Az ember alkalmazkodóképessége csodálatos. Hosszúra nyúló állóháború következhetett, közben mégsem aludhattak a civilek téli álmot, mint a medve. Enni, tisztálkodni, élni kellett akkor is, ha fenekestül felfordult a világ.
A borzalmakhoz is hozzá kényszerültek szokni. Északról időnként repültek a német lövedékek a Sió fölött a falura, a Kálváriáról és a Várból pedig válaszoltak rá az oroszok.
Többször cserélt gazdát Ozora, de a németek nem merészkedtek többé átgázolni a Sión, és nemcsak azért, mert délről mindent elöntött az orosz invázió. Hanem már nem is lett volna mit rekvirálni, se élelem, se ló, akkor meg minek? A malom raktárából és magtárból is elvitték a gabonát, csak a leleményesen elrejtett érték lapult földben, álcázott falak mögött. Aki még élt, az már edződött. Erősödött a fásultság, de a túlélés ösztöne is.
*
Az utcai szobájuk olyan idegen lett, hogy Aranka undorral lépett csak be, meg sem tette volna, de Margittal és Mariskával kocsonyát kellett főzniük az oroszoknak.
Hosszú deszkákat hoztak oda a ruszkik, hokedlikkal alátámasztották, és arra rakatták ki velük a sok tányért, hogy megdermedjen a benne illatozó finomság, mert ahhoz való hideg hely ebben a szobában volt. Addig legalább nem kellett attól tartaniuk, hogy beköltöztetnek oda is egy tisztet, mert a háló az élelem kamrájává lépett elő, sőt abból nekik is jutott. Ó, nem az adakozás okán. Dehogy, dehogy!
Amikor félve hárítani próbálta Mariska a felkínált ételt, akkor ráfogták a puskát.
Meg kellett etetni a szakácsokat, nehogy eszükbe jusson megmérgezni az ellenséget.
Közben felfedezték a varrógépet, megkérdezték, azon ki tud dolgozni. Arankát mellé ültették, ő pedig rémülten varrni kezdett… Hamarosan jött egy Maruszja, hozott rengeteg, vastag vásznat, megmagyarázta, hogy abból milyen alakú, mekkora duplasarkos zsákot kell készíteni.
Ezekben az egységcsomagokban aztán, meghatározott súlyú küldemények indultak útjukra, messzi orosz földre a családnak. Volt abban monogramos evőeszköz, selyem hálóing, minden, amit még fellelt a Vörös Hadsereg.
Károlynak is adtak – nagyon kellemetlen – feladatot, kalauzolni kellett a tisztiszolgákat, borospincék felkutatásához. Persze, hogy nem örömmel ment, de ami még borzasztóbb volt, neki velük kellett innia. Ez a gyomorfekélyének egyáltalán nem lehetett ínyére.
Pláne, amikor már a bor ki is fogyott, és a hordók alján ülepedő seprőt csapolták vödrökbe. Bevitték a konyhába, és úgy itták a sűrű, lilás – folyadéknak is csak jóindulattal nevezhető – masszát, hogy olyant embertől még nem látott az itt élők világa. Az asszonyka kétségbeesve nézte, hogy ezt a szörnyűséget férjével is megitatták, mese nem volt.
Aztán a csodás és hihetetlen következmény az élet ajándéka volt, biztosan az átélt szenvedésekért. A beteges fodrász gyomorfekélye ennek ellenére – vagy épp ettől -, jó időre begyógyult.
Valami más különlegesség is örök emlék maradt – ezekről, a vademberekről – Ágneskében, aki ágyában kucorgott a konyhában berendezett sarokban.
Amikor még csak félrészeg állapotban ülték körül a konyhaasztalt, megpendült egy különös hang és az egyik valami nagyon szép dallamot zümmögött, aztán énekelt hozzá, majd a többi is bekapcsolódott, de nem azonnal és nem egyszerre. Elkezdtek a többiek halkan dúdolni a hangszer és énekszó alá, majd egyre többen, egyre bátrabban, felszabadultan énekeltek.
