Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 16.

A Néra partján is „mindent” tudnak az illetékes elvtársak…*

 

16.

     

— Jó reggelt, doktor úr. Megy a kabinetbe? — köszönt rá a sarki bolt előtt egy öregasszony magyarul, Árpád eddig még nem látta. Fején molyette lila kalap, kezein kötött kesztyűk, de az ujjai már hiányoztak. Sztojákovics bácsi, aki mindent látott, kinyitotta az ablakot és széles mosollyal üdvözölte:

— Kisztihand, Freulein Szofika!

— Majd ha visszajöttem — intett neki a vénkisasszony, és Árpád után tipegett a rendelő felé. Nem kellett kérdezni, elmondott ő magától mindent, és még elég sok magyar szót ismert.

Valamikor Báziás, ha nem is nagy, de elegáns város volt, innen indult a Bécsi gyors. Övéké volt a Mária Magdaléna szálloda és vendéglő, ami ma egy romhalmaz, csak a forrás maradt meg belőle.

— Azt nem tudták elvenni a kommunisták, és nem lopták el a kecskepásztorok, mert akkor nem lenne, hol itassanak — kacarászott az öreg hölgy, pont olyan fekete fogai voltak, mint Sztojákovicsnak, és magas vérnyomása.

— Szofika, ez bizony magas!

— Engem tulajdonképpen Zsófikának hívnak, de ezek nem tudják kimondani. Otthon inkább németül beszéltünk, de én magyar vagyok… vagy inkább voltam. Amikor 1920—ban a románok jöttek, minden elromlott, aztán az oroszok azt is elvitték, ami még megmaradt. A drága szép monarchiából csak én maradtam meg Báziáson és a Mária Magdaléna forrás. Göcsörtös ujjaival egy fejkendőt bogozott ki, amiben friss zöld spenótot hozott.

— Hát ez hol termett?

— Nálam a kertben. Tudja doktor úr, a Duna mentén két héttel hamarább jön a tavasz, de legelőször Báziáson virágoznak a fák. Van egy bazsarózsa féleség, ami csak itt él az egész világon és egy teknősbéka faj, báziásinak hívják.

Hazafelé Sztojákovics már várta az ablakban, és huncut kacarászásokkal emlékezett a rég letűnt időkre.

— Tudja, milyen szép lány volt ez a Szofika? Nincs is olyan manapság az egész környéken. A nővérével együtt meztelenül napoztak a kertjükben, ott volt a villájuk a hegyoldalban. Mi legények meglestük őket a kerítésen át, de óvatosan, mert volt két hatalmas kutyájuk. Tudja, milyen gazdagok voltak, de soha nem mentek férjhez és most…

— Menjen be hozzám a posztra, doktor elvtárs. Várják — szólt rá a rendőr, aki fekete bőrű volt és nagyon kövér, nem különösebben rosszindulatú, csak annyira, mint egy milicista.

Árpád már járt itt, akkor, amikor azt a bűzös emberi végterméket kellett megvizsgálnia, de nem szívesen lépett be. Őszintén szólva félt, ahogy Lenin írja „a véreskezű államgépezet végrehajtó szervei”-től, és rettegett mindenféle egyenruhától.

Ezek civilben voltak, a  nyúlfogú sziszegő szekus és a főnöke.

— Fazecaş vagyok, ha nem emlékezne, de nem vagyok magyar! — állt most pont ott a főszekus, ahol múltkor az ismeretlen szerzőtől származó rakás pihent.

— Üljön le doktor úr. Látom jó barátok Sztojákoviccsal, miről beszélgettek?

— Ó, az egy kedves öregember — legyintett Árpád.

— Az egy gyilkos titoista bandita! Börtönben ült, de kiengedtük, mert már túl vén, és ne egye a dolgozó nép kenyerét. De miről beszélgettek? — enyhült meg a főnök, és úgy simogatta meg Kozma kezét, mint a kígyó, ha siklik és olyan hideg is volt —, a gazember olyasmit is tud, amit mi is szeretnénk tudni.

— Minek, maguk úgyis mindent tudnak — tréfálkozott Árpád, de a másik nem reagált. Olvadó jégszínű szemeivel úgy nézte az orvost, mintha kígyót bűvölne. Ismét megfogta a kezét.

— Dokikám, mi mindent tudni akarunk. Írja le pontosan, miről beszélgettek, de ne felejtsen ki semmit!

— Még Ionescu doktorról se írta meg, pedig megparancsoltam neki — sziszegte a másik —, az amerikai kém volt, és öngyilkos lett. Ajánlom, siessen! Holnapra írjon le mindent, amit Ionescuról tud, és amit ezzel a vén csirkefogóval beszélt.

— Holnap gyűlésem van Bosnyákon.

