Bojtor Iván : A HARMADIK INTERJÚ II. rész

Robert egy ideje nagyon hallgatott. Amennyire ki tudtam venni, agyában ilyen mondatok kavarogtak:

„Már megint a dimetil-szulfoxid! Azt már hányszor próbáltuk!” „Glicerol? Még mindig itt tartanak?” „Na, még a kénhidrogén is? Ezek tényleg megbolondultak!”

Nem mintha túl sokat értettem volna ezekből (Mi a franc lehet az a dimetil-szulfoxid?), de azt megéreztem, hogy valami miatt aggódik.

És akkor a fejébe vette, hogy ő kimegy. Persze először kinevettük. De amikor azt mondta, hogy bentről is tudja működtetni a kinti műszerek kapcsolóit… Hát? Megrémültünk.

Mi történik akkor, ha véletlenül rossz gombot nyom meg?

De ő csak kötötte az ebet a karóhoz. És mikor egyikünk sem figyelt oda, elindította az egyik újraélesztő programot. Persze nem a sajátját. Az egyik „csendesét”. Eltévesztette. Végül is már 92 éves volt, mikor ide került, és az utolsó éveiben alig járt be az intézetbe. És azóta már mennyi minden megváltozhatott!

Nem láttam, nem hallottam, de úgy képzelem, odakint összefutottak az orvosok, mérnökök, technikusok, leállították a programot, és…

És akkor következett a…

A zaj először Jamesnek tűnt fel, motyogott is valamit, hogy odakint túl nagy a nyüzsgés. Salvi persze rögtön letorkolta, hogy ez csak a szokásos mozgás, ellenőriznek ezt-azt, aztán megint csend lesz. Mi meg…

De a kinti járkálásnak csak nem akart vége szakadni.

Akkor már megsejtettem, mi történhetett. Csak olyan homályos megérzés volt, amilyet még senki sem mond ki. Mert mi van akkor, ha mégsem igaz?  Hallgattam. Vártam, még nem szóltam. Megtette helyettem más. Salvi hirtelen felüvöltött (legalábbis én úgy érzékeltem):

„Rájöttek!”

(Persze, hogy rájöttek. Nem hülyék.)

A kiáltástól aztán felbolydult a méhkas. Kaptunk hideget, meleget.

 „Ez is miattatok van!”

 „Robert! Te ki se nyisd a szád! Úgyis mindenki tudja, mit fogsz mondani. Már a könyökünkön jön ki.”

„Ne bántsátok a fiamat! Hol lennétek nélküle? Hálatlan népség.” (Ez Rhea volt, Robert anyja. Mert ő is itt van!)

 „És elegünk van Walt kétszázszor látott filmjeiből is!”

„Te meg okostojás, hagyj fel az írással, úgysem viszed semmire!”

„Írással? Miféle írással? Hát írások azok egyáltalán?”

„ Ezt ti tényleg komolyan gondoltátok?”

„Ne szólj, Salvi! Ne szólj!! Foglalkozz csak a képzeletbeli képeiddel, addig is csendben vagy. Nézd Az égő zsiráfot!”

James alig hallhatóan ennyit mondott:

„Csend, vagy végünk.”

Ahogy szépen sorban egyesével felfogták, mit is mondott, úgy ült el a lárma.

A zárómondat persze, mint mindig, akkor is Salvié volt. Ezt morogta:

„Sok gazdag, képzelőerő nélküli, tehetségtelen hülye! Mit keresek én, itt?”

Máskor erre vagy tízen is rögtön rávágtak volna valamit, mert kimondottan magas labda volt, de abban a helyzetben nem válaszolt rá senki sem.

Csend lett. Mondhatnám, hogy síri csend, de…

Vannak bizonyos szavak, melyeket itt nem illik kimondani, mert úgy hangzanak, mint odakint a legtrágárabb káromkodások. Az egyik ilyen: a hideg.

„A hideget sohasem lehet megszokni” – ezt Amundsen mondta. Ő már csak tudta! Pedig mennyiről is beszélt? Mínusz 50­ – mínusz 60 fokról? Nem ám, mínusz 196-ról! (Repülője lezuhant valahol az Északi-sarkon. Holttestét máig sem találták meg.)

Amennyire a többiek gondolattöredékeiből ki tudtam hámozni, mindenki fázott. Szóval, ez ennél sokkal bonyolultabb, mert gyakorlatilag nem fázhatott egyikünk sem, mert ebben az esetben ez biológiai képtelenség. És mégis. A tudat az oka, a hideg tudata. Mindenki azt hitte, hogy fázik, mert az lett volna a logikus, hogy fázzon. Pedig…

Egy másik ilyen szó: a sír. Amióta itt vagyok, egyetlenegyszer sem hallottam. Még csak körülírva sem fogalmazta meg senki (még magában sem). Én, meg most… Már kétszer is gondoltam rá, mindenki hallhatta, a szó betűit is magam elé képzeltem, bármelyikük elolvashatta, de…

De nem reagál rá senki.

Nem tudom, mennyi idő telt el – idő? Az itt valamiféle amorf fogalom –, míg végre kint is elcsendesedett minden. Robert próbált elsőnek újra kapcsolatot teremteni a külső világgal. Nem sikerült. James azt mondta neki, hogy biztos csak azért, mert stresszes állapotban van. Utána Salvi következett, majd én. A többiek már nem is próbálkoztak.

„Legalább nyugalom lesz – szólt Walt. – Már úgyis untátok a Disney-filmeket. Most nézzétek csak a sötétséget! Az biztos sokkal érdekesebb.”

Erre itt-ott néhányan morogtak valamit, de nem értettem, hogy mit?

Arra figyeltem fel, hogy Robert kétségbeesetten szólongatta, a feleségeit, Elaine-t, az elsőt, majd Maet, a másodikat (mert ők is itt vannak!), de választ nem kapott.

Tényleg.

 Hahó! Elaine! Maet! Hol vagytok?

Még mindig semmi…

Nagyobb volt a baj, mint először gondoltam. Nemcsak a külső világgal szűnt meg a kapcsolatunk, hanem lassan az egymás közötti beszélgetések is elhalkultak, elenyésztek. Tudom! Ezt az utolsó szót sem illett volna, még magamban sem, kimondanom. De talán már nem is hallja senki.

Lehet, hogy már mindenkit újra élesztettek, csak engem nem?

 Az a bizonyos harmadik interjú Robert Ettingerrel, „a hibernálás atyjával” máig sem készült el. A másik kettő meg, amelyik itt született, ebben a mélyhűtött cellában, Walt Disneyvel és Salvador Dalival, kint kódorog valamerre a világban. Talán egyszer csak előbukkan valamelyik egy szerkesztő levelezésében, az olvasatlan üzenetek között.

Hahó!! Hahóóóó! Válaszoljon már valaki!

Lehet, hogy már csak én lebegek itt, a folyékony nitrogénben?

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:57 :: Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 96 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”