P. Tóth Irén : 165 éve született Mihai Eminescu, román költő

Elena Liliana Popescu:

Hol találhatod meg a szót, mely kifejezi az igazságot?


 

 



În revărsarea zorilor ce vor veni

Vei căuta şi nu vei mai găsi

Iubirile din alte vremi – uitate,

Ce-n suflet tot atâtea nestemate

Îmbogăţesc simţirea ta curată,

Urmându-ţi calea ta nestrămutată

De astru cu destin necruţător,

Supus şi nesupus nemuritor…


*

Az ezután ébredő pirkadatokban

Keresni fogod, vágyakozva titokban

Régi szerelmeidet, miket rég feledtél,

Melyek lelkedben lettek igazgyöngyökké,

Mik ékesítik majd érzésvilágodat,

Folytatva tántoríthatatlan utadat,

Mint kíméletlen sorsú csillagoknak –

Engedelme, dacos, halhatatlan…




.


Azoknak a megjelenéseknek a változatossága, melyekben megmutatja magát az Alkotás, ugyanolyan változatos utat mutat a kutatónak megválaszolni azokat a kérdéseket, melyek arra késztetik, hogy elinduljon ezen az úton; a megismerés útján, ahol a válaszok soha nem elégségesek, mert újabb kérdéseket hoznak létre, és keresve rájuk a választ, az érintetlen rejtély az út folytatására buzdítja… egészen addig, míg meg nem találja a “kérdés-választ”.


A vers az emberiség egyik megfejtetlen titka, mely az idők folyamán egy lenyűgöző vonzódást nyújtott azon halandók számára, kik megpróbálták átadni érzékenységüket az érzés-szavak segítségével, lelkiállapotok, törekvések, saját tapasztalataiknak az átalakítása egy sajátos formába, mely képes megnyerni azoknak az érdeklődését, akik erre igényt tartanak, hogy gazdagítsák saját

tapasztalataikat. A vers mint kegyelmi állapot nem csak a költő kiváltsága, hanem az olvasóé is, aki megállapítja egy adott pillanatban hogy ő már ott van ahova a vers megengedte neki hogy eljusson.

Azt mondhatnánk, hogy a vers mint irodalmi alkotás, tartalmaz egy fizikai törzset, mely szósejtekből tevődik össze, harmonikus annyiban mondható, amennyire meg tudja modellezni a költő, hogy megmutassa a világnak azt a titkos prototípus anyagot, amely az ő költő személye mélyében lakozik, tartalmaz még egy mentális törzset, mely az ő eszmei világában jött létre és a költő gondolkodásának a szigorúsága kétségtelenül visszatükröződik a műveiben, és tartalmaz egy lelki törzset, mely tartalmat ad a másik kettőnek.


Mihai Eminescu verséről írni, mely mind a három síkban remekel, egy nagyon vakmerő vállalkozás. Már maga a közeledés ehhez a komplex alkotáshoz, ehhez a sokszínű gondolatisághoz, érzelemvilághoz, a feneketlen mélységektől egészen a legmagasabb kettősség csúcsa fölé, egy nagyon nehéz vállalkozás. Nem könnyű bejárni egy ilyen átfogó világot: “tenger vize zúgó árral”,

“a föld sok pusztasággal”, “a holdvilág a nappal”, “az erdő száz patakkal”, “az ég”, “az óceán”, “a csillagok”, “a messzeségek” “a láthatár”, “az erdők kék tava”, “a vizek”, “a nyárfák”, “angyalok és démonok”, “tér és idő”, élet és halál”. Mindez megtalálható az ő alkotásbeli fantomvilágában, mely nem kevésbé reális mint a kinti világ, egy költői alkotás melyben az ihlet borzongása és a tehetség mindenhol ott van. Ez egy gondolati világ, mely könyörtelen törvények szerint működik. Néha a

legegyszerűbb szavakkal ki tudja fejezni a legkülönfélébb emberi érzéseket, melyekben a szenvedés és a szerelem az, ami a leggazdagabb árnyalatokban van jelen a palettáján, mindez saját maga kifejezésének szükségességéből fakadva, a személy lényéből.

