Rekken? h?ség, májusi nyár. Gézát várom, akácfaárnyékban, rönkön ülve. Hétvégeken ellátogat a szolnoki klubba, érdekl?désb?l, friss hírekért. Ígérte, ma is jön. A szomszédos községben él, útba esünk. Mivel úgyis erre jön, barátságos gesztusként rövid kitér?t tesz. Siketek között élénken él az összetartozás érzete, már csak érintkezési módunk, a jelnyelv okán is. Meglehet, egyfajta plusz, biztonságérzet jelenlétem, útközben ki tudja, mi adódhat. Nem mintha félne. Ha így van, az egy-két üveg sörhonorárium, amit más alkalommal kap t?lem, ráadás, tiszta potya.
Jöhetne már! Letenném a tollat, raknám dossziéba az épp csak megkezdett lapokat, nem megy az írás. Az utca felé pillantok. Senki. A szomszéd magas tujái elzárják a kilátást. Furcsa módon, ösztönösen gépkocsizajra fülelnék…
Ez nem betegség – mondták többen -, állapot. Betegség, állapot, édesmindegy, mikor keserves helyzetekbe hoz. A nemértés, vagy csupán bizalmatlanság a szájmozgásról leolvasott szavakban – rossz tapasztalataim nyomán – ingataggá tesz, attól tartok, nem tudom „kivágni” magam. Ha meg félreértésb?l mást, nem a tárgyhoz tartozót mondok…
Nemegyszer adódott úgy, telefonálnom kellett volna… Nyomban beleéltem magam, idegeimben a huszadik századi tempóval, nyúlok a telefonkagylóért, tárcsázok… No, hiszen, józanodtam, várhatnám a hangot! ?rl?dtem tehetetlenül, mint akinek se keze, se lába.
Segíteni akarás, segíteni tudással ritkán szinkronizál. Nem mindegy, segítséget kérek, vagy segíteni akarnak. Utóbbi er?szak. Mindenki magából indul ki. Helyzetemet viszont nem könny? megérteni. A segítségkérés meggondolandó; megosztom magánügyem, közölnivalóm árnyalata, pontossága szenvedhet csorbát.
Életem egyik tanúját elveszítve, pontosabban: meg sem élve, hiszen hallóideg-bénulással születtem, kissé pontatlanul élek a hangok tartományában, ám er?feszítéseket teszek a világhoz f?z? kapcsolatokért. Mi több: ambícióval, értelmes célra, szellemi alkotásokra törekszem. Tudatom szolgálatába állítva akár a legcsekélyebb információérték? gesztust, arcjátékot, hiszen kényszer?ségbe, kiszolgáltatottságba nehéz belenyugodni. Noha az ember a szavakon túl van, a hallás hiánya komoly veszteség. Ám köszönhet?en az információs társadalomnak, annyi a képi és nyomtatott információ, nem gy?zöm sem pénzzel, sem id?vel. Olvasásnál nem zavarnak megértési nehézségek, hiányos fogalomismeretek, ha mégis, kezem ügyében – többek közt – az Idegen szavak és kifejezések szótára.
Meggy?ztem magam, a felfokozott figyel?készségemnek köszönhet?en, és az immár nem kevés élettapasztalatból adódóan, tudásban nem maradok le senki mögött! Csak a friss hírekr?l, vénasszony-pletykákról. Az utóbbiért nem kár. Fizikailag nem vagyok hátrányban. És van terület, ahol el?ny csendben élni. Jól látta ezt Göncz Árpád exköztársasági elnök: „Egy költ?nek a csend határozott el?nyt jelent.” – írta nekem küldött levelében.
Az író alkalmatlan a balsorsra.
Írónak lenni szinte annyit jelent, mint kett?s életet élni, vagy, ha úgy tetszik, két életet élni egyetlenegyben – mondotta Rogert Vailland.
Önéletírásba nem az önmutogatás szándékával, hanem a tisztázás szenvedélyével fogtam. A világ nem azt látja a hallássérültben, amit a hallássérült lát a világban. Mégsem kezdek a szavakkal vívott háborúba, ha csak rólam lenne szó! Ötvenhez közel, elérkezettnek látom az id?t arra, hogy közkinccsé tegyem tapasztalataimat. Írásomban megemlítem azokat, akik segítettek, és azokat, akik jó szándékkal voltak ugyan irányomban, de nem igazán értettek.
Tudatom alapvet?en vizuális, hiszen látásból, képszer? elképzelésekb?l táplálkozik. A szó szoros értelmében SZEMTANÚ vagyok. Milyen a madarak csivitelése? A vizek csobbanása? Milyen lehet valakit felismerni a lépteir?l? Nem ismerek neszeket. Er?sebb zajokat, hangfoszlányokat még csak-csak – régebbr?l. A fák suhogását nem hallom, de érzem b?römön a szélfúvást. A tudat az ugató kutya mozgásához társítja az állat hangjait. Felemás érzelmek. A képzelet játéka? Atavisztikus jelenség? (Olvastam, filmismertet?ben, egy neurobiológus felfedezte: az ember emlékei a gerincfolyadékban is eltárolódnak és könnyen átadhatók egy másik embernek, aki átélheti annak élményeit. Fantázia?)
