– a dombok
Öregembere, amint ázott padján
Kinyúl a leveg?be –
Hadd szivárogjanak emlékei.
Már nem szólítja többé a nappalt,
Nem kiált Stoodly felé, megfanyarodott a szemközti hegygegincen.
Stoodley pedig hátát
A múzeum-csend felé fordította.
Nem vesz tudomást Blackstone Edge-r?l –
Egy halom nedves k? és tompa füst,
Amint a naplementék alatt roskadoznak.
Nem kérdezi már meg,
Vajon Pecket él-e még
A Keleti Szél alatt.
Nem emeli fel
A kezét Hatherself felé. Tudja,
Hogy a nap elmúlt, itt van
Az ?sökkel való egyesülés ideje.
Tudja, hogy
Midgley soha többé nem tér vissza.
Az óra a kandallópárkányon, a magányos szalonban
Ketyeg, a Heights Road-on, ahol az arc
Gyulladás alvadtságától kék,
És a szív már nem jó semmire,
Csak mélyen hátrad?l a székben, az
Ablak-égbolt szögei között,
És csak hagyja, hogy az id? kinyögje
Amnéziáját a távíródrótokon keresztül,
Ahogyan a
Dombok megtört körének töredékei
Szétfolynak.
EREDETI ANGOL SZÖVEG:
Heptonstall
– old man
Of the hills, propped out for air
On his wet bench –
Lets his memories leak.
He no longer calls the time of day
Across to Stoodley, soured on that opposite ridge.
And Stoodley has turned his back
On the museum silence.
He ignores Blackstone Edge –
A huddle of wet stones and damp smokes
Decrepit under sunsets.
He no longer asks
Whether Pecket under the East Wind
Is still living.
He raises no hand
Towards Hatherself. He knows
The day has passed
For reunion with ancestors.
He knows
Midgley will never return.
The mantel clock ticks in the lonely parlour
On the Heights Road, where the face
Blue with archritic stasis
And heart good for nothing now
Lies deep int he chair-back, angled
From the window-skylines,
Letting time moan its amnesia
Through telegraph wires
As the fragments
Of the broken circle of the hill
Drift apart.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: Kántás Balázs
