A naptár állásán kívül, semmi sem jelezte az idő múlását. A földeken még összefüggő a hótakaró. Többen állítják; ez a tél még sokáig emlékezetes lesz számunkra. Emberöltőnyi emlékezet óta nem esett ennyi hó, a folyó is úgy befagyott, hogy sokan gyalog jártak át rajta.
Kemény az idei tél, és hosszú.
A Budai hegyekben sétálunk. A letaposott hó is olyan magas, hogy az út mentén árválkodó pad csak félig látszik ki belőle. A Nap egy kis időre kisüt, de inkább csak világít, mintsem melegít. Szemet vakító szikrázó gyönyörűség. Hunyorogva nézünk körül.
Az erdő nyugodt, csöndes, hallgatag.
Megállunk.
A csöndnek van egy mértéke, ami, már-már nyugtalanító. A saját fülzúgásunkon, vagy inkább lélek-zúgásunkon s a szívverésünkön kívül semmi nem hallható. Csak néha, ahogy a hó tetején a fagyott kéreg beszakad alattunk, keltünk némi zajt.
Mintha a csöndnek ebben az állapotában őszintébbek lennénk. Találkozás lélektől — lélekig.
A fiammal kettesben sétálunk, s beszélgetünk szinte folyamatosan, mióta beértünk az erdőbe.
Tizenegy éves múlt nemrég, s látom, érzem rajta, most kezd a világ — számára is — igazán színesedni.
Kérdésre kérdés jön, történetre történet rakódik. Ugye emlékszel?
És emlékezünk… és milyen jó, hogy van mire közösen emlékezni!
Amint kiérünk a vitorlázó repülőtérre, a megélénkülő szél begomboltatja velünk az emelkedőn kinyitott kabátot. A homályba burkolózó hegyek mögött lassan ereszkedik le a Nap.
Mire leérünk a villamos végállomáshoz, szinte beesteledett. Bár lehet, hogy ezt csak a város közelsége miatt érezni így. A templomi erdő-csend után, a városban minden annyira más. Nyüzsgés, tolongás, temérdek reklám és a mindent elárasztó városi bűz.
A földi és műholdas állomások sokasága ontja felénk mindazt, ami a természetéből adódik, ami az érdekeinek megfelel. Az emberek mohó kíváncsisággal hallgatják a híreket: Bomba robbant, terrorizmus újjáéledése, vonat ütközött autóbusszal… Megannyi szörnyűség.
Érezhető a hírszerkesztők igyekezete — hogy legalább az időjárás előrejelzést kellene egy kicsit optimistább hangvételűre alakítani —, de a meteorológus szigorú: Marad a tél, a fagy, a hófúvás. Szidják is érte, mintha ő tehetne róla. A félnapi erdei séta lélekfrissítő üdesége után, a városi nyüzsgés, a TV híradó, lehangoló tapasztalás.
Rosszkedvűvé savanyodik az este.
Másnap, korábban ébredek. Itt, a városi házak között hamarabb olvad a hó, s ahová a délutáni nap is odasüt, foltokban már barnállik a tavalyi avar. Évek óta nálunk lakó rigópár bontogatja a fonnyadt leveleket a bokrok alatt, a fák tövénél. Látom, ahogy minden erejüket megfeszítve teszik azt, amit rigó életük szerint tenniük kell. Talán már érzik a jövendő fészek melegét, amit most újjá kell építeni, mert a régit az őszi viharos szék megrongálta.
Óvatosan közeledek feléjük.
Úgy elmerültek munkájukban, hogy talán kézzel is érinthetném őket.
Látható, őket nem zavarja az államháztartási hiány, a devizagazdálkodás, az adósságállomány…
Egyszerűen teszik a dolgukat s talán boldogok.
Egyikük a szomszédos fa ágára repül, s énekelni kezd.
A tulipánok s a jácintok minden erejüket összeszedve siettetik növekedésüket. Aki legelöl jár, bíztatja a többieket; siessetek, én már hallom a rigók énekét!
A bejárati ajtónak támasztom hátam, s hallgatom a madarakat. Lélekmelegítő gyönyörű ének!
Nem lehet az, hogy ne legyen vége ennek a télnek! Egyszer kitavaszodik nálunk is!
Hiszem, hogy így lesz.
Én a rigókkal értek egyet.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.10. @ 18:35 :: Horváth István
