28.
Irtózatosan nagy vihar volt az éjjel. Annyi eső esett, hogy a földszinti lakásokat elöntötte az áradat. Az udvar közepén lévő kanális képtelen elnyelni a rengeteg vizet, és most a mocskos, büdös lé ott örvénylik körülötte.
Lemegyek a nagymuterhoz, segítek felszedni a konyhában a nedvességet. Legfeljebb elkések a suliból. Ki nem szarja le! Úgysincs már tanítás. Holnap van a meccse, mindenki azzal foglalkozik. Utána: Vakáció!!!
A felmosórongyot csavarom ki a kertben, és látom ám, hogy a Csomorné konyhájában gusztusos kis pacaldarabkák, mint megannyi gondola úszkálnak le és föl a tisztátlan lében. Végre egyszer tisztességesen fel lett mosva a kövér banya konyhája. Szmolinka néni egy ócska bilivel meri a vizet, kedvenc Andzsélóm pedig békalábat húzott. A drámai helyzethez képest meglehetősen hülyén néz ki. Térdig felgyűrt, kockás pizsamagatya, félmeztelen felsőtest, zöld békaláb. Jean Valjean-ra a hajdani szökött fegyencre emlékeztet, aki hátrahagyva csapot, papot és a papnét, egy szál gatyában menekült a háborgó tengeren át. Gondolom, azért annak a férfinak acélosabb felsőteste lehetett, mint a mi Andzsinkna, aki egy darabokra tört és álruhába bújt „bambis üvegre” emlékeztet a hatvanas évekből.
Lassan megtisztítjuk a terepet, átöltözöm, és bemegyek a suliba.
Osztályfőnöki óra közepén lépek a terembe. Mitya kérdőn néz rám, ezért kénytelen vagyok neki elmesélni a vihar következményeit. Természetesen kiemelve hősies helytállásomat és bátorságomat, amellyel szembeszálltam a dacoló elemekkel.
Tizenkét perces előadásomat szájtátva hallgatja az igen tisztelt nagyérdemű, kivéve azt a maroknyi kultúrzsenit, akik olvasták Wesselényi Az árvízi hajós című műremekét. Ők már a történetem felénél fütyülni és fujjogni kezdenek, így adva tudtomra, egy kicsit elrugaszkodtam a valóságtól.
Az osztfő int, hogy fejezzem be, és üljek le.
Hallgatom társaim felszólalását, és rájövök, hogy az örök témát, a fiú-lány kapcsolatot boncolgatjuk.
Tancsik Kati azt mondja, hogy őneki csak a hites férje bújhat majd az ágyába.
A buci orrú Flambár vigyorogva ütögeti az előtte ülő Vanek vállát.
— Na, öcsém! Akkor igencsak rád fog rohadni a gatya!
Jenő vörösödik, a többiek derülnek. Legpipacsabb a Kati.
Mityenka felteszi a kezét.
— Csendet! Váltsunk témát. Uraim! Mi lesz holnap? Nyernek?
Minden ajakról szinte egyszerre szakad le a válasz.
— Persze! Naná! Csak mi nyerhetünk, tanár úr!
Leveszi vastagkeretes szemüvegét. Érdekes, hogy mennyire más így az arca. Nemhiába mondják, a szemüveg öltöztet.
— Na, csak azért mondom, hogy tudják. Holnap az egész tanári kar jelen lesz. Nem szeretném, ha felsülnének! Felsülnénk!
Zúgolódunk.
Folytatja.
— Az igazgató úr a mérkőzés után állófogadást ad a csapatok tiszteletére. Természetesen az osztálytársak is részt vehetnek rajta.
Erre már fülig érnek a szájak. Dagad a mellünk. Ez igen! Még hogy állófogadás!
Roma félhangosan dünnyög.
— Öregem! Állófogadás! Állunk és fogadunk.
Packa értetlenkedik.
— Oké, fogadunk. De mibe? Az apám pipa, ha fogadok.
Borúsan hozzáteszi: — Főleg, ha vesztek.
Szerencsére a csengetés véget vet a felettébb emelkedett, de annál idétlenebb beszélgetésnek.
Kitódulunk az osztályból, le az udvarra.
Csapatunk a kézilabdapálya melletti piros pad körül gyülekezik.
A Smasszer feláll a padra, és csapatot hirdet.
— Kapuban: Makonya. Hátvédek: Durung, Roma, Néró. Középpályások: Tyutyu, Flambár, Furkó. Csatárok: Várkonyi, Totem, Szabó, Packa.
Ez várható volt, nincs benne semmi meglepetés. A pillanatnyilag legerősebb felállást hirdette ki.
Fityere egy kicsit húzza a száját. Néró vigasztalja.
— Ne keseredj el, Imi! Legközelebb tuti, hogy helyed lesz a kezdő csapatban.
Pósának jól esnek a vigasztaló szavak.
— Gondolod? — kérdezi.
Peti továbbfejti gondolatát.
— Nem gondolom, tudom! Ugyanis a következő ellenfelünk a Margit kórház elfekvője lesz.
A végét már futva üvölti, nyomában Fityerével.
Becsöngetnek.
Az utolsó órát Rádiusz tartja.
Magas szintű előadása arról a szerinte buta tettről szól, amikor a gonosz vasipari munkás vastagon bekeni kollégája reszelőjét gépzsírral. Amaz, pedig hatalmas reszelési vágyában és buzgó igyekezetében az előre lendülő és megcsúszó reszelőt maga előtt tolva gyomron vágja önmagát a satuval.
Ez tényleg felettébb ostoba és primitív dolog! Na és felettébb veszélyes! De erről a Mison tudna bővebben értekezni, ugyanis tavaly a hónaljáig szaladt az az ostoba satu. Meglehetősen sokáig borogatták, míg úgy-ahogy jobban lett.
Tanítás után kimegyünk a holnapi mérkőzés színhelyére, szokni a levegőt. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de az ilyen helyeknek mindig más az atmoszférája. Csámborgunk a pályán, a füvet vizslatjuk, a göröngyöket rugdossuk.
Mint a toporzékoló harci mének, úgy várjuk a csatára hívó hármas sípszót.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
