Rövid a hír:
62 éves korában hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Andrassew Iván, a Népszava főmunkatársa, a publicisztikai rovat vezetője.
wikipedia:
1952. július 29-én született Andrasev Iván néven. Szülei Andrasev Iván és Németh Dana, felesége Csuha Katalin angoltanár volt. Gyermekei: Wanda, Tamara, Dávid Igor és Milos Fülöp.
(Volt hentes, méhész, tudományos segédmunkatárs, hírlapkézbesítő, mozgóárus, könyvtári segédmunkás, újságíró. – litera.hu)
1978-ban elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskoláját külpolitika szakon, majd tanulmányait a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetem szociológia–filozófia karán fejezte be 1982-ben. Írni az esztergomi ferences gimnáziumban kezdett.
1970–től tudományos segédmunkát végzett, később hírlapkézbesítő volt. Közben autodidakta módon tanult, számos egyetemi és főiskolai előadást hallgatott. 1979–től hírlapíró üzemi lapoknál, közben 1984-ben hentes, 1989–től a Mai Nap, majd a Népszabadság, a Hócipő főmunkatársa, a Színes Vasárnap, a Népszava főmunkatársa majd publicisztika rovatvezetője és 1999-ben az iNteRNeTTo főszerkesztője.
Közben a Hócipő Online alapító főszerkesztője, a Katona József Színház munkatársa, az IDG média-tanácsadója, az EOL főszerkesztője, a Romániai Magyar Szó tudósítója és a Klubrádió műsorvezetője.
JAK–, Hekerle-, Móricz-, Eötvös- és MHB-ösztöndíjas volt, a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete (MASZRE) alkotói díjjal támogatta. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Szépírók Társasága tagja és a Szegő Tamás Díj Alapítvány elnöke volt. 2015. január 14-én hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el.
Díjai
Gerelyes Endre-novellapályázat díja (1984, 1987)
a Prolilét-ráért a Nagy Lajos-pályázat díja (1984)
a Móra Kiadó nívódíja (1989)
Füst Milán-díj (1989)
a Holnap Kiadó nívódíja (1990)
Opus-díj (1995)
a LinkBudapest novellapályázat díja (1999)
Szalai Pál-emlékdíj (2005)
Fejtő Ferenc-díj (2006)
Táncsics Mihály-díj (2007)
Demény Pál-emlékérem (2007)
Szabad Sajtó-díj (2009)
Polgárjogi-díj (2009)
Radnóti Miklós antirasszista díj (2010)
Libik György Díj (2012)
Munkái
Kutyabajok (antológia, 1987)
Magyar Mozaik ‘86 (antológia 1987)
Prolilét-ra (Pál Jánossal, 1988)
Csapdalakó (elbeszélések, 1989)
Végrend (elbeszélések,1989)
Politológia (Pál Jánossal, 1990)
Peremkirályság (elbeszélések, 1995)
Ácsi! (antológia, 1998)
Königreich am Rande… Erzählungen aus Ungarn. Wilhelm Heyne Verlag München (antológia 1999)
A víziló, Sziporka és Bamba Géza (meseantológia 2001)
Beszélések (elbeszélések 2002)
Alibi hat hónapra 4. Fürdő (antológia 2003)
Alibi hat hónapra 5. Urak – Dámák (antológia 2003)
Alibi hat hónapra 6. – Szerencse (antológia 2004)
Novellisták könyve (antológia 2005)
Das Königreich am Rande (ford: Karlheinz Schweitzer, Gabriele Schäfer Verlag 2008)
Ezer magyar haiku (antológia, 2010)
Vashideg (elbeszélések, 2011)
Csapdalakó (összes novella, 2011)
Ne vígy minket a kísértésbe (2012)
Róna Péter – Miskolctól Oxfordig (2012)
A Népszava az újságírót saját halottjának tekinti. Csütörtök este 18 órakor a Szent István parkban, Fejtő Ferenc szobránál gyertyagyújtással emlékeznek meg Andrassew Ivánról.
„Elmentem F. doktorhoz. L. doktor üzenetét vittem, aki írásban is kifejtette: a tüdőm annyira jól van, hogy operálható és sugarazható az agyam. K. doktor fölhívta V. doktort – aki először operált, lassan másfél éve -, megtanácskozták, hogy akkor máris küld az altatóorvoshoz. Szólt is az asszisztensnőnek, hogy intézkedjen, de közben mégis úgy döntött, hogy talán a két kis daganatot kellene kisugarazni, aztán kivágni a nagyot. Szólt V. doktornak, hogy mégis inkább így legyen. Addig is figyelik a V. doktorra váró nagyobb daganatot, amit mindenképpen ki kell kanyarítani a fejemből.
Aztán figyelmeztetett, hogy ezek a beavatkozások kockázatosak…” – így írta betegsége krónikáját szinte egy napló pontosságával. Az újságíró, a publicista kívülálló hűvös tárgyilagosságával.
