Megkésve Koosán Ildikó Anyám félénk volt, bátortalan, mint üvegházi virágot óvni kellett, mellette állni, támaszra várt, biztonságérzetét az adta meg, ha kimondatta, meghallgatta családja gondjait, baját; végsőkig pontos volt minden tette, csöndesebb délután, ha tehette hímezett, csipkét varrt, művészetét kíváncsi szemek kísérték; pár semmi szálból született az érték átlényegült az öltések sorába gyöngédségétől a pillanat; ahogy a munka egy részét befejezte elmerengett, percekig maradt mozdulatlan, elégedetten; e csöndes délutánokat szerettem. meséi, mint nyárfabolyhok- pelyhek hulltak az eszmélő gyermekfantáziára, meselényei bátrak, igazak lehettek: akkor még nyugodtabb volt a világ, erkölcs, tisztelet, a mára divatjamúlt jellemépítők fészkeltek be a szobába láthatatlan, igazgatni botló léptemet. Anyám félénk volt, bátortalan, erősebb mégis minden veszélynél, a bajok súlyát szótlan viselte, s ha nem futott többre a reménynél vigyázott rá, legalább az maradjon; sokszor túl hamar jött az alkony lámpafénynél folytatta tovább, dolgozott néha éjszakákon át, ha időre kellett a dolgot rendbe tenni; nem tudhattam akkor ehhez mennyi, mennyi önfeláldozás, lemondás kellett, éltük gondtalan az otthon melegét; szeretnék az időbe most visszamenni, megsimogatni szótlan a kezét. Szombathely, 2015. május 9.
