Kelebi Kiss István : Pessoa-komód 2

(eladott, majd visszavásárolt bútordarab, néhány új fiók beépítése után)

a Kőgalambok

Lisszabon egén e szürke kőgalambok
kavicsot piszkítanak Álvaro fejére
Mesterem nyájőrző farkasokat alkot
pálcája-tört mágusom suttogja Vége

ma sem írok habzó országmentő verset
és nem használok antik mohás szavakat
nézem csupán a rézsútos esőcseppet
és olvadó hajót a horizont alatt

elhervadtak az Adónisz-kerti rózsák
lehullott Ricardo Lídiája maszkja
hülyéknek adhatnék egy-két angol órát
hogy ne legyek mégsem lézengő mihaszna

de matatnak bennem szorgos hajóácsok
egy benyílóban bukott vén király vagyok
az egymásba-font Kálváriák kalácsok
és helyettem sem viszi más a Mondatot

a Ketrec

óriás napelem
érzékeim kihajtogatva
és egyre csak
szívnám magamba
ami történne velem
de
minden ketrec ketrecbe nyílik
a tágabb szűkebbe ring át
és észre sem veszem
ha rám hegesztik
az utolsó kalitkát

a Bomba

a tűzszerész Idő
benyúl az alkony hóna alá
és hatástalanítja a nappalt
ami volt
már nem ketyeg

Isten csillagokat szór
vaktöltényeket

a Kavics

csodálom e víz gyalulta követ
melyet úgy épít a változás
hogy lecsiszol róla minden fölösleget
s mikor gömb lesz azt görgeti
nem vénül mégis emlékké kopik

így szűnik meg bennem magam
miközben más kezdetet terem
hogy kiteljesedve képes legyen
egy újabb újban létét föloldani

a Kísérletek

próbálkozás mélyebb tudatokkal
gyöngyhalász-sóhaj merülés előtt
föltárt rétegek fosszíliáit feledve
hátha tengerfenék e délelőtt

próbálkozás örök szerelemmel
kísérlet (magamból ki ne lopjalak)
hátha te vagy a másik egyenes mely
sorsommal nem párhuzamosan halad

a Kíváncsiság

Mindenség fonákja éji égbolt
hiába rágják csillagok
nincsen rés sehol hogy megláthatnánk
mi van Odafönt

egyetlen levél-e az Erdő
vagy számtalan másTér és Idő csüng
Isten rügyező sétabotján

marad a kíváncsiság
mely végül magába-omlik
majd újból épül s beomlik ismét
termése épp a mag hiánya
s szomjúságra szomjúságot iszik

mert mi elejétől fogva
bízunk valakiben ám tartalékként
a sorsunkból még kilátszó utolsó hegytetőn
ott lapul a remény orvlövésze

a Pont

az Út csak bennem létezik
ujjbögyöm horizont
amit megérintek maga a Végtelen
s átborzong belém

egyetlen pont között
a legnagyobb távolság vagyok
felhő mely itatósként
fölszívja a mezőt

aortám elszáradt galaxis-ág
jövőm teremtés-előtti
tolvajkulcs terve csak

e móló hajtincse a tenger
érzékeny szemébe lóg
akár emlékek láncai
egy mérhetetlen kútba

az Utazás

Mikor Ricardo utazására
emeltünk poharat, akkor éjjel minden
pályaudvar elgurult, csupán a mozdonyok
maradtak itt, hogy a távolságról meséljenek,
s mi kihűlt, rozsdás kazánokat próbáltunk
fölfűteni képzelettel, mert minden utazás
kintről befelé halad. A jelen, kósza emlék csupán
a párás ablak mindkét oldalán.

Legutóbb szerkesztette - Kelebi Kiss István
Szerző Kelebi Kiss István 69 Írás
Megszülettem és meghalok.Ilyen egy elven kör.