A világ nem más, mint némafilm, teli átélhet?, értelmezhet? képekkel, és a szempillák mögött gyülekez?, cikázó emlékekkel, gondolatokkal.
Képfecskék.
No, itt a Lada!
Géza a kitárt kapuban, karjai az égnek emelve – ezzel a gesztussal azt kérdezi, mi van? Miért nem készülsz? Méltatlankodó arckifejezése csuda beszédes! Közeledve, öltözködést mímel? mozdulatokkal sürget, öltözz!
Kezelünk.
– Egy perc… Ülj le, ide a rönkre! – mondom-mutatom.
Szabadkozik, nem fáradt. „Ülve jöttem” – jeleli. Nevet.
Tekintete azonban mást mond, a rönköt fürkészi. Fogadnék, ha elmegyek, leül.
A szobában el?készítve farmer, póló, magamra kapom. Hipp-hopp zokniban, szandálban a lábaim, kezemben okmányaim – mi kell még?
Kopik jelnyelvtudásom. Többnyire szájról olvasok. Kit jól értek, kit kevésbé, szubjektív dolog. Nem mindenkivel lehet jól s jót beszélgetni, sok az ellenérzés. Nincs szájmozgáskultúra. Van hadarás, hibás beszéd, idegenes kiejtés, túlartikulálás, zárt ajkak. Szájszag. Bajusz, szakáll. A magukat nagyon megértetni akarók arcközelbe, fülhöz hajolnak – nyilván, hogy jobban halljak…
Szájról olvasni ellenérzések nélkül sem egyszer?, a magánhangzók er?sen dominálnak, dönt?en ?k jelentik a száj-formálta szavakat. Az elképzelés kedvéért vegyünk két magánhangzót: e, ?. Lássunk szavakat: erd?, feny?, tekn?, Ern?, Ben?, Jen?, ez ?… Gyorsan elhadart mondatban több szó összehullámzik… Nos, amíg hallva a hangrezgések érzékelése „megjeleníti” a mássalhangzókat, értelmet adva a szavaknak, addig a szájmozgás mozgócsendje elnyeli, elfedi, átjátssza. Nyelvünkben tizennégy magánhangzó található és hozzájuk huszonhat mássalhangzó. Tessék variálni! Nincs tudás, amiben ésszer?en ne lehetne kételkedni, azt azonban leszögezhetem, hogy a rejtett szervm?ködést, a hangadást szemmel nem lehetett és soha nem lehet teljes érték?en érzékelni. A jelelés, nyelvünk kézjelekbe alkotott változata itt jön be a képbe. Pontosítja, egyértelm?vé teszi a szájmozgásos közlést! De kevesek ismerik…
Néha nagyon hiányzik a hangélmény. Nóta, zene!
Géza a szomszédos községben, szüleivel él. Betegség következtében siketült meg. Intézetben tanult, lakatos, de munkahelye megsz?nt. Itt-ott dolgozik, rokkantnyugdíjjal dacol, mert „az kevés”. Tényleg kevés.
Ha már a szomszéd községet említettem, tegyünk egy kis történelmi kitér?t: az újszilvási Bicskei úttól egészen a ceglédi határig terjedt a Rákóczy-birtok. Rákóczy János irodalomtörténetileg historikus személy, a forradalmi id?kben Kossuth Lajos titkára. Az önkényuralom halálra ítélte. Az ember tragédiájának írója, Madách Imre rejtegette parócai birtokának erdészházában. A költ? intése ellenére Rákóczy gyakran mutatkozott a nép el?tt. Feljelentették. Rákóczy megszökött, de Madáchot a rejtegetésért letartóztatták. Pozsonyban, majd Pesten raboskodott.
T együnk még egy rövid kitér?t. Nincs messze a Tápiószelér?l Ceglédre vezet?, 311-es út. Pet?fi 1842. októberében Tápiószele, Cegléd, Nagyk?rös érintésével Szabadszállásra, majd Dunavecsére ment szüleihez. Szelén átgyalogolva, talán Hazám c., az els?, Pet?fi néven megjelent versén gondolkodott. Elhaladva az evangélikus temet? mellett, nem sejthette Sándor, hogy ebben a helységben éli majd le asszonyéletét, s az itteni temet?ben helyezik örök nyugalomra Mocskonyi Józsefnét, lánynevén Kankrínyi Emíliát. A „Galgaparti” volt Sándor els? szerelme.
Felénk, infrastruktúramentesen, olcsónak t?nik a megélhetés. Ha a mese igaz lesz, hamarosan ivóvizet, telefont, földgázt vezetnek ezekbe az Isten háta mögötti, ám nekünk, erre lakóknak kedves falvakba. De közelebb leszünk-e a világhoz? – kérdem én. Aligha. Az utolsó helyközi autóbusz a tévéhíradó végén érkezik, be se várva a Pestr?l, Szolnokról elkésve érkez? vonatokat. Aztán aludjanak reggelig a lányok.