– …Szúlikó… – szinte sírták áhítattal ismételgetve a többi idegen szó között. Ágneske felült az ágyában, ő sem értette őket, de szemében a riadtságot ragyogás váltotta fel.
Először hallottak a magyarok orosz népdalt, méghozzá kánonban énekelve. Gyönyörűen szólt az ének, elfojtott emberi érzésekkel tele, és kicsorduló könnyeikkel tisztítva ki a mocskot, amit az embertelen háború hordott össze bennük. Kicsi, kerek hangszert pengetett hozzá Alexander, amiről később megtudták, hogy balalajkának hívják. Átváltozott az egész vad társaság emberré, akiket elsodort az élet a szülőföldről, ahonnét soha ki se mozdultak volna, ha béke van. Otthon maradt családjukra gondolhattak az apró gyerekeikre, az anyákra, húgokra, az asszonyaikra, akik szántottak, vetettek, arattak a harcoló férfiak helyére állva.
*
A borbélyok tanultak pedikűrözést is, és Károly felfigyelt egy furcsán bicegő középkorú tisztre, aki többször hozott csokoládét a gyerekeknek. Megszólította, és valamit megbeszéltek. Egy délután vizet forralt, és Alexander hamarosan bevezette a tisztet, lehúzta a csizmáját, az pedig fájdalmas arccal csomagolta ki a láthatóan elgyötört lábait. Össze-vissza álló lábujjain benőtt körmök és hatalmas tyúkszemek éktelenkedtek.
Amíg ázott a lába, arcára kiült, elterült a jóleső érzés, ami láthatóan eláradt egész fáradt testében. Beszélt, és olyasmiket is elmondott, amiért hadbíróság elé állíthatták volna. A háború előtt leningrádi egyetemen tanított a tiszt, és jól beszélt németül.
Közben két katonalány ment át a konyhán, egyenesre szabott, térdig érő szoknyájuk felett feszes zubbony, erős lábukon puha, rövidszárú csizma. Nevetgélésük hallatszott ki, míg átöltöztek. Röpülő ujjú, virágos selyemruhában és magassarkú cipőben jöttek elő, vastagon kifestve, bódító kölnifelhőbe burkolva, ami úgy úszott utánuk, mint egy slepp.
– Ezek azért álltak be katonának, mert otthon ennivalójuk se volt. Arany élet ez nekik, mindegyiknek van magas rangú tiszt pártfogója. Ha vége lesz a háborúnak, otthon megint a kecskével, disznóval laknak majd együtt a faházban – mondta a lányok mögött becsukódó ajtót nézve a tanár, és boldogan mozgatta felfrissült lábujjait a borbély ölébe terített törölközőn.
Megkérdezte, mi baja van a kislány lábának, és amikor végeztek, azzal búcsúzott, hogy visszajön érte, mert van nagy tudású orvosprofesszor barátja, aki az övénél rosszabb lábakat is megoperált… Még jó, hogy akkor nem értette Ágneske, hogy mit mondd, mert akkor biztosan nem mosolyogott volna vissza rá a búcsúsimogatásakor átadott csokiért.
Tanácsot is adott, hogy amikor nekik tovább kell majd állniuk, ne maradjanak a lakásban, mert nem minden parancsnok tud a civil lakosokra így vigyázni, mint ők.
Hamarosan csomagoltak is, és Mariska lélekszakadva rohant be Patakiékhoz, hogy megtalálhatták az egyik rejteket, mert az evőeszközös dobozukat látta befelé gyömöszölni egy hátizsákba.
