Vandra Attila : Nikáb 2. Az imám lánya és a lelkész fia

Joseph Beaumarchais Párizsban egy nikábos nővel fut össze, kiben felismeri a kamaszlányt, az első személyt, kinek életét megmentette évekkel előbb Sidariban. A lány épp csak köszönetet rebeg, és útjaik ismét elválnak.

 

 

 

Maryam a távozó férfi után nézett, miközben részben megkönnyebbülten, részben bűntudatosan megnyomta telefonján a felvevő gombot. Édesanyja kereste. Anyai radarja azonnal érzékelte lánya különös hangulatát.

— Mi történt, kislányom?

Maryamnak másodperc törtrésze alatt döntenie kellett. Valami ott belül azt súgta neki, tagadja le a történetet. De Allah bünteti a hazudozást! Mit mondjon?

— Épp megláttam egy régi ismerőst… Abban a pillanatban, amikor hívtál. Elment.

— Ki?

„Ne, ne mondd meg! — súgta a belső hang. Akkor el kellene mesélnie a részleteket, hogy megbámulta, a férfi pedig felismerte a nikáb mögött is. Miként, miről az neki is fúrta az oldalát, hiszen először simán elment mellette.

— Több éve, egy szabadságon váltottunk néhány szót. Olyan furcsa volt viszontlátni.

— Biztosan ő volt?

— Igen!

— Férfi?

— Ó, de Anyu! Felnőttem, tudok viselkedni! S mondtam, már elment! — csattant fel a lány. — Miért hívtál? — terelte el sikeresen a további vallatásról a témát.

Feltehetően az anyai érdeklődés is hozzájárult növekvő bűntudatához, mely nem hagyta nyugodni. Mivel sok elintézni valója akadt, alig ért haza idejében, eleget tenni a kora délutáni imakötelezettségnek. Ám elfoglaltsága mellett sem szabadult a találkozás emlékétől. Lelki szemei előtt megelevenedő filmtöredékekben időnként ott feküdt a Canal D’amour melletti sziklán, a mesterséges lélegeztetésből épp magához térve, eleinte beprogramozott gépként felelve a hozzá illetlen közelségben levő férfi kérdéseire, majd újra átélte a belehasító rémületet, amikor szülei életveszélye tudatosult benne. Akkor a parti őrségnek sikerült szülei csónakját elvontatniuk a veszélyes öböl hullámaiból, és a tömeg biztatására hamar megnyugodott, amíg rá nem döbbent, hogy meg se köszönte az időközben kámforrá vált megmentőjének, amit saját élete kockáztatásával érte tett. Majd az utána következő napok lelki vívódásai a „mesebeli Rusvanshad[1]” kislányszerelem-álmaiban meg-megjelenő megmentő alakja jutott eszébe, a szülei előtt eltitkolt, kamaszfejjel „bűnösnek” tartott érzések. Milyen kis butus volt akkor! Majd az újra-találkozás emléke égett benne. A bűntudat ismét, a megfelelően meg nem köszönt életmentésért. Igen, igen most mondott egy „Mercy”-t, de sután, s utána a férfi ismét ködbe veszett.

Próbálta győzködni lelkiismeretét, a férfit azért vezérelte Allah egy pillanatra újra életébe, hogy megköszönhesse neki, az akkori… Ezáltal felmentve a bűntudattól. Jövő héten leteszi záróvizsgáját a tanítónőképzőben, elhagyja Párizst és hazautazik. Nem találkozhatnak többé. Bár… Hogyan is mondta a férfi? „Ki tudja, kicsi a világ, mint tapasztaltuk!” A következő napokban még eszébe jutott néhányszor a különös találkozás, majd élete ismét visszatért a szokott kerékvágásba, ha ennek lehet egyáltalán nevezni az egyetemi záróvizsga előtti napokat. Utána meg lefoglalták az új élet kezdetének izgalmai. Hogyan fogják fogadni élete első munkahelyén?

Tanügyi gyakorlata idején szembesülnie kellett azzal, hogy nikábja számos keresztényből ellenérzést vált ki. Amikor először állt ki a katedra elé, azonnal záporoztak felé a kérdések, miért visel nikábot. Bizony az ártatlan gyermeki kíváncsiság mögött ott rejtőztek az otthon hallott előítéletes szülői megjegyzések. Akkor az iskolaigazgató védelmébe vette, mégis egyszer félfüllel hallott egy beszélgetést. Vajon itt, első munkahelyén miként lesz? Rádöbbent, talán nem is a kollégáktól kell majd annyira félnie, mint a szülők reakcióitól. Egy egész iskolányi gyermek szülei közt biztosan akad muszlimofób… S az igazgató, ha nem is az, akkor is két tűz közé kerül majd.

