Órák sem teltek el a naplóm elégetését követően, de én újra írni szerettem volna. Kiönteni mindent egy papírra, de nem lehetett. Vagy mégis? És ha elégetném megint? Nem kockáztathattam. Ha a szüleim rajtakapnak, megölnek.
Alig aludtam ezen az éjen. Hófehér fénnyel szállt fel a telihold, fényköröket vibrálva szemem elé. Hajnalig forgolódtam, amikor zaj ütötte meg a fülem, egész közelről jött, a lépcső aljáról. Felkeltem, és hang nélkül nyitottam résnyire az ajtóm. Valaki lopakodott felfelé. Gyorsan visszacsuktam, vagyis csak próbáltam volna, de folyton kinyílt. Be kellett volna csapnom, de ezt nem tehettem. A lépések szinte a nyakamon voltak. Visszarohantam az ágyamba, az orromig húztam a takarót, és onnan figyeltem.
A hold bevilágította a szobámat. Az ajtómat vakító fehérre kente, és minden holdszínűvé vált. A nyílás árnyéka feketéllett csupán. Minden agysejtemmel a rés szélességére koncentráltam, kiszáradt szemekkel lestem, mikor mozdul meg az ajtó. A lépések gyorsan értek a küszöb elé, és egy hatalmas csattanással azonnal bedőlt az ajtóm. Torkom szakadtából sikítani kezdtem.
– Csss… Én vagyok! – kapcsolt villanyt a bátyám.
Rettenetesen megijedtem, a mellkasom majd’ szétszakadt a pániktól.
– Mi a frászt művelsz, tudják, hogy kint voltál? – vontam kérdőre elfojtott hangon.
Ádám csendre intve a szája elé emelte mutatóujját, és percekig néma csendben füleltünk, hogy felzavartuk-e a szüleinket.
– Te részeg vagy? – súgtam felé, amikor megcsapott a tömény piaszag, majd hirtelen rám tört a köhögés.
Részeg volt, de ekkor egy pillanat alatt kijózanodott.
– Válaszolj, hülye! – kezdtem kimászva az ágyból. – Csak valami isteni csoda lehet, bátyó, hogy nem lőttek le!
– Maradj már! Valami nem stimmel!
Még oda akartam szúrni, hogy: ja, a véralkoholszinted, de baljóslatú hangja megrémisztett. Megfeszült testtel álltam az ágyam mellett, és amilyen hirtelen a bátyám kijózanodott, múlt el a köhögésem is.
– Hozd! – utasított szigorúan.
– Nem! – vágtam rá, és visszabújtam a takaró alá.
Tényleg nem stimmelt valami. Azzal, hogy nem kezdett el velem vitatkozni, tudtam, hogy a színdarab eme felvonása ismeretlen előttünk. Kihúzta az éjjeliszekrényem fiókját, kipattintotta annak titkos rekeszét, és kivette a fegyvert, majd mindenféle „Hasta la vista baby” nélkül eltűnt a folyosó sötét szájában.
Rettegtem. Szavak nincsenek rá, milyen erővel csavarta gyomromat a félelem. Nyárfalevélként reszkettem, és zihálva vártam a rajtakapás, a dulakodás zajait. De néma csend lett. Halkan kattogott mellettem a balerinás ébresztőóra. Az ajtón túli sötét szinte hullámzott a folyosón. És akkor eszembe jutott egy fő szabály.
Istenem – nyekeregtem, és kirohantam a folyosóra, amely a szüleink hálójába ütközött a végen.
– Ádi! – suttogtam bele az orrom előtt masszává gyűlt feketeségbe, de már késő volt.
A fő szabály: éjfél után nem nyithatsz be a szüleink hálószobájába, mert tizedmásodpercen belül lövést kapsz. Apám fejre célzott, Anyám szívre. De a bátyámat nem védhettem meg. Nyolcévnyi fórja volt előttem ebben a csodás, felhőtlen, szinte unalmasnak mondható, teljesen átlagos családban. Tudta.