Károly szaladt a parancsnokhoz, hátha mentheti, mintha azt a csekélyke vagyontárgyat lényeges lett volna megmenteni…
Aztán bánta is már, mert a tiszt felsorakoztatta a katonákat, lábukhoz tett csomaggal. Mariskát odaparancsolta a fodrász mellé, hogy az mutassa meg, melyik tette el a készletet, és a motozáskor melyik zsákból kerülhet elő. Ha valóban ott bújik az érték, a tolvajt azonnal, ott lövi le.
Egyik zsákmányban se voltak már hajlandóak felismerni a kérdéses díszdobozt, se a megszeppent Mariska, se Károly.
Ezt Alexander búcsúzóul megköszönte, megveregetve új barátja vállát, mint a ló farát szokás, és hálából kezébe nyomott egy monogramos, ezüst evőkanalat, aminek olyan nyele volt, mint egy kis hegedű. Mellé adott egy hasas, ibolyamintás finom porcelánbögrét.
– Harasó lenni tovaris, tedd el.
Károly az egész szituációra emlékezni akart talán örökre. Ezután az ő terítéke nem nélkülözhette sem azt a kanalat, sem a bögrét.
*
Aztán amikor az utolsó, már megismert, védelmet biztosító ruszki parancsnokot is felpakolták egy teherautóra, januárban egy nagy, német támadás után falusiak jobbnak látták elmenekülni a tűzvonalban lévő utcákból. Ekkor rövid időre elszakadt egymástól a két család.
– Most hová megyünk, Karcsi? – nézett Aranka hideglelősen a férjére, miközben összekapkodott néhány szükséges holmit.
– A Kálvária déli oldalán, a putrisoron viszonylag „szélárnyéka” van a golyóknak. Oda viszlek benneteket… Legszívesebben soha nem is jönnék ide vissza…
– Ahogy összemocskolták az otthonunkat, én se…- volt a kiábrándult válasz, és annyi csomaggal, amennyit a gyerekeken kívül elbírtak, felkerekedtek.
Ott találtak menedéket, ahol a sárgaföldbe vájt putrik népe élt. Akkor nem maradt idő arról meditálni, hogy az – mint lakás – biztonságos, vagy nem. A frontvonalnál jobbnak ítéltetett… Földre szórt szalmán, sorban feküdtek a bezsúfolódott emberek, válogatás nélkül.
Ott egy hét alatt megtanulta Ágneske, senkivel nem szabad összedugnia a fejét, de ha mégis túl közel került hozzá valaki, akkor hogyan kell megölni az esetleg beszerzett tetűt.
Az ütemesen zizzenő szalmára figyeltek fel. Az alkalmi fekhelyre merőlegesen elhelyezett, gömbölyűre vájt teknőbe fektetett Öcsi – a lábával így anélkül tudta ringatni anyja, hogy a szűk helyből ki kellett volna kászálódnia – ide-oda tekergette a buksiját. Zseblámpával nézte meg Aranka, hogy mitől nyugtalan a kicsi álma.
– Ó, te szegény gyerekem! – rémült meg. A pihés hajacskából hatalmas bogár hátsója meredt felfelé. A háziak felháborodva közölték, hogy ők tiszták, de mivel hamarosan vakarózni voltak kénytelenek ők is, hát Bertók néni – a háziasszony – nem tűrhette ezt. Kizavarta átmeneti lakóit a putri elé, és egyenként hívott be mindenkit egy vizitálásra. Rögtön ki is derült, kitől ered a hívatlan vérszívó had. Csakhogy a tetűgazdát elkülöníteni a teljes eltávolításával volt csak lehetséges.
– Mi a fene! Már itt is az urak dirigálnak? – csapott az hatalmas patáliát, mégis a többségé lett az utolsó szó.
– Befogadtalak, bár tuggyuk, hunnan gyütté. Ha a tisztaság úri dolog, akkor igenis azok vagyunk! Ami a te hajadba van, az nem tennap lett. Mivel van hová menned, menny, kívül tágasabb! – szólt a kegyetlen kiutasítás. Később mentegette magát a ház asszonya:
– A szoknya korca is feketüll a bogártul, ippen ahhiányzik minékünk!
