Vandra Attila : Nikáb 6. Interjú a protestáns lelkésszel

 

 

A csengetésre Jeanne Beaumarchais sietett kinyitni a bejárati ajtót.

— Bonjour, madame Beaumarchais! — köszöntötte a riporter. — Françoise Alyea vagyok, a helyi TV-adó riportere, ő pedig Albert Dolphin az operatőröm. Telefonon beszéltem a férjével, hogy…

— Tudom, már várja önöket, a nappali arra van! — mutatta az asszony az utat az emeletre vezető lépcsők felé.

— Ó, nem szeretnénk zavarni, a parókia irodájában is…

— De kérem… Az istenért — csapta össze a kezét a filigrán kinézetű asszonyka —, nehogy levegyék a cipőt!

Az operatőr és a riporternő szeme összevillant, az imámmal készített interjúra emlékezve, ahol „kissé” mások voltak az elvárások. Azért Françoise Alyea ellenőrizte szeme sarkából, hogy a férfi letörli-e rendesen a cipője talpát a házba lépéskor. Esik az eső…

Pierre Beaumarchais amint meglátta az ajtón belépő vendégeit, felállt a fotelból köszönteni őket.

— Üdvözlöm önöket a házamban. Nagyon szeretem riportjait. Ha csak lehet, megnézem őket. Egyeseknek az ismétlését is. Foglaljanak helyet! Mivel kínálhatnám önöket? Konyak? Egy kis bor? Melegen ajánlom a vöröset, Cabernet Sauvignon, 2010-es évjárat, előttem töltötték az üvegbe egyik Bordeaux környéki pincészetben, pont megfelelő hőmérsékletű… A pince tulajdonosa jó barátom, s tőle tanultam, hogy…

— Köszönjük, nem kérünk alkoholt, Albert vezet, nekem pedig még ma meg kell vágnom az anyagot, és…

— Egy kis kávé?

— Azt megköszönjük — néztek össze.

Amíg Albert Dolphin, az operatőr a megvilágítást és a kamerát szerelte fel, Françoise Alyea kicsit körülnézett. A klasszicista bútorzat a felvilágosodás korát idézte. A falon az olajfestmények arról tanúskodtak, hogy a lelkészi hivatást a családban — ha nem is apáról fiúra szállhatott —, de sokan vállalták fel. Minden a hagyományőrzésről tanúskodott. Mintha megállt volna az idő. A könyvtárban csupa régi könyv. A terem múzeumi hangulatot árasztott, amelyben csak a villanykapcsoló és a gyertyák helyett villanyvilágításra átalakított csillár, valamint a gázzal működő kandalló emlékeztette a betérőt, hogy a harmadik évezredben van.

— Mit keres? A televíziót? Itt van, elrejtve, nem illik a bútorzathoz — nevette el magát a lelkész, kitárva a könyvtárszekrény egyik ajtaját, majd visszacsukta.

Mire Albert kész lett, már előttük is gőzölgött a Jeanne Beaumarchais által felszolgált fekete nedű.

— Igyák meg előtte, gondolom, zavarná a „kirakat” az interjút.

— Á, nem lenne probléma — jegyezte meg Françoise Alyea, de nem ellenkezett tovább.

— Köszönjük, nagyon finom volt!  — nyújtotta át a lelkész feleségének a finom porcelánból készült csészét, majd riportalanyára nézett:

— Kezdhetjük?

A beleegyező bólintás, némi helyezkedés, a mikrofon ellenőrzése, majd egy kérdő tekintet az operatőrre még megelőzte a kezdést.

— Kedves nézők! Az utóbbi időben sok szóbeszédre adott okot, hogy városunk protestáns lelkésze, Pierre Beaumarchais, megjelent, és fel is szólalt egy tüntetésen, amelyen hevesen bírálták a kormány bevándorlás—politikáját. A világtörténelemben is fordulópontot jelentő francia forradalom nagy vívmánya az állam és az egyház különválasztása. „Mit keresett egy protestáns lelkész egy politikai megnyilvánuláson, és ez miként egyeztethető össze lelkészi hivatásával?” — kérdezték sokan felhördülve. Mint lenni szokott, akadt támogatója is. „Hallgassuk meg a másik oldalt is” műsorunk százhuszonhatodik adásában monsieur Pierre Beaumarchaist kérdezzük, neki minderről mi a véleménye? Kérem, mutatkozzon be nézőinknek! — fordult riportalanyához.

