„Béke”
Múltak az órák, a napok, a hetek, óránkét híradót hallgatva, minden újabb elesett belügyi munkás hírének hallatára, telefoncsörgésre várva. Titokban. Napokig, hetekig semmi hír, semmi jel. Ember, gyermek, testvér, apa — számomra — fontos volt, hogy épen és egészségesen térjen vissza — haza. Hittem, habár tudtam, a fizikai és lelki épség kizárt! Azon a napon idegesítő csend és vészjósló nyugalom ülte meg a házat. Magam voltam és nem kívántam, hogy történjen valami, szerettem volna megállítani az időt. Megcsörrent a telefon…
És megindult a személyes harc az ismeretlen ellenség ellen. Hogyan kihúzni egy félig élő embert — egy sebesültet a háborús területről?! Telefonok, hosszú órák, fenyegetések, hiábavaló napok, könnyek, remény, méreg és közöny, de egyszer csak, úgy nézett ki — sikerült! Egy utolsó információ szerint Koszovóról, kisbusszal elindult hét sebesült Belgrád irányába. Köztük van. Később megtudva, minden egészségügyi kíséret nélkül — mert az útvonal a frontokon keresztül vezetett — elengedték a hét embert, kéz nélkül, láb nélkül, fájdalmak közepette, fegyvert markolva a megmaradt kezükkel.
Ott álltunk, ketten, a katonakórház sürgősségi kapujánál, vártunk. Nem beszélgettünk, időt nem érezve rázott bennünket a hideg, és vacogott a fogunk a meleg nyári délután kellős közepén. Mobil telefonunk akkor még nem volt, hivatalos vonalon jelentették — időnként — körülbelül merre tart a „véres csapat”. Csak arra tudtam gondolni, hogy sikerült, mostmár vége az álmatlan éjszakáknak és a végiggyötört nappaloknak. Vége a magánynak, vége a harcnak. Talán vége az ijedt, de jogos gyermekkérdéseknek, amelyek korrekt válasz nélkül maradnak. Majd együtt lesz a család. Hárman. De, vajon meddig hasad végig még ezután a mellkasom, ha telefon csörren a jövőben, meddig hallgatódzok éjjelente, hogy idegent ugat-e a kutya… nem kell várni a híradót, vége. Vége! És akkor mit sem sejtve mindarról, hogy mi vár rám, ránk, akkor még nem tudtam, hogy valójában ott állunk a kezdet kezdetén!
A hirtelen zűrzavarra állítottam le gondolataimat, arra lettem figyelmes, hogy egyszer csak sok fehér köpenyes szalad, és abba az irányba néztem, amerre ők igyekeztek. El voltam teljesen veszve! Piszokul féltem. Egy rozoga kis guruló alkalmatosság fordult be a széles beton lejáratra, ahhoz a nagykapuhoz, ahonnan kerekes ágyakkal szaladtak elő, halványzöld színű uniformisokban az elsősegélynyújtásra felkészült ott dolgozók. Megállt a jármű, és nyílt az ajtó… Legyökerezett lábakkal, tágra nyílt szemekkel álltam, álltunk és ma sem hiszem el azt, amit ott átéltem: emberfélék próbáltak lebicegni a két lépcsőn — a haza földjére. A hajuk poros, szürke, csomókba összeállva, mint egy — egész, mint egy — fejfedő, ami őket még rémisztőbbé tette, az arcuk… Istenem, azok nem arcok voltak, a hét embernek egy arca volt, azok nem tekintetek voltak, azok csak szemek, tizennégy szem, amely tizennégy felé vibrált.
Elsőként egy huszonéves fiatalember próbált lecsúszni a betonra, míg remegett és sírt, de nem volt jobb keze, nem volt mivel kapaszkodnia, a ballal pedig görcsösen fogta a puskáját, az egyetlen barátját. A ruhája szakadt és véres volt, minden kilátszó testrészén friss seb tátongott. A tekintetében pedig segélykérő, vádló félelem és higgyék el, szégyen! Ott álltunk és bámultunk: aki egyik lábára sem tudott állni azt ketten vitték, nekik „csak” a fejük volt bekötve.
Hihetetlen volt az egész, arra gondoltam felébredek, megmosdok és örülök, hogy álom volt, de nem így történt. A hét sebesült ember valós volt, valós volt a vérük, a rémületük, a feltöltött fegyvereik és a kellemetlen szaguk, ami betöltötte a meleg levegőt. Az, hogy mi ketten ott álltunk megmeredve, de az orvosok, nővérek, az ápolók, a takarítók, a mentősök, mindenki ott állt megdermedve a látványtól. 1999-et írtunk! Minket is „valaki” magához ölelt, hidegen, elgyengülve, de szorosan. Felismerhetetlen volt. Remegett és száraz ajkai csak tátogtak, szó nem szólalt. A vér, a sár, a verejték, a kosz szaga töltötte ki orrom. Nem volt undorító, csak fájdalmas, miközben a Nap mosolygott, bárányfelhők úsztak finoman a kék égen, fecskék alacsonyröptükkel díszítették a látványt és valahol zene szólt… valahol…
… de mi kézzel fogtuk a halált, néztük, mert látni lehetett a fájdalmat, szagoltuk a háború bűzét! A kezdetek kezdete volt ez, a végnek a kezdete!
Ada — Belgrád. Mindennap. Külön kártya, ami éjjel-nappal nyitotta a kórház ajtaját — csak nekem… így kísérhettem, ahogyan a fehér gépezet beindult: a porosan-piszkosan bevarrt sebeket kibontották, kitisztították, újból varrták. A tört végtagokat rögzítették, operáltak, filmeztek, vért adtak, orvosságokkal, injekciókkal látták el őket, megfürdették, megborotválták a sebesülteket, hajat vágtak, fehér ágyakba fektették őket. Csöpögtek az infúziók, a nyugtatók, fájdalomcsillapítók és antibiotikumok kombinációi tódultak a vénákba. Napokig, hetekig, pszichológusok, neurológusok, sebészek, igyekeztek, hogy újjászülessenek.
„Újjá születtek!” Ami ott megszületett, az megölte azt — ami addig élt. Ami előtte volt, és ami utána történt — túléltem. Nem járt érte kitüntetés, egyel több csillag a vállamra, csak lélekrezzenések, képvillanások, látványfoszlányok és egy visszajáró rémálom, de cserébe megszületett a „béke”.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.12. @ 12:52 :: Pergel Zsaklina