Dezső Ilona Anna : A fény

Nyomtatás

— Láttam egy szellemet, mami…

— Nincsenek szellemek, kicsim…

— De láttam őt, mami — sírja hosszú hálóingében, egyre görcsösebben ölelve az anyját.

— Ne félj, kis butuskám…— próbálja megnyugtatni, de a gyermek szemében furcsa fény dereng, mint akit már sehogyan sem lehet visszahozni lidérces álmából. Hirtelen összecsuklik, az anya elkezd sikoltozni.

— Mi történt? — kérdi a berohanó férj. Látva a helyzetet, egyből felkapja az apró testet és úgy, ahogy van, egy szál pólóban, alsónadrágban rohan vele ki a lakásból. Talpában éles fájdalommal érzékeli a megfagyott havat, de ő csak rohan, nem állíthatják meg a késhegyes kristályok, fut a gyermekkorház irányába tűzforró gyermekével. Mire a kapuhoz ér, mintha már élettelen lenne az édes test, teljesen elernyed. A hajnali csendben ormótlannak tűnik a szürke bádogkerítés, mellyel bezárták éjszakára a kórház udvarát.

Folyamatosan nyomja a csengőt, mire nagy nehezen kinyitja a portás. Megijed, egy férfi áll előtte, térdig lila lábbal, fagyos leheletétől elfehéredett arccal, egy kis motyót tartva az ölében.

— Ember, mi történt? Megbolondult, meg is halhat?! — kiabál elképedve, s közben fut előtte a bejárati ajtót nyitni, segítséget hívni.

— Jöjjön már valaki, hordágyat! — a nagy hangzavarra, szalad egy nővér eléjük, s látva a borzalmat, vezeti be egyből az alélt gyermekét tartó férfit az ügyeletes orvos szobájába. A doktornő, sovány, talpraesett teremtés, kórházi melegítőben kucorog egy keskeny heverőn. A váratlan zajtól rémülten felugrik:

— Mi történt?

— Doktornő, kérem, ne haragudjon rám! — mentegetőzik a nővér, de már mást nem is kell mondania. Azonnal leteteti a gyermeket a heverőre és nekifog a vizsgálatnak.

— Él! Vigyük be az intenzívre! — int az apának, hogy kapja a gyermeket, menjen. A férfi, maga is félájultan szalad az intenzív felé.

A nővér észleli állapotát, elveszi tőle a kislányt! Az apa „terhét” vesztve összegörnyed, leguggol a folyosó közepén. Egy másik nővér ruhaféleségekkel a karján igyekszik felállítani.

— Jöjjön be a nővérszobába, öltözzön fel, főzök magának egy forró teát.

— De a gyermek… — mondaná, ám hang nem jön ki a torkán. Berekedt. Krákog, próbál köhinteni, nem megy.

— Teljesen kihűlt… jöjjön, ne féljen, a kislány már jó kezekben van, lázgörcse van. Szerencsére időben beértek.

Ekkor jut eszébe a felesége. Mondaná, kérné a nővért, hogy hívja fel, hiszen azt sem tudja, merre van, de nem bír megszólalni.

— Na, jöjjön gyorsan, fel kell melegednie, utána majd megbeszéljük. Meglátja, a hangja is visszajön hamarosan.

Besegíti a meleg helyiségbe, lefekteti három egymás mellé helyezett karfa nélküli fotelszerűségre, egy szekrényből kiszedi az abban tárolt összes plédet, betakarja. Azonnal telefonál a felnőtt ügyeletre. Pár perccel későbben megérkezik a mentő.

— Megmérte a hőmérsékletét?

— Nem volt rá idő, próbáltam itatni, felöltöztetni, miközben elveszítette az eszméletét.

— Mindent jól tett, a felmelegítés sokkal fontosabb most, mint a hőmérőzés — gyorsan becsomagolják valami fóliaszerű anyagba, és már viszik is át a belgyógyászatra.

A kórház előtt leparkoló taxiból kipattan a halovány nő, le sem veszi kezét a csengőről, míg azt a hatalmas kapu ki nem nyílik őelőtte is.

— Ide hozta be a férjem a kislányomat?

— Igen asszonyom, jöjjön, már stabil az állapota — vezeti be az intenzív osztályra készségesen a portás.

— Jöjjön csak — invitálja szívélyesen az ügyeletes nővér is —, magához tért a kislánya — azzal bevezeti egy kórterembe, ahol az alvó gyermek pihen, láthatóan túl az életveszélyen.

— A férjem? — kérdi suttogva, miközben letérdel a gyermek ágya elé.

— Őt be kellett vinni a belgyógyászatra, kihűlt mire ideértek, de ne aggódjon, mindjárt megkérdezem telefonon, hogy van.

— Te vagy, anya? — kérdi mosolyogva a gyermek.

— Igen — válaszolja a nő, de szívében furcsa nyilallást érez. Mint akit áram üt meg, hirtelen fölpattan, meg sem áll a nővérszobáig, ott aztán egyből kéri, hívják fel a belgyógyászatot, hadd beszéljen a férjével. Idegesen csavargat kezében egy zsebkendőt. Azzal szokott a kislány elaludni.

— Tessék megnyugodni, máris hívom őket — mondja készségesen a nővér, de a válaszra, ami a vonal másik végéről érkezik, elsápad.

— Mi történt? — könyörög a kétségbeesett asszony.

— Beszélnem kell a doktornővel, semmi gond, tessék megnyugodni, mindjárt utánanéznek — mondja nyugalmat tettetve.

Amint az orvost megpillantja, mindent ért, megérzi az ürességet, a szeme megtelik könnyel. Remegő térddel indul el az ajtó felé, már nem hallja a szavakat sem, amiket hozzá intéznek. Kinyitja, kimegy a folyósora, majd lépteit egyre szaporázza, kiszalad az udvarra, felnéz az égre.

Még mindig a sötétség az úr. Épp megszólal a gyár kürtje, hajnali hat van, váltás ideje. Egy apró fény csillan az égen, s az asszony szája szóra nyílik:

— Köszönöm — zokogja kétségbeesetten.