— Pierre Beaumarchais vagyok, a város egyetlen protestáns templomának a lelkésze.

— Megkérem, néhány szóban mutassa be a családját is!

— Hugenotta családból származom, családunkban hagyomány a lelkészi hivatás. Feleségem nemcsak egyetlen fiam, Joseph édesanyja, hanem lelkészi munkám fő segítője, titkárnőm, és mindenesem egyben. Fiam az idén tölti a harmincat, orvos az Egyetemi Klinikán, családja nincs.

— Hány nyelven beszél?

— Kettő: francia és olasz. Amennyire németül és angolul tudok, azt nem nevezném nyelvtudásnak.

— Akkor térjünk vissza az elején elhangzott kérdésre: Mit keres Isten szolgája egy politikai megnyilvánuláson?

— Mielőtt válaszolnék, jó lenne tisztázni, mi a különbség egy polgári megnyilvánulás és egy politikai akció között. A kormány hibákat követhet el, és politikájával befolyásolja a nem politizáló egyén életét is. Nem hiszem, hogy egy civilnek csak választáskor lenne beleszólása azokba a döntésekbe, amelyek az életét befolyásolják. Ezért létezik a tüntetésre és szólásszabadságra való jog. A határt néha nem könnyű megvonni, elismerem, főleg, mivel egyes politikai tényezők azonnal megpróbálják megnyerni maguknak a felháborodott civileket, és saját politikai céljaikra felhasználni az ilyen eseményeket.

— Mondjon egy-két kritériumot, amely a kettőt megkülönbözteti egymástól.

— Egy politikai megmozduláson azt követelik: le a kormánnyal! Jöjjön az ellenzék! Egy civil megmozduláson nem a kormányt, hanem valamely döntését támadják, kritizálják, lázonganak ellene. Például: „Felháborítóak a legújabb megszorítások!” Vagy: „Változtasson a kormány a bevándorlás-politikáján!” Mert ugye ide akar kilyukadni? 

 — Ide… De mielőtt ezt boncolgatnánk, lenne még egy kérdésem. Gyermekkorom óta ismerem önt. Azt a lelkészt, akit önben megismerni véltem a gyermekkorom hittanórái alatt, nem tudtam volna elképzelni egy ilyen megnyilvánuláson, legyen bár csak civil, és nem politikai. Milyen személyes élmény motiválta önt ebben a változásban?

— Igen… Valóban volt ebben személyes élmény is. És konfirmálása óta igencsak ritkán láttam a templomban… — mosolyodott el a lelkész.

— Azon az ön által „civil véleménynyilvánításnak” nevezett eseményen a Nemzeti Front saint étienne-i elnöke is felszólalt, s retorikájának igencsak politikai hangvétele volt! És mégis ön, mint lelkész részt vett rajta!

— Amikor lelkészként mutatott be egyik szervező, akkor a mikrofonnál siettem leszögezni, hogy én itt Pierre Beaumarchaist a civil társadalom tagját, és nem Pierre Beaumarchaist a protestáns templom lelkészét képviselem. Civilnek is voltam öltözve. Templomban a szószékről én ilyen témájú üzeneteket soha nem közvetítettem. Ott nem civil vagyok, hanem Isten szolgája.

— Mégis sokan úgy tartják, részvételével legitimálta a Nemzeti Front jelenlétét azon a megmozduláson.

— Adjon nekem egyetlen példát, amikor a civil felháborodást nem próbálta a politikum saját céljaira kisajátítani! Akkor most a civilnek mi a teendője? Ne merjen megszólalni, mert esetleg valaki politikai színezetbe próbálja mázolni a felháborodását? Akkor e félelem megszünteti a szólásszabadságot. Mi lesz, ha mi nem adunk hangot annak, hogy nem értünk egyet a kormány bevándorlás-politikájával? Mert félünk? Ha a Nemzeti Front kritizálja a kormányt, akkor választott vezetőink legyintenek, ez csak Marine le Pen és pártársainak a neofasiszta hőbörgése, és lepereg róluk. Az már elgondolkoztatóbb, ha a szavazópolgárok hasonló véleményt nyilvánítanak. A civileknek kötelességük felszólalni, ha nem akarják, hogy a Nemzeti Front sajátítsa ki a kritikát. Ha mi civilek megbukunk a kormány meggyőzésében, a szavazóbázis szélsőjobb felé fordul el, ahogy a legutóbbi felmérések is igazolják. Kötelességünk felszólalni!