*
Pár hét, ide-oda költözés következett a kis Pataki családnak, néhány napig nagyszülőkkel is együtt bujkáltak.
Ilikét úgy beöltöztették, hogy Ágneske elsőre fel se ismerte nagynénjét, aztán meg rémülten kérdezte, miért nem mosakszik meg, csupa korom az arca, olyan, mint egy öregasszonynak öltözött kéményseprő, abban a szakadt, piszkos ruhában. De aztán figyelni kezdte a többi rongyos nőt, és magától is rájött, hogy a hamuból kent álarc és rongyok épp olyan „búvóhelyek” mint a szekrény mögötti üreg, ahová a legszebb lányokat dugták. Azok ketten csak pár percre jöttek elő, és a legkisebb mozgolódásra már tűntek is el a hirtelenjében vájt, szűk lyukban.
– Zdrasztvujtye! – állított be egy pufajkás legényke. Pataki mama ugrott, és rémülten nyugtatgatni kezdte:
– Azonnal fiam, itt volt még az előbb a rossz tutyim, megkeresem, de tudnám, minek az neked…- és úgy fordult, hogy takarásában ne vegye észre a katona, hogy a legrosszabb tutyi Ili lábán van.
– Mama! A katona csak köszönt, nem kell neki a maga tutyija! – sietett Karcsi a megnyugtatással, mielőtt nagyobb baj történik. Senki sem mert nevetni, mert már hallottak a pár házzal arrébb történt lövöldözésről, ami egy ártatlan félreértés miatt kezdődött.
A még mozogni tudókat szedték össze, és elhajtották lövészárkot ásni. Köztük volt egy lányka is, aki kihasználta az első, adandó alkalmat, és – ahogy az őr félrefordult – hazaszökött, mert az előbb túlságosan nézegette őt. A katona utána eredt, ám a putrik között elveszítette a nyomát. Hát bement az első, nyitott ajtón és számon kérte az eltűnt lányt. Egy idősebb asszony, hogy az ott bújtatott lányokat védje, elfújta a mécsest, mire a hirtelen lett sötétben a katona lövöldözni kezdett. Az asszonyt találta el, de csak megsebesítette az arcát a szája közelében. Mégis nagy volt a baj, hiszen a falu orvosa isten tudja, hol bujkált. Hamarjában valami kemény tárgyat haraptattak meg vele, nehogy összenőjön a szája, azzal bekötözték, majd napok múlva, egy rosszlovas kocsival tudták Tamásiba orvoshoz vinni, aki megoperálta, de örök nyoma maradt ennek a kalandnak a Mári néni arcán. Az őrangyala tudta, most olyan kicsiségnek, mint a higiénia, nem szabad fontosnak lenni…
Néhány emberrel együtt Károlyt is elvitték árkolni. Már a második nap is felvirradt, de még mindig nem tértek vissza.
– Pedig jó gyerek volt ez a Karcsi, ugye Pataki úr? – kérdezte egy idős bácsi. Szájából hosszú szárú pipa lógott, rég szőrét vesztett „miskabácsi sapkája” alatt nagyokat bólogatott. Az apa csak némán felállt, eltőnt az udvar felé, de menye felcsattant:
– Jaj, el ne temessék már, hiszen a többiek se jöttek még vissza, mindenkit nem lőhettek le! – aztán felkapta kislányát az ölébe, és úgy szorította magához, hogy szinte fájt.
– Szépen süt a nap. Menjünk ki egy kicsit a gyerekekkel ebből a lyukból -, akarta másra terelni a szót a nagymama. Ekkor jött vissza nagypapa.
