Leó, az oroszlán egy nagy állatkertben született. Amikor még kicsi oroszlánkölyök volt, édesanyja mesélt egy távoli országról, széles, végtelen szavannáról, ahol ősei éltek, és a mai napig vannak oroszlánok, akik ott rácsok nélkül szaladgálhatnak a hatalmas pusztaságban.
Nagyon vágyott rá, hogy egyszer eljusson oda. Milyen jó is lenne élvezni a szabadságot, csodálni a naplementét, amint a Nap vöröslő sugarai alábuknak, majd elindulhat vadászni.
Itt az állatkertben minden megvan. A gondozók időben hozzák az ennivalót. Még egy kedves orvos az egészségükre is vigyáz. Nem engedi, hogy megfázzanak, legyen az ennivalóban elegendő vitamin. Ha véletlenül valamelyikük megbetegszik, akkor meggyógyítják őket.
Kell-e ennél jobb élet egy oroszlán részére?
Igen kell. A szabadság. Már nagyon unta a vastag rácsokat, a széles árkot, amely elválasztja az emberektől. Isten bizony, senkit nem bántana, ha kiengednék, sétálhatna egy kicsit a városban.
Szigorú szabályzat van rá, hogy vadállat nem mehet ki a városba.
Szeretett volna szabad lenni. Oda menni, ahová csak akar. Minden kívánsága az volt, hogy egyszer elmehessen Afrikába.
Hiába kérte a gondozókat, azok csak mosolyogtak rajta.
— Ugyan, Leó, te itt születtél az állatkertben! Azt sem tudnád, mit kell tenned a vadonban. Éhen halnál. Még egy pici állatot sem tudnál elejteni magadnak. Hidd el, neked itt a legjobb! Ne álmodozz, hogy valaha is eljutsz Afrikába — mondogatták neki a gondozók.
Szegény oroszlán nagyon elszomorodott ezeket hallván. Félrevonult a műbarlangjába. Leheveredett a földre szipogva.
— Pedig én Afrikába akarok menni. Nem fogok egész életemben ebben az állatkertben, rácsok között lenni. Szabadságra vágyok, végtelen szavannában szeretnék szaladgálni a többi oroszlánnal — pityeregte.
Egyik nap egy kisfiú állt meg a kifutója előtt. Érdeklődve nézte a hűsölő oroszlánt. Akkor éppen kevesen voltak az állatkertben. Csak néhányan kószáltak a ketrecek környékén.
— Kisfiú — kérte Leó —, légy szíves szabadítsál ki!
— Nem tehetem — válaszolta az meglepődve. — Ha kiszabadítalak, mindenkit széttépsz az állatkertben. Félek tőled.
— Nem kell félned tőled. Ígérem, senkit sem fogok bántani. Kérlek, engedjél ki!
— Hová mennél, ha kiengednélek?
— Szeretnék elmenni Afrikába, az oroszlánok földjére. Tudod, ott laknak a rokonaim.
A kisfiú hosszan gondolkodott. Látszott a szemén, hogy megszánta az oroszlánt. Félve még egyszer megkérdezte:
— Tényleg nem bántasz, ha kiengedlek? Ígérd meg, hogy a néniket meg a bácsikat sem fogod széttépni!
— Ígérem. Olyan leszek, mint egy aranyos cicus. Senki sem fogja észrevenni, hogy kijöttem.
— Afrika messze van. Hogyan fogsz oda eljutni? — kíváncsiskodott tovább a kisfiú.
— Felülök a repülőre, és az a nagy gépmadár elrepít az álmaim földjére.
— De egy oroszlán nem utazhat repülővel, hacsak nem ketrecben.
— Ezt bízd rám! Legyen ez az én gondom. Kérlek, engedj ki! Ha kiengedsz, meglásd, nem leszek hálátlan. Amint megérkezek Afrikába, azonnal küldök neked egy szép képeslapot. Engedj ki!
A kisfiú megsajnálta Leót. Amikor nem látta senki, óvatosan a rács ajtajához lopózott, majd kiengedte az oroszlánt, aki nem győzött hálálkodni szabadítójának.
— Nagyon köszönöm, hogy segítettél. Rendes kisfiú vagy. Nem foglak elfelejteni. Ha majd egyszer Afrikában jársz, én is segíteni fogok neked. Most mennem kell. Nem szeretném, ha gondozóim észrevennék, hogy megszöktem. Még egyszer köszönöm, hogy segítettél. Isten áldjon! — ezzel Leó az oroszán szélsebesen futásnak eredt, egyenesen a reptér felé, ahol majd a hatalmas gépmadarak elszállítják Afrikába.
A kisfiú sokáig nem kapott hírt Leóról. Már azt gondolta, bizonyára valahol elfogták és visszavitték állatkertbe. Egyik nap csöngetett a postás. Édesanyja nyitott ajtót neki. Egy képeslap érkezett a fekete földrészről Leó aláírással.
— Ki ez a Leó? — kérdezte kisfiára nézve. — Nem is tudtam, hogy neked barátod van Afrikában.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Apáti Kovács Béla
