NyomtatásÖtös kórterem, ötös ágy…
kemény, koppanó szavak.
Fásult nővéri tekintet,
börtönként záródó falak.
Gumihuzat a matracon,
lepedőmön négy csomó;
párnámban régi sóhajok,
cihája fehér, mint a hó.
Éjjeliszekrény jobbomon,
otthon-emlékek rejteke;
bögrém szélén még ott a csók…
benne teámnak fele.
Ötös kórterem, ötös ágy…
félelmet gyöngyöz homlokom;
fohászom már az égig ér,
repülök angyalszárnyakon.
Puhán ölel a néma csend,
fényes érintés szívemen;
oxigén gyöngyért esdekel
sajgó halántéklebeny.
Idő és tér megszűnik,
lelkem felhők közt lebeg;
agykérgem már gondtalan,
hívnak – szó nélkül megyek.
A szeretet fénye átölel,
ringat lágy égizene,
majd visszaútra mutat,
a Jóisten keze.
Ötös kórterem, ötös ágy…
testemben kínzó fájdalom,
szabad lelkem bezárva már;
új élet súlya vállamon.