– Az udvarra ne vigyétek a kicsiket, mert ilyenkor jöhet erre repülő, még idelőnek rátok. Legfeljebb a féltető alá…
Oda telepedtek ki. A konyhának használt építmény világosabb, tágasabb volt, mint a putri. A sarokban, rakott „sparhelten” főztek az asszonyok. Az üvegezett ajtótól jobbra-ballra ablakon láthattak ki, le a napsütötte völgyre. Az ott kanyargó úton teherautó döcögött. A távolabbi domb mögül hirtelen repülő tűnt fel az égen, és valami furcsa ropogás hallatszott. Nagyapa a karján Öcsivel épp, hogy a széket érte el egyik kezével, amin Ágneske ült. Azt ledöntötte, és úgy hasalt le mellé, hogy zuhantában elkapta, és testével mindkét unokát takarta, míg a gépzaj elviselhetetlenül felerősödött, majd elhalkult. A plafon nélküli tetőn és a kőpadlón pattogott valami körülöttük. Az üveg- és cserépdarabok mellett ismeretlen, apró, idegen tárgyak gurultak…
Kis karcolásokkal megúszták.
Már esteledett. Anyjuk tisztába tette Öcsit, de az attól sem csendesedett el, egyre tejciért nyöszörgött. Nyakából a hosszú sálat gyors, ügyes mozdulatokkal a haja alá emelte Aranka, homloka felett kétszer megcsavarta, majd a tarkójánál – egész haját belefogva – szorosan alágyűrte. Anyósa ijedten figyelt fel a „turbán” készítésre.
– Én leszaladok a faluba, tejet kell szereznem – magyarázta a fiatal nő.
– Megőrültél? Karcsi már ott maradt. Te is meg akarod öletni magad? – jajgatott a mama.
– Visszajön, ne tessék félni, én is visszajövök, de ezek a gyerekek nem halhatnak éhen. Ha maradt még tehén a faluban, azt meg kellett fejni, valahol biztosan adnak tejet. – Felkapott egy köcsögöt, és elindult a korán jött estében a kijárási tilalom előtt.
Nagyon sokáig nem történt semmi. A kisfiú álomba sírta magát nagyanyja karjában.
– Elkísérhetted volna, papa! – tűnődött, miközben a kinti szürkület estébe fordulását bámulta.
– Ne zsörtölődjék ténsasszony – jött az öregember szava a sötét sarokból. – A’ jobb lenne, ha kettejük marad ott?
– Ne károggyon má öregapám! Inkább szót se szójjon! – intette asszony unokája, aki eddig csendben tett-vett.
És akkor megnyikkant a kisajtó. Ziláltan állt a gyenge mécses fénykörében a fiatalasszony, de kezében a tele köcsög, egy kendővel lekötve.
– Itt van a tej.
– Nem ért baj, kislányom? – sírta el magát Mariska mama.
– Nem. A fülem mellett néha fütyült valami, aztán a Gosztola bácsi berántott a kapun…Először vissza akart zavarni, de mondtam, hogy én tej nélkül nem jövök el… akkor a kertek alatt elkísért. Csöre néni meg azt mondta, hogy ott várjam meg a reggelt – hadarta furcsán, miközben a lábast a tejjel a platnira tette…
Amikor a kislány felébredt, apu ott aludt mellette a szalmán. Halálosan kimerülten ért „haza”, de azzal a hírrel, hogy találkozott Blázsoviccsal.
– Azt mondta, újra feltűnt Alexander, beszéltek is vele. Lózer is előkerült. Szerinte visszamehetnének mi is. Ott a parancsnokság is a Nemes házban, meg már nem is lőnek annyira…
Másnap reggel megint felkerekedtek…
*
Az új orosz csapatoktól féltve a nőket, abban állapodtak meg Nemesékkel, hogy a 4×4 méteres mosókonyhájukat elfoglalhatja a két család.