Felkészíteni próbálva magát a rá váró konfliktusokra, felidézte, amikor már kamaszként először tett nikábot. A hidzsábja, amelyet már azóta viselt, hogy megjött első ciklusa, nem keltett különös feltűnést. Akadt még muszlim a városban, hiszen dzsámi is van Saint Étienneben. Az első biztatások után: „Vedd le, mert Franciaországban vagy, és nem Szaúd-Arábiában”, az „Allah nekünk így írja elő” érvelés után néhány vállvonogatással abbahagyták. A nikábjáért már nagyobb csatát kellett vívnia, hiszen más muszlim lányok sem viselik. Ekkor már édesapjának kellett felmennie az iskolába, közben járni az igazgatónál és az osztályfőnökénél. Végül megnyerte a csatát ott is, viselhette. Bár… még érettségi előtt is el kellett szenvednie egy-két szurkáló megjegyzést, de a többség elkönyvelte, ő javíthatatlan különc. Itt, első munkahelyén vajon mi vár rá? Sajnos nem abban a negyedben kapott munkahelyet, ahol a muszlimok többsége él, hanem a Gymnase de la Riviéreben, a város másik végén. Az ingázást megszokta párizsi tanulmányai alatt, hiszen a fővárosban nagyok a távolságok. Igaz, van metró… De a Gymnase de la Riviére környékén kevés a muszlim, az emberek kevésbé vannak hozzászokva értékrendjükhöz.

 

A szombat esti bankett remekül sikerült, Muriel nagyon meghatódott az ajándék láttán. Ám Joseph nem várta ki a buli végét. Nem sokkal éjfél után indult a vonatja, több mint félezer kilométer az út hazafelé. Nem akart autóval jönni a fővárosba. Nem könnyű itt közlekedni, s ha elvétesz egy útkereszteződést, megkerülheted a fél várost, ha netán a rosszul megválasztott sáv felvisz a Szajnán átvezető hídon. Amint taxival hazafelé tartott, az órájára pillantott. Még nem ért véget az istentisztelet!

— A templom előtt álljon meg, legyen szíves! — szólt rá a taxisofőrre, fizetett, vette bőröndjét, majd bement, úgy bőröndöstől az istentiszteletre, a taxis elképedésére, hiszen eredetileg egy más címet adott meg. Elkönyvelte, aznap is volt egy különös utasa, majd továbbhajtott újabb kliensre vadászni.

Joseph megpróbált nem kelteni feltűnést kései érkezésével. Bőröndjét épp ezért nem kereken húzta, mert az zörög, hanem felemelte. Az utolsó padban foglalt sietve helyet, nehogy ácsingálásával magára vonja a figyelmet. A pad reccsenésére így is többen felkapták a fejüket. Ez az intermezzó elég volt, hogy a szószékről édesapja egy alig látható mosollyal szemrevételezze fia érkezését, de nem hagyta abba az épp folyamatban levő egyházi éneket. Az istentisztelet végéig várnia kellett a köszöntéssel.

— Jó napot, doktor úr! — siettek többen is oda hozzá, megelőzve ebben szüleit. A város egyetlen protestáns templomának hívei [2] jól ismerték a lelkész fiát. A családi üdvözléssel még várni kellett. Végre arra is sor kerülhetett.

— Jó-jó, várjatok, égész éjjel utaztam, s csak két hétig voltam távol! Majd a vasárnapi ebédnél! — követelt Joseph haladékot, amivel csak fokozta a szülői kíváncsiságot.

Persze, időközben beszéltek telefonon, de a szülő csak szülő marad, az mégis más, amikor egyetlen fiad szemtől szembe meséli el élményeit. Szülővárosa hiába nagyváros, szinte kétszázezer lakossal, Párizs az csak Párizs marad. Mesélni kellett, mit tanult, mit látott, mivel töltötte idejét, kivel ismerkedett meg… A Murielnek vett ajándék hallatára megdobbant az anyai szív, de hiába: kiderült, a kollegina férjes asszony, és gyermeke is van már.

No, persze erre jöhetett az anyai sopánkodás: már szinte harminc éves, ebben a korban apjának már ötéves gyermeket nevelt, és a sok tanulás mellett a családalapításra is gondolnia kellene már, és…

Joseph az elromlott gramofonlemez által kiváltott szenvedő arcát egy homlokvakarás mögé rejtve kétségbeesetten pillantott édesapja felé, tegyen már fel egy elterelő, felmentő kérdést!

— S valaki ismerőssel találkoztál ott?

— Nem hiszitek el kivel! — mesélte el boldogan kalandját, hiszen elmenekülhetett az anyai kioktatás elől.