— Igen?! És mondja tapsolni fog a gyűlésen? Mert maga azt mondta, hogy „Annyi butaságnak tapsolunk, mert muszáj tapsolni” — nézte jegyzeteit a főnök, és már nem próbálta hipnotizálni, rá se nézett, közömbösen mondta: — Egyezzünk meg: én elfelejtem, hogy ilyesmit mondott, de maga nem felejti el megírni a két jelentést. Rendben van?!

— Hármat. Három jelentést — szólt bele a volt felcser — a két jugoszlávról is, akikkel együtt kocsikázott a piros autóval, és mulatott egész éjszaka.

— Hát igen. Gondoltam, hogy ezekről majd legközelebb, de ez a legfontosabb —, hagyta helybe a főnök, és hosszú meggyőző beszédbe kezdett nagyon szelíden. Olyasmiket mondott, hogy: Maga, doktor úr (nem elvtárs!) becsületes román állampolgár, szolgálni akarja ezt a hazát, ami lehetővé tette, hogy tanuljon. Tudja, hogy az Amerika-bérenc titoisták acsarkodva lesik, mikor tudják lerombolni békés építő munkánk ragyogó eredményeit, mert irigyek ránk. El akarják pusztítani a szocializmust, imperialista rabszolgaságba dönteni az országot. Ezért küldik hozzánk a kémeiket, akik a köztünk élő osztályellenséggel a megsemmisítésünkre törekszenek stb. stb. Mutatóujját, mintha pisztoly lenne, Árpádra szegezte: — Magának kötelessége, hogy segítsen minket az osztályidegen elemek és külföldi kémek leleplezésében.

— Igazuk van az elvtársaknak, ha ilyenekkel találkozom, jelenteni fogom — próbált Árpád nagyon közömbös és főleg őszinte hangot megütni, pedig belül reszketett a félelemtől.

— Mi az, ha találkozik? Bozsána két bátyjával nem találkozott?! Mit kerestek itt? Mit beszéltek? Tudja, ki az a két férfi?  Most nem sziszegett, csörömpölve ömlött ki belőle a gyűlölet, mint kórházi kukákból a tegnapi szemét. 

— Még egyszer kérdem: tudja ki az a két jugo? Hát megmondom: a jugoszláv kémhálózat kiképzett tisztjei. Mit kerestek itt?

Kozmában megfagyott a vér, pedig igazán nem tudott semmi különöset, de nagyon kellett vigyáznia arra, mit mond.

— Bozsánát jöttek meglátogatni, aki nagyon beteg, tébécés… már vért is köpött. Nem hiszem, hogy még sokáig él szegény —, próbálta érzelmi oktávba terelni a vallatást, de a sziszegő nem hagyta.

— Az, az ő baja, legföljebb meghal. De miről beszéltek?

— Hát a családról, a betegségről, az autóról…

— Kié az autó?

— Az övéké, gondolom…

— Miért pont a kolostorig mentek, és miért álltak ott olyan sokáig? Mit csináltak a szerbek a kocsiban?

— Csodálták a templomot — vont vállat Árpád —, és csak ott lehetett megfordulni a rossz úton.

— Rendben van — nézett az órájára a főnök —, remélem megértettük egymást, és várom a jelentéseket. Mind a hármat.

Árpád végre fölállhatott, de mielőtt kiment volna a hosszúfogú még mondott valamit.

— Hallottam doki, milyen szerencsés. Egyetlen lövéssel leterített egy őzet. Nagyon ügyes, pedig vadászengedélye sincs, és őzet azzal se szabad lőni. Tudja doki, mennyi jár ezért? Három év.

Kozma meg se mert mukkanni, most ő állt ott, ahol az a bizonyos rakás volt.

— Adja ide a személyazonosságiját —, szólt rá a nem magyar Fazekas, és hosszan tanulmányozta minden oldalát. Árpád már attól félt, most helyben letartóztatja, de nem ez történt. — Tényleg lejárt a tartózkodási engedélye, és már annyi pecsét van benne, hogy nem fogják meghosszabbítani — sóhajtott a főnök, mintha ez fájna neki, aztán megfogta az első lapot, és kitépte: — Tessék. Megrongálódott… véletlenül. Menjen a milíciára, és kérjen egy új személyazonosságit, abban elölről kezdheti, lesz elég hely a meghosszabbításokra. És ne menjen többé vadászni! De ha vadászengedélyt akar, kérje nyugodtan, mert megkapja… Ha mi segítünk… Mit bámul!? Mi urak vagyunk, de csak azzal, aki velünk kollaborál. Világos?

