Kedves Anna, ezt a kedves, de hétköznapi dialógust a naplódba javaslom.
– Anyus! – szerinted, látszik rajtam…
– Ugyan mi papus? – nevette el magát Ilonka, amint nézte a férfit, aki a tükör előtt simogatta, igen terjedelmes hasát.
Laci nem szólt semmit. Morogva a fürdő felé vette az irányt. Amint behúzta maga mögött az ajtót, még mindig hallotta a nő kuncogását. A fürdőszobai tükörben a szeme körüli ráncokat kezdte szemügyre venni.
Hát igen. Az évek nyomot hagytak rajta. Betöltötte már a hatvanadik évet. Haja szinte teljesen fehér, elég ritka már, kihangsúlyozza homlokát. Az álla alatt jól megtermett toka nevelkedett a leélt évek alatt, nyomatékául annak, milyen jóízűen tud enni.
Visszagondolt arra az időre, amikor sűrű, szőke hajkorona keretezte arcát, amikor széles válla és keskeny csípője láttán a lányok megfordultak utána. Abban a régmúlt időben még nyoma sem volt az elhízásból adódó zsírpárnáknak.
– Az önsajnálatból ennyi elég!- koppantott a tükörben tükröződő arcképére.
Kilépett a fürdőből. Az asszony az ajtó előtt várta. Szeme pajkosan csillogott…
– Na, mondjad, mit akarsz?
– Ugyan mit számít a nagy pocakod, az sem baj, hogy hajad kihullott, legalább látszik, az okos homlokod…
– Ne folytasd!
– Látod papa, ez a fontos.
– Ugyan mi?
– A szemed, szemeid nevetnek. Élnek. Minden, ami az évek alatt megváltozott rajtad, azért te dolgoztál meg. Te cipeled úgy a kilókat, mint a ráncokat.
A párjához lépett. Átölelte.
– Neked mindig igazad van anyus.
– És, mindig az én mackóm maradsz.
Egymásra néztek, és mind a ketten elkezdtek nevetni…
Legutóbbi módosítás: 2015.02.10. @ 21:48 :: Lénárt Anna
