Rózsa Ibolya : Óhajtás

Ezt neked…

 

Míg alszom, téged látlak,

veled beszélek

óvárak tövében,

kucorodva kőromokon,

 

majd fölhágunk kézenfogva a csúcsra,

ahol az ormokon friss fűhajtás zöldül

selymes, mint hajad a kezemben,

finom, puha tapintás.

Öledbe hajtogatom

kicsi magamat.

Zárj körbe,

óvd

védd szívemet

a durva zajtól,

a magánytól,

a nélküled-óráktól,

karolj, míg zúg a szél,

ha folyók áradnak,

ha elsodor mindent

a Vég, csak

Te maradj velem

ezen az orom-szigeten,

körülöttünk végtelen vizeken

csak az óceán susog és örvénylik,

mint kebeleden az óhaj –

de idilli

pedig a színek nem is pinkek

csak szép zöld-kék és barna, kis sárgával

és tenger-habbal…

és ringatsz most, mint kisdedet a bölcső

és átölelsz, ha fázom,

megitatsz, ha szomjazom

és dúdolsz egy dallamot

lágyan és szeretsz

és Te vagy ma álmom

s holnapi ébredésem

s Te légy nékem

a kézfogás

vasárnap

 

ünnep-ebéd

rozmaring

kapunyitás

öröm-sóhajtás

parány-érintés

illat és fény…

Álmomban és ébredés után

 

Kedvesem Te légy!

 

 

2010. május 9.

Legutóbbi módosítás: 2010.05.09. @ 07:08 :: Rózsa Ibolya
Szerző Rózsa Ibolya 114 Írás
Előbb a part fogyott el, aztán az éj, aztán az üresség s ami eztán volt, ott kezdődött. /Weöres Sándor/