Szemléltetve vannak sorban az idő és a tér relativitása, (“A csillagig, mely este kel/Az út oly véghetetlen/Hogy ezredévek múlnak el/Míg fénye ide lebben” – A Csillagig – La steaua, Dsida Jenő fordítása), a természet harmóniája (“Tündérpompájú éji tájon/Felkél az ezüst holdvilág/Összhang a föld, egy édes álom…/Jó éjszakát!” – Jó éjszakát – Somnoroase păsărele – Dsida Jenő fordítása), az

elmúlás (“A ringó ágak hangod idézik csöndesen…/Szünetlen ringanak majd, s te alszol szüntelen./ – Ó, jó anyám – O, mamă – Kiss Jenő fordítása), de a magányosság és az ábrándozás is, az érettség, mikor a gondolatok áramlása aprólékosan elemzésre kerül, és sikerül külön ábrázolni az élet személyes aspektusait. (De a lét viharában, zivatarok nyomán/Alig maradt egy árva kontúr, egy kósza árny./Fáradt agyamban világom keresném meg, s hiába,/Csak bús tücsök regél már rekedtesen magába’,/Kezem kihalt szivemre is hasztalan teszem,/Halk, mint szúpercegés a koporsófedelen./S gondolván életemre, olyannak látom immár,/Mintha halkan mesélné valami idegen száj/Más ember életét, s én tán nem is éltem itt./ Ki az, ki úgy meséli, mint egy könyvnélkülit,/Hogy bár fülelve hallom – kacagom a mesét,/Mint más baját?… Akárha meghaltam volna rég.” – Melankólia – Melancolie, Jékely Zoltán fordítása), a kettős igazság meg nem értése, (“- Én szálljak tán hozzád alá,/ itt egyesülni véled?/ Te föld halandó lánya vagy, / én halhatatlan élet!” – Az esticsillag – Luceafărul, Áprily Lajos fordítása). A lényegi kérdések, melyekre a költő keresi a választ, (“akkor ön-fájdalmad ellen,/ akkor saját élted ellen/ hol találsz te majd biróra,/ aki hideg és kegyetlen?/ Ó, úgy érzed akkor, mintha/ a magasság rád szakadna:/ hol találsz te majd beszédet,/ mely a valót visszaadja? – Kritikusaimhoz – Criticilor mei, Dsida Jenő fordítása), aktuálisak maradnak, mert alapvető kérdések.


Első látásra egyszerű szavak, mégis nagyon mély értelmet takarnak, amit az olvasó fel tud tárni, hogyha hajlandó elgondolkodni rajtuk többszöri olvasással, hasonló vágytól vezérelve, mellyel fel lett ruházva a költő, hogy megérdemelje azt a tehetséget amit kapott. (“Húzódj el, kerüld ki messze,/ S éned énedben leled meg,/ Míg sivár morajba veszve/ Évek jönnek s elsietnek.” – Glossza – Glossa,

Franyó Zoltán fordítása).


Amikor a mély hit verssé változik, olyankor születnek nagyon szép versek, formájukat tekintve, nagy mélységűek, tartalmukat tekintve, melyek nagyon érzékenyen érinthetik azt, aki olvassa, és ezáltal segítenek neki megérteni az egyes aspektusokat, melyeket nem értett volna meg szárazabb formában. (“Egylapos az élet-irka./ Két oldala: jövőd, múltad./ Felül van a kezdet írva,/ ha olvasni

megtanultad./ Mi lesz s mi volt hajdanába,/ már a jelen bírja, érti,/ de hogy minden oly hiába,/ magadtól kell számonkérni.” – Glossza – Glossa, Dsida Jenő fordítása)


Bemutatva egy keresztény jellegű, észak-nyugati mentalitást, mely ellentétes az antik és a klasszikus irányzattal, a Romantizmus egy olyan művészetet generált, melynek célja a végtelen, az elérhetetlen, a fantasztikum, a titok keresése, ellentétben az antik művészettel mely a racionalitást, a nyugalmat, az egyszerűséget, a tisztaságot keresi. A középkori szellem mélyen vallásos érzelmeit jellemzi, lelkesedve egy lovagias társadalomért, a csodákért, a hitért, a drámai érzelmekért, ellentétben a kritikus szellemmel, a racionalitással, a határokkal, melyek látszólag ellentétesek azokkal a trendekkel, melyeknek korábban racionális, pogány, morális jellemzői voltak.


Saját magát a romantikusok közé sorolva, Eminescu művei nem csak romantikusak, elkülönülve az első nagy romantikus költőktől eredeti stílusával, más szemszögből mutatva be a romantizmus nagy témáit, mint a természet, történelem, dicsőség, szerelem, saját tapasztalás, zsenialitás; másfelől az ő verseiben megtalálhatók a klasszikus koncepciók is, mint az igazság folytonos keresése, nem áll

tőle távol a szimbolizmus sem, vagy a későbbi modernkori líra. Eminescu versére úgy is tekinthetünk mint egy lényegretörő, romantikus formában előadott lírikus diskurzusra, meditálás az emberi létről, az életről és a halálról, mely természetesen meg fog maradni a korabeli, és a jövő irodalom legnagyobbjai közt.


Anélkül, hogy be akarnánk skatulyázni versei hovatartozásának tanulmányozását valamelyik költői áramlathoz, nem tudjuk nem észrevenni hogy a tanítás, amit nekünk ajándékoz a költő, az ő spirituális tapasztalatai az önmegismerés zaklatott útján, Eminescu verse misztikus hangsúlyt kap.


