok ilyetén alakulása miatt nem térhettek be egy ingyen itókára. Végül Apáti uram törte meg a kettejük között beállott csendet:
– Legyen meg az Úr akarata! Ő adta a szamarat. Ő is vette azt el. – Azzal békésen elváltak. Poncian páter valamiért nem engedte, hogy kezet csókoljon neki János gazduram.
Az atya tőle és a pocakjától telhető sietséggel érte utol Szaléz testvért a helység határában. A Berényig útba eső tanyákon kéregettek még egy kicsit, hiszen már most adott nekik az Úr egy jó igavonót. Igen eredményesen kocogtak be a kolostorba. A Barátok Templomában éppen hetet ütött a tizenöt mázsás Urbán harang.
Odilo atya, a rendház f?nöke, kedvtelve nézte a gazdag adományokat, meg a szamarat, amivel a két testvér aznap hazatért. Úgy döntött, legyen Sanyi-szamár neve mától Bálám. Nem is sejtette, hogy öröme a szamár miatt hamarosan ürömmé fog változni.
A ferencesek harmadik rendjéhez – annak idején, amikor a XXII. János pápa feloszlatta a rendjüket is -, csatlakoztak a beginák. Berényben a zárdájuk a Zagyva folyó kanyarulatában volt. Noha ez világi rend volt, és tettek is a ferencesekéhez hasonló fogadalmat a szüzességre, valamint az engedelmességre, de nem kötelezték el magukat arra, hogy örökké a zárdában maradnak. Ezek amolyan magánfogadalmak voltak, amiket a zárda vagy a beginaudvar főnöknőjének (nagyasszony) tettek. A sors fintora folytán nekik is volt egy szamaruk. Ezt a jószágot valamelyik begina saját adományaként hozta a zárdába. A szamárlányt Jadvigának hívták. Jadviga vígan legelészett a Zagyva töltésén, amikor nem volt szolgálatban.
Közben Bálám szorgosan koledált új gazdáival, akik jól tartották az engedelmes jószágot. Ő lett a ferences „negyedik” rend, a rendház körüli élőlények büszkesége. Sokszor felcsapott farokkal nyargalt a kolostor udvarán, néha megdézsmálta a zöldséges éléstárat. Különösen szerette a sárgarépát. Ezek apró bosszúságok voltak. Odilo főnök-atyát az már sokkal jobban zavarta, hogy Bálám az ájtatosság és szilencium idején is el-elordítja magát, illetve időnként félreérthetetlen jelét adja duzzadó férfiasságának, amit a beginák főnökasszonya rosszallólag szóvá is tett. Télre megcsappantak a szamárnak való étkek is a kolostorban, noha Bálám a konyhai hulladékokon is jól elvolt.
Azzal telt be azonban a pohár, hogy Bálám és Jadviga találkozott egy vastag zúzmarát hozó, ködös reggelen a Barátok Kútja közelében, és első látásra szerelembe estek. Azon nyomban meg is szegték – a természet parancsára -, a ferencesek egyik, talán legnehezebben betartható fogadalmát. Mindezt tették a piruló beginák és irigykedő barátok szeme láttára.
Bálám ilyen módon kiűzetett a paradicsomból. Odilo atya parancsot adott Szaléz novíciusnak, aki ekkorra már a fogadalomtétel előtti, lelki megtisztulásán dolgozott, hogy Bálámot a legközelebbi vásáron adják el. Ez a vásár éppen Nagykátán esett meg.
*
Apáti Seres János uram csak nem tudott meglenni szamár nélkül. Elment hát a kátai vásárra is, hátha találna egy szemrevaló, jó igás szamarat. Most is kapatos volt, mert a homoki fehérből rendesen felöntött a garatra. Mindazonáltal a Szaléz testvér mellett álldigáló, volt szamarát felismerte. Nagy laudéturral köszöntötte a pátert, majd ekként fordult a szamárhoz:
– Hogy-hogy?? Tisztelendő atyám! Kend már megint rossz fát talált tenni a tűzre? Én meg nem veszem ám még egyszer kelmedet, nehogy nekem ösmételten baráttá változzék. Én pedig mesmeg szamár nélkül maradjak, ha letelik a penitenciája.
Szaléz testvér azonban sikeresen túladott Sanyi-Bálám szamáron. A nagy-természetű szamarat egy derék juhászember vette meg hátasnak. Szaléz barát tisztességesen elmondta a juhásznak a szamár igaz történetét. Annak meg megtetszett a szamár erős felépítése, magas marja. Igencsak kinőtt a juhász a Jászság homokjából. Így Bálám hiába volt magasabb a szamarak átlagánál, az új gazdájának mégis földig ért a lába, akkor is, ha ráült. A juhász jó ember volt. Bálám azt is megbocsátotta neki, hogy egyszer bújában nagyot ütött botjával a fejére.
Ezt a szamár-legendát ez a becsületes, szavahihető juhász mesélte társainak egy jó birkapaprikás mellett. Azok hitték is, meg nem is a szavát.
Folyt.köv.: Az alamizsna
Legutóbbi módosítás: 2011.01.18. @ 12:29 :: Csillag Endre