– Nincsenek itt – válaszolta. – Kapcsold le a villanyodat, és bújj el!
Tettem, amit mondott. A megbeszélt búvóhely nem a ruhásszekrény volt, mint a gagyi horrorfilmek tömkelegében. Bemásztam az ágyam alá, és kipattintottam annak titkos rekeszét, majd bemásztam a gerendázat közé. Óráknak tűnt a várakozás. Emlékeimben annyira élesen éltek a lövöldözős éjszakák robajai, így szinte alig tudtam megkülönböztetni a várt zajt a mostani néma csendtől.
– Jól van, lezártam a birtokot! – hallottam tompán Ádám hangját, majd előkúsztam.
– Lezártad? – kérdeztem döbbenten.
Lezárni – ez is egy főszabály volt. A szüleink eltűnése vagy halála esetén lépett érvénybe.
– Jel van? – kérdeztem.
Ha nem hagytak jelet, akkor mihamarabb költöznünk kellett újra. Az úti cél előre le volt fixálva. Rettegtem a válaszától. Csak Zsoltira tudtam gondolni, ebben a percben egyikőnk biztonsága sem érdekelt, vagy, hogy mi van a szüleinkkel. Csak Zsolti.
– Van. Tessék! – Egy borítékot adott át, nekem címezve, anyám kézírásával – szigorú csúcsokba nyúló betűkkel.
– De, tudod a szabályt! Amíg vissza nem érnek, úgy kell tennünk, mintha mi sem lennénk itt. Csak a kutyák. Villany, ablaknyitogatás, kimászkálás kizárva. Tudod, végigcsináltuk egypárszor!
Bólintottam, és sírni kezdtem. Persze, nagyon megkönnyebbültem, hogy nem kell itt hagynom őt, de el sem tudtam képzelni, hogy maradhatnék itthon, amikor ő látni szeretne. Ebben a pillanatban mindennél jobban gyűlöltem a szüleimet.
– Jól van, nyugi! Semmi baj nem lesz! – mondta, majd leültünk az ágyamra egymás mellé.
A szobát ismét csak a telihold fénye világította be. Köhögtem néhányat, majd hátrafordultam a balerinás órám felé, fluoreszkáló fénye negyed ötöt mutatott. Visszafordultam Ádám felé, és oldalba löktem.
– De hol a fenében voltál? Becsajoztál?
– Majd egyszer elmesélem – mosolygott.
– Találkoztok újra? – kérdeztem vigyorogva.
– Minek? – Arca elkomolyodott. – A vége mindig ugyanaz: ki vagy te? Honnan jöttél? Miért nem mondasz semmit a múltadról?
Hümmögve a pihe-puha plüss szőnyeg felé sütöttem le a tekintetem. Majd ő lökött oldalba.
– Na és? Te kiről írtál a titkos naplódban?
A fejem majd’ leesett a vörösödés súlyától, még szerencse, hogy félhomályban ültünk.
– Dávidról, igaz? – kérdezte.
– Mi?! – sikoltottam, és szembefordultam a mosolygó arcával. – Mi van? Úristen, dehogyis! Az egy kretén!
A bátyám szemei meglepődtek, mire elnevettem magam.
– Ne már, Ádi! Most komolyan ennyire kreténnek nézel, hogy én egy ilyen kreténnel? – És akkor megköszörülte a torkát. – Hát de… Akkor kiről?
Még a kérdés befejezése előtt tudta… A hatalmas légvétel egyenes testtartásba húzta gerincét. Tekintete ide-oda ugrált, ahogy szememet nézte. Néma csend szállt közénk, és nem tudtam a folytatást. Nem tudtam, hogy élhetek-e valaha igazán a szabad akaratom jogával. Mert ez nem helyzet volt. Annyira egyszerűbb lett volna hazudni neki… De azt soha nem tehettem!