Azt mondják, hogy a misztikus vers ott kezdődik, ahol a vallásos vers véget ér. Pontosabban a misztikus vers egyfajta folytatása a vallásos versnek, ennek az átalakítása, arra vonatkozóan amit nehezen lehet szavakkal kifejezni, a boldogság, extázis megélését, egy nehéz út végén ahova a zarándok nagyon magas csúcsokat ér el, minden lehetséges erőforrást ennek az egyetlen célnak az elérésére fókuszálni, szorosan kapcsolódni az istenséggel.


Versében, Eminescu leírja a lélek sötét éjszakájának pillanatait, az önmegvalósítása előtti időszakot, hogy aztán elérkezzen a pihenéshez, amikor beleolvad az egyetemes énképbe (Egy dák imája).


Megpróbálva kifejezni a kifejezhetetlent, a misztikus költő szimbólumokat használ az Isteni Kegyelem kifejezésére, mit megkapott abban a pillanatban, mikor elbűvölve érezte magát, lenyűgözve, felszabadultnak és szavak nélkülinek, pillanat melyben érzései, gondolatai, és minden ami személyéhez kapcsolódott eljutottak a meg nem nyilatkozás állapotába.


A misztikus vers alkotója tudja, hogy ez a Kegyelem egy ajándék, mit azért kapott hogy át tudja adni másoknak is, akik tudatosan vagy nem, de keresik a szabadság fele vivő utat. Mert az az állapot melyet csak isteni Akarattal tudja megtapasztalni, saját akarata teljesen beleolvadva abba, a végtelen szabadság állapotához hasonló, mint a Bibliában meg van írva, egy transzcendentális állapota bármiféle korlátozásnak. Valaminek a megélése, miután a szív teljesen ki lett ürítve bármi mástól, saját gondolatainak a megsemmisülése az isteni szeretet lángjában, egy “teljes égés”, teljesen átérezve mint egy tudatosítása a Szabadság állapotának, mely ahhoz az állapothoz vezet, mit úgy hívnak, hogy Öröm. Megpróbálva leírni a tisztaságát ennek az állapotnak, hasonlóan a legtöbb misztikus-vallásos költőhöz, Eminescu Szűz Mária képéhez hasonlította, az Úr Anyja, akitől származik az isteni Alkotás, maradva az állandó Tisztaság állapotában. (Tat twam asi; Ima)


A vers válaszokat adhat azoknak, akik keresnek, vigaszt hozhat a szenvedőknek, segítséget nyújthat a látszólag leküzdhetetlen akadályok leküzdésében, fénysugarat jelenítve meg ott, ahol minden sötétnek tűnik. A líra művészet – a kifejezés stílusát tekintve, tudomány – amennyiben valaminek a megismerését fejezi ki, elmélkedési alkalom a verskedvelők részére. De a líra nem csak ennyit

jelent. A vers egy titokzatos folyamat eredménye, melyben a költő szerepe többé-kevésbé kifejezhető, de az impulzus ami ezt a folyamatot generálja, ismeretlen marad. A vers, lényegében az igazság egyik arca, míg a költőnek mindent jelent. A besorolásokon túl, tekintve valamelyik irodalmi áramlathoz való tartozását, a vers akkor maradhat meg, ha mondanivalója van azok számára, akik hallgatják.


Mindez az aspektus megtalálható Mihai Eminescu verseiben, és még sok minden más. Az ő versét, mely kifejezésében egyetemes, megismerhetik nem csak azok, akik azt a nyelvet beszélik amit a költő választott, hogy kifejezze a géniusz isteni lényegét, köszönhetően a fordításoknak amelyeket nagy odaadással, tehetséggel és kitartással hoztak létre a vers szerelmesei, műfordítók és

költők, a román nyelv ismerői.


Fordította P. Tóth Irén


Poezia se intitulează În revărsarea zorilor şi face parte din volumul Cât de aproape… – Lo cerca que estabas (Editura Pelerin, 2007), cuprinzând poezii de Elena Liliana Popescu în original și traduse în spaniolă de Joaquín Garrigós şi Dan Munteanu Colán. Versiunea în limba maghiară a poeziei, cu titlul Ébredő pirkadatban, îi aparține traducătoarei Irén P. Tóth

A vers Elena Lilana Popescu műve, címe Ébredő pirkadatban, mely megjelent a Milyen közel című kötetben – Cât de aproape… – Lo cerca que estabas, a Pelerin kiadó gondozásában, mely tartalmazza a költőnő verseit eredeti nyelven és spanyolra fordítva Joaquín Garrigós és Dan Munteanu Colán által. A vers magyar nyelvű változatát, Ébredő pirkadatban címmel, P. Tóth Irén fordította.

 

 

Az idézetek a

http://mek.oszk.hu/02200/02203/html/eminind.htm

oldalról származnak

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:16 :: P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.