— De hát ez már politika!

— Igen, az ördögi kör bezárul…

— Fogalmazódott meg önben az ötlet, hogy legközelebb a Nemzeti Frontra szavaz?

Pierre Beaumarchais egy ideig vizslatta a riporternő tekintetét.

— Őszinte leszek. Egyszer igen, kifakadtam, egy családi ebédnél, melynél csak fiam és feleségem volt jelen rajtam kívül. Közvetlen az után történt, hogy megtudtam, egy kedves ismerősöm Charles Hebdonál a terrortámadás áldozata lett.

— Ahhoz képest, hogy most, a TV kamerája előtt tagadja, a Nemzeti Fronttal hasonló muszlimofób retorikát alkalmazott. Sokan nézőink közül így látják.

— Látta saját szemével? Végignézte beszédemet figyelmesen végighallgatva és átgondolva, amit mondtam? Nem vagyok a vallási intolerancia, és a diszkrimináció híve.

— Mégis határozott lépéseket vár el a kormánytól a muszlim invázió megakadályozása, és Franciaország muszlimizációnak megelőzése érdekében, miközben a terrorveszély zászlaját lobogtatta a hallgatóság előtt…

— Én ezeket a szavakat nem használtam. Mások retorikáját mossa össze az én mondanivalómmal, más hangsúlyokat adva szavaimnak. Egyetlen szavammal sem kértem a kormánytól, hogy lépjen fel bármely módon Franciaország jelenlegi muszlim állampolgárai ellen. Hugenotta családból származom. Ősöm azon kevesek közé tartozott, aki túlélte Szent Bertalan éjszakáját. Nagyapám e ház padlásán — mutatott felfele — egy zsidó családot rejtegetett a náci megszállás alatt. Engem egy katolikus többségi iskolába arra akartak kényszeríteni, hogy vessek keresztet. Tudom, mi a diszkrimináció. Ha a fiam egyik nap ebédre hívná Dr. Aysa Özgürt, a kolléganőjét, ügyelnék arra, hogy semmi disznóból származó alapanyag ne legyen a menüben, és levetném a cipőmet, mielőtt a házába lépek, ha hozzá mennék látogatóba. Az elsők közt vonulnék az utcára — apropó civil véleménynyilvánítás —, ha a kormány diszkriminatív rendeleteket hozna a muszlimok ellen. A diszkriminációt mindig az egyén által átélt tragédiaként fogjuk fel. Csakhogy én nem az egyénhez, hanem a közösséghez való viszonyt elemeztem, ami egészen más.

— A közösség egyénekből áll… Részletezné állítását?

— Az egyénnek joga van megvédeni értékeit, legyen az anyagi, kulturális, vagy más, egy másik egyén, vagy szervezet, sőt az állam ellen is. A törvény garantálja ezt a jogát. A közösségnek miért nincs ilyen? A jogállam miért nem garantálja egy közösség jogát, hogy megvédje értékeit egy másik közösség ellen? Ilyen például a közbiztonság. Nehogy azt mondja nekem, hogy nem romlott Európában mióta csak az idén egymillió „menekült” érkezett — nyomta meg a szót ironikusan. — Milyen menekült az, aki otthagyja a háborús övezetben a családját, és nem akar Görögországban vagy Magyarországon maradni, mert ő Németországba illetve Svédországba akar jutni? No, de eltértünk a tárgytól. Ha Romániából vagy Bulgáriából — uniós állampolgárok! — ide akar utazni valaki, minimum személyi igazolványt fel kell mutatnia, mert különben megállítják a schengeni határon. Ezeknek a menekülteknek nincs iratuk. Kik ők? Bebizonyosodott róluk, egy részük az úgynevezett Iszlám Állam katonája, potenciális terrorista. Elhanyagolható a számuk a többség mellett… Mondjuk minden tízezredik az. Ha százezer embert beengedünk, garantáltan egyik az lesz… Ez matematika, valószínűség-számítás. Arra feleljen: ha a TV-ben megjelenne egy figyelmeztetés: „Ma a francia tengerparton egy öngyilkos merénylő fel akarja robbantani magát” és ön mondjuk, épp Nizzában üdül, kimenne aznap a tengerpartra? Ha ön lenne a rendőrfőnök, elrendelné-e minden muszlim kinézetű egyén igazoltatását a tengerparton? Ne válaszoljon! Csavarok egyet a kérdésen. A rendőrség kap egy fülest, hogy egy piros színű autó öngyilkos merényletre készül. Megállítana-e minden piros autót, ha ön lenne a rendőrfőnök? Ez nem diszkrimináció? Akkor nekem, francia állampolgárnak van-e jogom azt mondani, hogy ebből a közösségből nem kérek? Nem a muszlimmal, hanem ezzel a közösséggel van a bajom, amelyik ezt kitermeli magából. Az országhatárt azért hoztuk létre, hogy megvédje a határon belül élőket. Akkor én francia és uniós polgár elvárom a kormánytól, hogy védje meg Franciaország és az Unió határait. Nincs jogom ezt elvárni?