Az alatt a két hét alatt – míg ott éltek -, Ágneske végre, újra hallotta nevetni is az anyját. Cukorrépát reszeltek, mákot daráltak, és Mariskával, meg Margittal rétest nyújtottak az arra nemigen alkalmas nulláslisztből. Szakadt, ellenállt, de hasonlított a süteményre. Csak szokatlan – egy kicsit földízű – volt a répától, de mohón estek neki a hadirétesnek. Magda néni meg prószát sütött kukoricalisztből, és annak a lepénynek édeskés, finom ízét még sok évtized után is érezni véli a felnőtt Ágnes.
Éjszaka szalmát szórtak a mosókonyha kövére, és azon aludtak sorban a nők, Magda néni, Aranka, mellette Ágneske, aztán Mariska és Margit. A kicsik megint fateknőbe kerültek a lábak közelébe, a férfiak az ajtó elé szorulva, de ott legalább őrködve alhattak.
Előkerültek a lesütött oldalassal teli tepsik, a csendőrőrsről átmentett, ötliteres üvegekbe elrakott, gusztusos savanyú paprikák, amik közt színesek is voltak, zöldesek és pirosodók. Csak úgy kínálta magát mind, és naponta friss kenyér is jutott hozzá, mert a három férfinak üzemeltetnie kellett a kemencét. Ez volt az ára – és egyben haszna -, hogy az oroszoktól ott kapott menedéket a két család. Kiszolgáltatva, de a továbbélés reményével, amikor még remény se látszott.
Az egyik nagy falatozás kellős közepén a gettóból visszakövetelt és bujkálásából előkerült Sommer doktor állított be a népes mosókonyhába. Megkérdezte, van e még szódabikarbónája Károlynak, mert ő most talált a felforgatott rendelőjében néhányat, és kitette táskájából a kis, kocka alakú, fehér márványpapíros csomagokat, amiket olyan jól ismert a kislány.
– Higgyék el, jobb ez, mint a gettó…- nyugtatta a helyben is menekülteket, miközben elfogadta a kedves invitálást, és kanyarított egy jóízű falatot a kézbefogott oldalasból.
Ez az összezártság nem csak a két – addig teljesen különböző életvitelű – családot hozta még közelebb egymáshoz, hanem a fiatal, szép Mariskát és a nyilvánvalóan fülig szerelmes Lózert is. Ezt vagy nem látta, vagy nem akarta akkor tudomásul venni senki.
*
Az elvonuló csapat katonái hátra hagytak egy halom, bőrszerű, vastag orosz inget. Ez az állag a koszból is adódott, de hamar felfedezték az asszonyok, hogy azoknak nem a rengeteg ruhatetű az egyetlen ismérvük. Elnyűhetetlennek látszó anyagból varrták őket.
Lózer találta ki, hogy a kert végében el kell ásni mindet úgy, hogy egy-két csücsök kilógjon a földből. Senki nem hitte, hogy azon tényleg kimászik az undorító siserehad, de azért elásták az ingeket.
Aztán amikor vége elvonult a háború, és ott állt a nép kifosztva, rongyosan, akkor megnézték, mit rejt a föld. A mellén oldalt gombolódó, vagy kötőkkel zárható, bő ruhadarabokat valóban elhagyták a tetvek. A nők aztán hamulúgot készítettek, áztatták, kifőzték és festették, Isten tudja milyen színezővel. Sötétbarna és bordó festéket kaptak egy asszonytól, aki annakidején azt tudta felhalmozni a kiárusított boltból.
Kisnadrágot, mellénykét varrtak abból a ruháikat kinövő aprónépnek, a háború viharában hazavergődött Pataki nővérek. Inkább a cérna kopott ki belőle, de az anyag soha el nem vásott, ki nem szakadt. Készült belőle a nőknek egyenes szoknya, a férfiaknak zubbony, amit „lemberdzseknek” hívtak.
A túlélést is tanulni lehet, a kényszer pedig találékonnyá teszi az élni akarókat.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Pápay Aranka
