Csurdítás – 7torony Irodalmi Magazin

Nyomtatás

Kása Terka meséje és filctollrajza

— Édes, aranyos Nagyapókám — szólt Sárika hízelkedőn — ugye jössz?

— Nem mék’ én sehova. Hova mennék ugyan?

— Nem fáradtál még el? — kérdezte körmönfontan a kislány.

— Éppenséggel, jól esnék mán’ egy kis pihenő.

— Akkor gyere!

— Mondok’, hogy pihennék inkább, mint menjek!

— Hát pihenni hívlak! Gyere üljünk le a kispadra pihenni!

— Ohó! Értem mán’! A mesepadra hívol’.

— Igen. Oda leülünk és pihenünk… És ha kedved van, mesélhetsz is nekem.

— Szóval innét’ fú a szél? Mesét akarsz hallgatnyi!

— Szeretnék…

— No, jó — adta meg magát Nagyapó. — Gyerünk akkor, osztan telepedjünk le arra a mesepadra! Hátha súg nekünk egy szép mesét.

Sárika boldogan fogta meg Nagyapó, ráncosan is puha, meleg, mindig simogató kezét.

Odamentek a mesepaddá kinevezett kispadhoz és letelepedtek rá.

— Így-e! — mondta Nagyapó.

— Osztán, mirű’ is akarsz mostan mesét hallgatnyi?

— Amit tegnap ígértél, arról!

— Mit is ígértem?

— Hogy a nyársalásról mesélsz ma, nekem.

— A csurdításról, lelkem! A csurdításról!

— Úgy is jó lesz, csak kezdd már el, légy szíves!

— Várjá’ cseppecskét, hagy gondolkodjak! Hun’ is hattuk el tennap’?

— Hogy elkapott benneteket a vihar, kint a határban. És, hogy mennyire örültél, amikor az elmúlt, és kisütött a nap.

— Tudom mán’, tudom. Édesapám elment megnéznyi a szekeret meg a teheneket. Én meg a friss, még vizes fűben ugrándoztam, mint egy eszeveszett kiscsikó.

— Igen, igen! Innen folytasd, kérlek szépen!

— Jó — mondta Nagyapó. Megsimogatta bajuszát és mesélni kezdett:

„Hát, mán’ te is? — nézett kérdőn édesanyám, egy vidám dallamot fütyörészve visszatérő édesapámra. A’ meg, kérdő tekintettel nézett rá, azután meg énreám, de a fütty egyetlen pillanatra sem hervadott le ajakáról.

Megrántottam a vállamat, mint akinek fogalma sincs a kérdés mikéntjéről. De a következő pillanatban mán’ értettem, osztan rögvest kitört belűllem a nevetés:

— Visz minket a doktorho’ — mondtam két hahota közt. Édesapám semmit nem értve, hagyta abba a madarak utánzását:

— Minek? — nézett hun’ édesanyámra, hun’ meg énreám. Amikó’ mán’ megint meg tudtam szólalni, a ki—kibukó nevetéstű’, mondtam:

— Hogy, beóccson minket, kergekór ellen!

— Pedig még nem is tuggya, mit tanátam ki!

— Na, csak ne is mongyad! — nézett rá édesanyám ferde szemmel.

Bezzeg én! Rögtön faggatnyi kezdtem, mondja mán’ meg, mit talált ki. Kérette magát egy ideig, majd ímígyen szólt:

— Máma mán nem tudunk aratnyi, mert vizes a kalász. Hagy szikkaggyék! Haza nem menünk, hogy ne kejjen reggel korán kigyönnyi. Ha Isten segít, hónap be is fejezzük az aratást. Mooost meeeg … — húzta a szóval a kíváncsiságomat —, …. ha akarjátok, csurdítsunk egyet.

— Hurrá! — ordítottam egy hatalmast, örömemben. És mellé mán’ nyeltem is egy nagyot, mer’ mán’ éreztem is a szájamban a nyárson sült szalonna zsírjával megcsepegtetett, vöröshagymával vastagon megszórt kenyér fenséges ízét.

— Hun tanátok most száraz gallyat? — hangolt le mingyán’ édesanyám.