— Hogy fér össze ez a keresztény toleranciával, Jézus tanításával: „Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel”?

— Tolerancia… Egy sokat puffogtatott, de sokak által félreértelmezett szó. A Biblia tele van allegorikus üzenetekkel, s hiba a kontextusból kivett részletekkel példálózni, amelyeket nem megfelelő kontextusba áthelyezünk… Jézus nem azt mondta ezzel, hogy tűrjünk el mindent. Csak azt, hogy ne támadjunk vissza azonnal. Még sértve is, próbáljunk jó szóval, „kenyérrel” a békére törekedni. Ha van kivel. Sok konfliktus megoldódott már így. A jó szülő is, ha a gyermeke rosszalkodik, először szép szóval próbálkozik. A verés, a „visszadobás kővel” a pedagógia csődje. Visszatérve a toleranciára, csak akkor az, a szó szoros értelmében, ha kölcsönös. Ha az alkalmazkodás egyoldalú, akkor az már nem tolerancia, hanem behódolás.

— Adna egy érzékletes példát?

— Amikor Abu Dhabiban jártam, a hotelünk recepciósa, egy asszony, a muszlim illem előírásai szerint eltakarta a haját. De a mellén keresztet viselt. Ez tolerancia, amiről példát lehet venni. Láttam a keresztény templomot Dubajban kereszt volt rajta. Mostarban is jól megférnek egymástól száz méterre a keresztes katolikus templom és a félholdas dzsámi. Ami viszont felháborít, hogy Ausztriában egy tanárnőt arra köteleztek, hogy vegye le a keresztet a nyakából, Norvégiában levették a templomról a keresztet, egyesek követelik a kereszt eltávolítását János Pál pápa szobráról… Ez már behódolás. Ettől már jogosan féltem a mi keresztény kultúránkat. Nem a se-se a megoldás ilyenkor, hanem az is-is. Én is elviselem az övét, de csak ha ő is engem. Ez a kölcsönös tolerancia.

— Mivel a muszlim erkölcsi szabályok szigorúabbak a francia, és általában a nyugati, keresztény többségű társadalmakénál, a manapság elharapózott szabadosság, a szabadság vadhajtásai tükrében nem gondolja, hogy a muszlimokkal való együttélés jót tehetne a francia társadalom erkölcsi szintjének?

— Elvileg lehetséges. Gyakorlatban viszont…

— Miért látja lehetetlennek a kölcsönös toleranciát a muszlimokkal?

— Itt megint eljutunk az egyén és a közösség közti különbséghez. Én Dilaraval vagy Mohameddel ki tudnék alakítani egy kölcsönös toleranciára alapuló viszonyt. Ám a közösséggel való kölcsönös toleranciát az iszlám tanítás két alaptétele akadályozza.

— Éspedig?

— Az egyik az, hogy azt vallják, ők az igaz hit és erkölcs birtokosai. Ebből az következik, hogy ami eltér az övéktől, az eredendően téves, hamis, hibás, bűnös. Az, aki ettől eltér, az hitelhagyást követ el. Ez pedig halálos bűn, ez a második tétel. Tehát a muszlim közösség nem alkalmazkodhat…

Az operatőr a csuklójára, a képzeletbeli karórájára koppantott, jelezve a riporternek, hogy az idő lejárt.

— Köszönöm a nézőink nevében a beszélgetést, monsieur Beaumarchais! Kedves nézők, köszönjük, hogy velünk tartottak, reméljük tanulságos volt. Jövő kedden tizennyolc órától ismét jelentkezünk!

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.