Minden porcikája reszketett, amikor kilépett a rendőrőrs hátsó ajtaján. Nagyon jól megértette, mit akarnak ezek tőle, azt, hogy legyen a besúgójuk. Borzasztó hogy mindent tudnak róla, biztosan azt is, ami Vásárhelyt az egyetemen történt, és azzal zsarolni fogják. Eddig nem írta meg a jelentést Ionescu doktorról, pedig annak már nem árthatna, mert halott. Nyílván nem volt kém, egyszerűen el akart menekülni ebből a pokolból. Lehet őt is megölték, mint a két magyar gyereket a Kazán-szorosban, vagy tényleg öngyilkos lett? Mind játszadozott egy fiolával vacsora után, az lett volna a ciánkáli? Rosszul tette. Várt volna még egy kicsit, amíg elolvad a jég, és én megmutattam volna neki, hol szökjön át — gondolkozott Árpád, és ment a Néra felé. Sárgán rügyeztek a fűzfák, lassan csordogált a víz, helyenként fehér tarajokat vetve, ahol a kövek miatt sekélyebb volt a medre. Tisztán látszott a fenék, nem túl mély, ahogy a kovács is mondta, és egyáltalán nem széles. Egy perc se kell, és az ember már Jugoszláviában van! Onnan bárhová elmehet, például Nyugat-Németországba. Szabadon élhetne, nem fenyegetnék sziszegők és „fazekasok”, megszűnne a rettegés, nem kellene porig alázkodnia előttük, nem… Persze ehhez a diploma is kell, és arról szó se lehet, hogy egyedül szökjön át, Ferikét és Rékát nem hagyná itt. És Zsuzsikát se!… Ha már végre kifizette azt a motort. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak megkínzott agyában, közben sóvárogva bámulta az oly közeli szabad partot, amikor valaki a vállára tette a kezét. Ijedten fordult hátra.

A néraaranyosi néptanácselnök volt, és egy katona  puskával.

— Nézi a vizet, doktorka? Most jönnek föl a halak a Dunából, hemzseg tőlük a Néra — fogta meg a karját, és vitte a katona felé —, már mindenütt kerestük, hoztam egy sebesültet, jöjjön gyorsan.  

Ott gubbasztott a katonaszekéren a zlaticai boltfelelős, jobb keze lepedőbe csavarva, amin átütött a vér. Reszketett a fájdalomtól, de nem jajgatott.

Csak a kisujja maradt meg és a hüvelykujjából egy pici csonk, a többi szétmorzsolódott, mintha húsdarálón ment volna keresztül. Kozma doktor látta a fekete kormot, és érezte a lőpor szagát.

— Maga mit csinált? Odapiszkált a jelzőrakétához?

— Nem. De adjon egy injekciót, mert nagyon fáj!

— Húzzál ebből egy jó nagyot, ez segít — vett elő egy üveg pálinkát a néptanácselnök. Úgy látszik, aki a boszorkányokban hisz, az a pálinkában is bízik.

— Majd inkább én adok valamit —, vette ki kezéből az üveget Kozma, és egy egész fiola morfint adott be vénásan, mert sajnálta a szegény embert. Az egy kicsit elkábult, mi több jókedvű lett és bőbeszédű.

— Ez komoly sérülés, az egész jobb keze tönkrement. Be kell vinni a sebészetre.

— Nem! Nem megyek. Operáljon meg maga, doktor úr, megfizetem.

— Ne mind okoskodjon, ezt nem lehet megfizetni! Itt balesetről van szó, leszázalékolás, nyugdíjazás stb. Mi történt, rakéta?

— Nem. Petárda… petárdák. Robbantással akartunk halat fogni, mi ketten a barátommal — intett a potrohos tanácselnök felé. Meggyújtottam a kanócot cigarettáról, de nem dobtam el rögtön, néztem, hogy hol több a hal. Ha kórházba küld, rájönnek, és nem kapok semmilyen nyugdíjat. Kérem, varrjon össze úgy, ahogy tud, fél kézzel is elvezetem azt a szövetkezeti boltot.

— Csinálja meg! Én tudom, hogy maga már varrt össze ilyen robbanás okozta sebet —, húzott egyet a pálinkás üvegből az elnök.

— Honnan tudja?

— Mi mindent tudunk! — mondta olyan magabiztosan, mint annak idején azt, hogy farka van az öregasszonynak, és ivott még egy kortyot.

Árpád sokáig dolgozott, a beteg aludt, az elnök ivott. Közben azon gondolkozott, hogy meg kell várni a nyarat, akkor Ferikének bead egy altatót, és ketten Rékával egy viharos éjszaka csendben átgázolnak a Nérán. Akkor nem hallaná többször, hogy „Mi mindent tudunk”. És mi lenne, ha Zsuzsikát is áttolná, persze, csak ha kicsi a víz.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ferenc
Szerző Bárányi Ferenc 28 Írás
Nyugdíjas reanimátor főorvos vagyok. Temesváron élek. Tagja vagyok a Román Irószövetségnek és a Magyar Orvosírók Társaságának. Most megjelent regényemet szeretném elhozni a Toronyba.