Tisza parti fák között nőttem fel. Lombhullató életet tanultam, szél fújta hosszú hajam, madárdal finomította lelkem, a lassú víz fodra cirógatta érzékivé bőröm, ahogy szaladva a szürke, puha homokban máig, így a Tisza mentén, ide eljutottam.
Tavaszommal ismertem meg a folyót, amikor bőséggel vitte tova a gyermekkorom. Hatalmas fáit éltetve biztosított nekem — mint a melegről érkező madaraknak — búvóhelyet. Velük fészket rakva, én örökké maradva, e víz partjának emberévé váltam. Néha-néha tavaszi dallamomba tört a hajóduda, megrettenve tőle, mint őzgida, ösztönösen lelkemre vigyázva, formálva életmódom — bátorodtam. Gyerekésszel, ha hibáztam, bocsánatkérően illatozó ibolyacsokrot szedtem, mint örömet Anyámnak, ha hosszúra sikeredett a folyó menti séta. Sétálva, rád is ott találtam, a szőke Tisza tükrében szőke hajad csillant, és akkor még halak raja vitte hírét, hogy szemed rabja lettem. Szőke volt a szemed is! Néha rád találok, ha elfáradok… és a hátadon, mint életmentő tutajon utazok, hogy álmomban a túloldalra lépve, mély iszapba süllyedve, új érzéssel talpam alatt — ébredjek. Azóta hidak szelik e folyó kanyarjait és kötik össze azt, amit nem hiába vágott ketté. Tavaszomat nyaram váltotta, miközben figyelmesen folyt a víz, medréből néha kilépve intett engem nyugalomra. Hemperegve forró homokjában, elfeledkezve tegnapról, szöktem fa mögé csókot lopni… Tisza viszi a titkomat. Hallom még a lombokat, ahogyan zizegésük szenvedélyem hangjával összeolvadva bontja leveleit, nyárfavirággal eltakarva engem, minden ítélet elöl, féltve szívem és lelkem, mert csak a Tisza vize, csak az erdeje tudja, mit érez az itt született ember.
Jártam én járt utat, de törtem én bozótokon át, hogy vizéig jutva, partján lerogyva, hűvösből figyeljem a forró nap sugarainak játékát, ahogyan Tisza színűre festi a langyos vizet. Elkábulva a tükörképtől, eltávolodva a valóságtól, a messzeségben átsikló komp vágta ketté a képzeletem. Édes ízű Tisza, te, aki mindig új cseppel mosod tisztára a korosodó életemet, Neked szólok most. Te, aki fáradhatatlanul hozod valahonnan az erőt és viszed valahova elnyűtt dolgaimat, te vagy a jó barát. Buktam egyszer-kétszer tágra nyílt szemekkel és vizedben nyugalmat leltem, csendes morajban, távoli hangokkal, elbújva mélyen, ahol elgyengült örvényed hosszú hajam csavarta kontyba, kagylódban gyöngyöt, mint kincset leltem. Így felszínedre törve, újra boldogan vettem a levegőt. Gyermekeim ringattad, óvatosan, féltve, kivárva, hogy uszonyuk és kopoltyújuk legyen, cserébe irántad való tisztelettel neked neveltem őket, úgy, hogy soha ne becsüljenek alá, hogy tisztelettel, de bátran gázoljanak beléd, érezve azt, hogy ők Tisza menti fiúk. Hagyott Apám csónakot maga után, evezzek így mind lassabban, ki-kikötve Anyám hagyatékával — ősz hajából font kötéllel — partjaid legszebb pontjain, amit és ahol a lélek nem feled. Vártam csendes hajnalt a Tisza mentén, amikor az őzek szökdelnek vissza otthonukba, búcsúztattam nappalt, lángban égő naplementével, éjszaka hallgattam a hangos erdőt, mert ugyan ember nem szól, de víz csobban, szárny suhan, ág reccsen… így napokat töltünk ma is kettesben, hogy ne tűnjön úgy, hogy senkim sincsen. Régen szomorú fűzfák intettek, hogy figyeljem, mit susog a Tisza, még nyárfa festi fehérre — aki rombol, az termékenyít — tanultam tőled.
Kiszáradt szemeim nedvesíted, hogy imádattal szívják az általad nyújtott élményt —, ami fölött már nem suhan el a zsákmányt leső erdei sas. A szürkés-zöld folyó emlékeket fest, őszi színek pompájában úszó erdősállal a nyaka körül. Vastag avarkabátomban várok itt egy hosszú tiszai telet, amikor a jég alatt a folyó majd elviszi fiatalos, nyári gondolataimat, és majd hó fedi e gondolatoktól született őszi mosolyt, én megvárom, míg „eltűnik” pihenni a Tisza, így, puha hófehér takaró alatt.
De addig — alig merem mondani — rám is vár még egypár tiszavirágzás, és meg is kellene békülnöm az emberalkotta híddal, mert már az elkopott kötéllel odakötött Apám csónakja is rozoga és hasznavehetetlen, csak a lelkem nyomja… miközben át kellene kelnem a túloldalra…
Szeretlek legmagyarabb folyó, szeretlek Tisza, mert tőled vagyok magyar, mert csak a magyar ember él békességben földdel és vízzel, összehangolva életmódját e lassú folyammal, merítve a mederből vizet, ha kiszívja erejét a fekete föld.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.09. @ 10:39 :: Pergel Zsaklina