Persze, a gépkocsitulajdonosok másként látják.
Övék ma a világ!
– Induljunk, Géza!
Anyám, egyik kezével a kerítésbe kapaszkodva, integet utánunk.
Múlt, múlik az id?, ám marad az emlékezetes improvizálás: a jelnyelvtanfolyam kezdetén hangadás nélkül – ad notam!, ahogy hozzám mások -, csupán csak szám mozgásával „beszéltem” hallgatóimhoz. Egészségügyis, érettségi el?tt álló diáklányok, tizenöt; közülük többen a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai F?iskolába felvételiztek.
Fél perc telhetett el, érzem, elég…
A hallgatók hökkenten figyelnek. Ez az!
A szájról olvasás nem természetes adottság, tanulni kell.
Megszólaltam: Kedves Hölgyek! Elnézést, az el?bb arról „beszéltem”, van szerencsém a siketek kommunikációs eszközével, a jelnyelvvel megismertetni Önöket. Érdekes, ám nem könny? nyelv. Azért artikuláltam, vagyis beszéltem hang nélkül, hogy fogalmat alkothassanak, átéljék, milyen csendben élni.
Amit tanulni fogunk, az a vizuális nyelv, a kezek játékával láthatóvá, ezáltal a nemhallónak, s a jelnyelvet ismer?nek érthet?vé tett szavakat, mondatokat formáló, közös meg egyezésen lapuló gesztusrendszer. Faragatlanul mondva, mutogatás. Jelelve, a beszédet ne mell?zzük, fontos a szájmozgás! A jelek ismerete nem minden, jó, ha empátiával rendelkezünk az arcjátékkal, mozdulatokkal kísért közlés teljes érték? adásához, befogadásához. Ismer-e valamelyikük egy-két értelmes, tehát jelentést hordozó jelet? – tettem fel a kérdést.
Némi meglepetésemre, nem akadt jelentkez?.
– Hátha, mégis…- próbálkoztam. – Nézzük csak! Tudják, ez mit jelent? – dörzsöltem egymáshoz hüvelyk- s mutatóujjam.
Tudták: pénz.
– És ez?
Füstölnivaló számhoz emelésének imitálása, szippantás.
– Cigi, füstölés! – Ezt többen felismerték.
– Így van. Akkor most nézzük a többit. Lapozzunk a Jegyzetkönyv 22. oldalára. Mint látjuk, az els? szavak, ill. jelek itt, a ház, háztet?.
Nézzék az ábrát!
Így mutatjuk!
Csinálják utánam!
Ismét, bátrabban! Menni fog…
Három szó-jel következett: kertes, emeletes, lakom. Ezekb?l már jelsort, mondatokat lehet alkotni. Kertes házban lakom. Emeletes házban lakom… (A visszajelzések arról szólnak, lebilincsel?, egyszersmind megszégyenít? a jelnyelv. Megértem, nem egyszer tapasztalom, áttörhetetlennek t?nik a verbális kommunikáció sémája. Világjáró tolmácsunk, Lomb Kató írja egyik könyvében: Közel két tucat nyelvet beszél, ám irtózva gondol a „szegény süketnémák” jelnyelvére. Amíg a beszélt nyelv magától értet?d?, az írott, nyomtatott változat elsajátításához tanítás, iskolák szükségesek!)
Kevesek szükséglete a vizuális változat, könyveljük el ezt a többségi társadalom szerencséjének.
Egy hipotézis szerint a hangos beszéd kialakulása el?tt a gesztikulált nyelv volt a természetes érintkezési mód. ?seink sokkalta több empátiával, metakommunikációs képességgel rendelkezhettek.Ennek a visszafejl?dött közlésmódnak foszlányait látjuk talán a ma már csak beszéddísz, nyomatékot jelz?, önkéntelen taglejtésekben. (A jelekké alkotott szavak – kultúrált változat!)
Más irányú, de idevágó gond, hogy a tanfolyamhallgatók a sikeres vizsgák után nem járnak Szövetségünkbe, nem keresik a siketek társaságát. Hiába a nagy érdekl?dés, id?vel jelnyelvkincsük nemhogy gyarapodna, megkopik, felejt?dik, mint minden tudás, ha nem gyakorolják. Ott állunk, ahol a part szakad. És nyakunkon az élet! A már – hosszabb türelmi id?vel – hatályos esélyegyenl?ségi törvény értelmében 2003-tól szükség esetén az Önkormányzatoknak alkalmazniuk kell jelnyelvi tolmácsot. Hírlik: a jeltolmácsolást kompenzáló fogyatékossági támogatást csupán az igényl?k egy részének adják meg. A súlyos fokú hallásvesztettek között akad, aki minden nehézség dacára képes volt megtanulni, kifejezni magát érthet? beszéddel. ?ket ezzel „jutalmazzák”. Az oralista szemlélet nagyobb dics?ségére.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: dudás sándor