— Jaj, ha arra az emlékműre gondolok, ott a szikla tövében, amelyről meséltél… Az életedet kockáztattad érte… S most nem álltál le vele egy kávé erejéig! — kapta meg az apjától is a magáét. — Csinos legalább?

— Akkor még csak egy kis fruska volt…

— Akkor? Nem akkor kérdeztem, az már régen történt, hanem most!

— Nem tudom, mert nikábot viselt!

Azonnal dermedt csend állt be az asztalnál. Végül édesapja szólalt meg:

— Nem csak muszlim, de a legfanatikusabb fajtából is való. Az ilyenek szerveznek terrorakciókat! S te az életedet kockáztattad érte?

— De apám! — képedt el Joseph az atyja kifakadásán. — Megmentettem egy ember életét! Most, annyi év után felismert, s megköszönte, hálás volt érte, majd elváltunk! Egy percig se beszélgettünk! Nem udvarolok neki! Feltehetően soha az életben nem fogom viszontlátni! Az előbb még házasítani akartatok, bárki is legyen, csak feleségem legyen végre, most pedig az a baj, hogy megmentettem egy kamaszlány életét? Orvos vagyok!

Már-már hozzátett egyebet is felindultságában, de jólneveltsége idejében féket rakott a nyelvére. 

— Egyre többen vannak, s egyre követelőzőbbek. Külön enklávékat alakítanak ki, ahol nem a törvény, hanem a saría az úr! Bekötik a hajukat a hijjábbal, mert számukra „épp olyan szexuális jelkép, mint a női mell”. Marhaság, de ha úgy gondolják, az még el tudom fogadni. De micsoda fanatizmus kell ahhoz, hogy nikábot viseljenek? Még az Emirátusokban is alig láttam nikábos nőt, még ott sem kötelező! Aki ilyent hord, az alattomos, valamit rejteget! Az nem gondolkozik, hanem követi a parancsot. Ha kell, utasításra meg is öli magát ártatlanokat magával rántva a halálba!

— Apu, nézd meg a dédnagyanyám képét falon! Az ő haját is kendő takarja! Az is marhaság volt? Meg a bokáját takaró ruhája is? — felelte fia még élesebb hangon.

— Azóta mi kicsit haladtunk a korral! — felelte apja némi szünet után, kissé megenyhülve, már csak enyhén epés hangon. Ekkor jutott el tudatáig Joseph üzenete: „Nem udvarolok neki!” — Jól van, na, de én akkor is Marine le Penre szavazok majd, már sajnálom, hogy legutóbb is nem tettem.

— Apu, nem ismerek rád!

— Tegnap tudtam meg a hírt, egykori osztálytársam leánya ott volt a Charles Hebdo szerkesztőségében, amikor[3]… — csuklott el az öreg hangja. — Nem is ott dolgozott, csak épp betévedt valamiért. Olyan kedves, ártatlan kislány volt…

Önkéntelenül tartottak egy perc csendet emlékének.

— Mára már elő volt készítve a prédikációm, de nem mertem rögtönözni, és beleszőni a beszédembe. Annyira felkavart az eset, hogy féltem, elragadtatom magam. Egy lelkésznek a templomban jól át kell gondolnia minden szavát. Bocsáss meg, mert az indulataim itt szabadultak el a vasárnapi asztalnál!

— Rendben van, Apu, tisztáztuk. Néha ki kell engedni a gőzt, és hol lehet, ha nem a családban? Te tanítottad ezt nemcsak nekünk, hanem híveidnek is a szószékről: „Mire való a család, ha nem arra, hogy rosszban legyen melletted? Mert jóban más is akad!”

— Nyugi, Anyjuk! — simogatta meg Pierre Beaumarchais a mellette levő felesége rémült arcát. — Jók valamire Jézus tanításai. Átéltünk mi már nagyobb viharokat is! Ugye fiam? — utalt az egykori kamaszkori „polgárháborúkra”.

Joseph felállt, és átment az asztal másik oldalára, és ő is nyomott egy „atyai” puszit édesanyja homlokára.


 

 

 


[1] A csodaszarvas-legenda perzsa változatának főhőse. https://www.7torony.hu/content.php?c=67233

[2] Sajnos bármennyit is kutakodtam, nem sikerült felderítenem van-e valóban protestáns templom Saint Étienneben. A francia keresztények 94%-a katolikus. Lyonban van, de okom volt a történetet egy másik közeli városba helyezni. Feltételezem, mégis létezik, mert a város a hugenották által egykor uralt területen található. A protestáns vallás pedig azért fontos, mert a katolikus papok nem házasodnak…

[3] 2017 január hetedikén. Nyolc halálos  áldozta volt a támadásnak., és több sebesült is. A támadást az Al-Kaida vállalta magára. https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_terrorist_incidents_in_France

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 769 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.