— Maj’ valahun széjjelnézünk — kacsintott reám édesapám. Egyetlen pillantással visszaparancsolva, szökni készülő örömömet. — Gyere, nézzünk szét a nagylombú fák és bokrok aljába. Azok az ágak, gallyak, amik azér’ törtek le, mer’ mán’ egy szemernyi élet sem vót’ bennük, ennyi esőtűl nem nedvesedtek át.

Nem kellett azt nekem kétszer se mondanyi, mán’ szalattam is.

Bebújtam a legsűrűbb bozótba is, ha száraz ág lehetőségit szimatoltam.

Megcsikarhattak az ágak, vagy a még vizes levelükkel megsimogatva rázkóztattak össze?

Nem számított az, csak gyűljék a tűzre való! Csakhamar egész ölnyit összeszedtem mán’! Igaza vót’ édesapámnak, azok az ágak, melyek vagy elöregedtek, vagy valami oknál fogva megsérülve elszáradtak, osztan egy kisebb szél a földre hullatta őket, mán’ meg is szikkadtak.

Mikó’ újra összefutottunk, nála is vót’ mán’ egy ölnyi gally. Sőt, három pompás nyársbotot is mutatott. Valamelyik garádban vágta azokat.

— Mit gondolsz, jók lesznek? — kérdezte.

— Nem vágta vóna idesapám, ha nem lennének tökéletesek — mondtam elismerően.

Tényleg pompás darabok vótak. Csak azt sajnáltam, hogy nem én bukkantam rájuk. Micsoda elismerést kaszírozhattam vóna be érte!

— Úgy látom, jócskán tanátá te is, száraz gallyat! Ennyi, mán elég is lesz!

Mennyünk vissza édesanyádho’!

— Mennyünk.

Édesanyám tudván azt, hogy amit párja a fejibe vesz az úgy lesz, mán’ siratta is az erős vöröshagymát. Három szelet, malomkerék nagyságú, házikenyérszeletre aprította kis kockákra. És nem azér’ siratta mer’ sajnáta! Hanem mer’ csípte a szemit.

— Hát te, meg micsinász?! Hátha nem is tanálunk fát?!

— Amit tík a fejetekbe vesztek… — nézett ránk szelíd mosolyával, amire most halovány fátylat húzott a vöröshagyma ereje.

— Meg tudod—e csinányi a csurdítótűz rakását? — kérdezte édesapám.

— Meg hát! — mondtam hetykén, mintha ki tudja, mennyit raktam vóna mán’. Pedig igazából, ez vót’ az első, amit egyedül raktam.

Kerestem egy mélyedést, hogy védjem a széltől. Felesleges vót’, na meg túlzott is ez az óvatosság.

A levegő mozdulatlan vót’ mán’ akkó’. Szél uraság, népes családjával, mán’ hetedhét országon túl járt. „De sosem lehet elég óvatosnak lenni! Mer’ az ördög, soha nem alszik!” — szokta vót’ mondanyi édesapám. És én óvatos vótam. Egy valamikori lőárok aljára raktam a máglyát.

Apró darabokra törtem vékony gallyakat, amit alulra raktam. Ezek könnyebben fogtak tüzet. Rájuk, fokozatosan vastagodó, jó tüzet adó darabok kerültek. Tördeltem szorgosan, hogy legyen elég. Igaz, hun a kezemen, hun a lábamon csípte össze a hasadó fa a bőrömet, de ki törődött avval, akkó’!

Olyan éhes vótam, mint egy farkas! Oda is kiáltottam édesanyámnak:

— Nékem két karajt csinájjék!

— Elég lesz néked egy is — jött a felelet. — Teljesen körbe vágtam a cipót.

— Akkor jó — mondtam —, mer nagyon éhes vagyok ám!

Édesapám hegyesre faragta az egyenes nyársbotokat és felszúrta rájuk a szalonnadarabokat. Mán’ hozta is.

Édesanyám pedig három jókora szelet, vöröshagymával vastagon megszórt, megsózott kenyérrel egyensúlyozott a hepe-hupás talajon.

— Fogjad csak! — adta kezembe édesapám a felnyársalt, nyersen is ínycsiklandó szalonnát.

Gyufát vett elő a nadrágja zsebibűl. Két marka között meggyújtott egy szálat.

Óvatosan, hogy el ne aludjék, vitte az apró gallyakhoz. Rövid ideig tartó makrancoskodás után azok, mégiscsak megadták magukat osztan lángra kaptak.

— Ezt ügyesen megcsinátad! — dicsért meg édesapám. — Tanított tán valaki?

— Nem. Csak ahogy, magátú ellestem.

— Ha mindent ilyen ügyesen ellesel, jó gazda leszel.

Evvel nem sajátmagát akarta ő, dicsérnyi. De büszke vót’ arra — joggal —, amit két keze szorgos munkájával megteremtett magának és kis családjának. Ezt én gyermekfővel is tudtam, és büszke is vótam reája nagyon!

Emlékszem, hogy minden vágyam az vót’ énnékem, hogy felnőve, éppoly jó ember legyek, mint az édesapám. Igyekeztem is nagyon mindent eltanulnyi tőle.

Pattogva ropogott a száraz faág.

Amikó’ mán’ nem füstös, hanem szép tiszta lángval égett a tűz, egy kör sugarait formázva nyújtottuk fölé a nyársra tűzött szalonna darabokat.

Azok, a meleg lángnyelvek fölött, előbb átmelegedtek, maj’, mint aki izzad a nagy melegtűl, olvadni kezdtek.

Egy—egy zsírcsepp a tűzbe hullva sisteregve, a tüzet szítva égett el.

Forgattuk a nyársat, hogy a finom kiolvadó zsír ne a tűzbe essék bele, hanem a bevagdalt szalonna vágataiba gyűljék össze. Onnét pedig a kenyérre csepegtessük, hogy átsütve a vöröshagymát, pirítsa is azt.

Alig bírtam kivárnyi, míg egy harapásnyi elkészült. Máris jókora falatot leharaptam.

Édesapám mosolyogva nézte jó étvágyamat, és így szólt hozzám évődve:

— Csak egyed nyersen a kenyeret! A maradék zsírral majd az enyémet pirítjuk tovább!

— Azt osztan már nem! — mondtam. — Inkább eszek, még egy karajt!

De bizony, ahogy fogyott a kenyerem, úgy telt meg a pocakom. Mire elfogyott, úgy jól laktam, hogy egyetlen falat belém nem fért vóna mán’!. A finomra sült szalonnámat szívesen adtam neki édesapámnak.

Igencsak jóllaktunk mindhárman.

Hanem aztán éjszaka, ahányszor csak felébredtünk annyiszor döntöttük magunkba, szomjunkat oldandóan a vizet.

Szerencsénknek vót’ mondható, hogy azon az éjjelen a Szentkút mellett aludtunk.

— Nagyapó, tudod—e, hogy mi jutott az eszembe? — nézett Nagyapjára huncutul Sárika, amikor az pontot tett története végére.

— Tudom — mondta Nagyapó, mielőtt a kislány folytatta volna.

Ismerte ezt a sokatmondó nézést.

Ennek soha nem tudott ellenállni. Ilyenkor nagy erőfeszítésébe tellett, hogy nagy-nagy szeretetből, oly szorosan ne ölelje magához, hogy csontja ropogjon.

— Honnan tudnád?! Még nem is mondtam semmit!

— Kitaláltam — állott fel Nagyapó.

— Most meg hova mégy? — hökkent meg Sárika. Faképnél hagyja? Soha nem tette eddig! Valami rosszat mondott. — Hova mégy Nagyapó? — ismételte meg kérdését.

— A komrába.

— Minek mégy oda? Nem mesélsz tovább? Még nem végeztetek az aratással! Vagy valami dolgod van?

— Igen, dolgom van.

— Micsoda?

— Teljesítenem kell egy kisleány ki nem mondott kívánságát.

— Milyen kislányét? — kérdezte értetlenül Sárika. Teljesen megfeledkezve arról, mire is akarta kérni Nagyapját.

— Találd ki! — mosolygott Nagyapó.

— De…, mi kell ahhoz a kamrából?

— Szalonna.

— Nagyapó! — sikkantott örömében a kislány. — Nyársalunk? Jaj, de jó…! Jaj de jó…! — futott nagyapja után és hátulról átölelte.

Nagyapó visszafordult és ölbe kapta kis unokáját. És mégiscsak jól megropogtatta csontjait.

Kéz a kézben mentek a kamrába. Együtt készítettek elő mindent.