Pontosan tudta mi történik vele, mi a kockázata egy-egy beavatkozásnak, és mit nyerhet vele. Amikor kicsit erőre kapott, bejött a szerkesztőségbe, leült az asztalához és anekdotázni kezdett. Egyhangúvá lett hétköznapjainak apró történéseit gyűjtötte csokorba és mesélte el, olyan kézzelfogható színekkel, ahogyan csak arra az írok képesek.
Mert valójában író volt. Minden publicisztikáját irodalmi igényességgel fogalmazta meg, még akkor is, ha belül megannyi indulat fűtötte. Valójában indulatos ember volt, nem tudta hideg fejjel túltenni magát azokon a mindennapi disznóságokon, amelyek újra és újra arra késztették írjon, vitatkozzon, pöröljön.
Mindössze 62 éves múlt, amikor a szervezete megelégelte a betegséggel való küzdelmet, de mégis nagyon „hosszú életet” élt. Az esztergomi ferences rendi gimnázium tanulójaként kezdett újságot írni, később, elvégezve a MÚOSZ újságíró iskoláját külpolitikával kezdett foglalkozni, aztán szociológiát és filozófiát is tanult. Egyszer erről – a maga kicsit csipkelődő stílusában – azt mondta: talán békésebb lett volna az élete e két tudományág nélkül. De ő is tudta, hogy ez nem igaz. Akárhová sodorta az élete – volt tudományos „segédmunkás”, hentes, egy időben hírlapkézbesítő, de dolgozott üzemi lapoknál, sőt a Katona József Színháznál is – mindig „szedett magára” valamit, ami később muníciót jelentett a napi munkájához.
Amilyen igényes volt önmagával szemben, annyira megkövetelte ezt a szerkesztőségtől is, amelynek szellemiségéhez naponta a nevét adta. Egyik alapítója volt a talán legelső bulvárlapnak, a Mai Napnak, később a Népszabadság munkatársa lett, de már akkor igyekezett megtanulni az internetes újságírást, amikor az még nálunk nem is gyerek, csupán bébi cipőben járt. Tudósította a Romániai Magyar Szót, műsort szerkesztett a Klubrádióban, állandó szerzője volt a Hócipőnek, írt novellákat, portré könyvet, szerepeltek írásai antológiákban…
Rendkívül sokoldalú és termékeny volt, amelyet a szakmai világ is elismert. Megannyi rangos szakmai díjjal jutalmazták: megkapta a Táncsics Mihály-díjat, neki ítélték a Fejtő Ferenc-díjat, a Füst Milán-díjat, a Radnóti Miklós antirasszista díjat, a Polgárjogi-díjat, hogy a munkáját elismerő nívó-díjakról ne is beszéljünk.
Igazi – szakmai és a politikai – otthonra mégis a Népszavánál talált. A baloldali értékek következetes hirdetőjeként, a Vélemény rovat szerkesztőjeként és joggal érezhette, hogy övé a „pálya”. Egészségesen, de már a kórral küszködve is szinte naponta volt mondanivalója. Az utóbbi hetekben már attól szenvedett a legjobban, hogy a fejében zsongó gondolatokat nem tudta leírni: a keze nem engedelmeskedett.
Pedig annyi mondanivalóm volna – kesergett a minap is, amikor telefonon beszéltünk. Ezeket a gondolatokat, sajnos, örökre magával vitte.
http://nepszava.hu/cikk/1045173-meghalt-andrassew-ivan
Andrassew Iván:
Lepkék
Amikor Putaj, a Kis Buddha kamaszodott, és persze még soványka volt, sokat kérdezett a szerelemről. Hogy meséljek.
Hát meséltem, mert miért is ne:
Egyszer a barátaim születésnapomra hoztak nekem sok száz gyönyörű, tenyérnyi lepkét. Nem Afrikából vagy Dél-Amerikából csempészték, hanem itt tenyésztették őket, inkubátorokban, valami alföldi tanyán. A barátaim mondták, a használati utasításban az volt, hogy csak egyre kell vigyázni: nem szeretik, sőt néha ki se bírják, ha rosszra gondolunk.
Csodálatos nap volt. Körbe-körbe röpködtek a pillangók, soha nem ütköztek egymásnak. Csak néha szálltak le az ételünkre, a születésnapi tortámra leginkább – pörge nyelvükkel nyalták a cukros kakaót. A virágokat is megtisztelték, amiket nőktől kaptam, mert így próbálták jelezni a szeretetüket. Akkor is, ha tudták, hogy nem szerethetem őket, mert egy asszony tölti be a lelkemet, akit csak ritkán láthatok, de akkor se érinthetek.
Ha hallgattunk – pláne csukott szemmel -, fergeteges volt a suhogás. Néha szellőnek tűnt, aztán viharnak, és voltak percek, amikor orkán őrjöngött a szobában.
Aztán szinte vége lett: szellőt susogtak a lepkeszárnyak. És egyszercsak félni kezdtem, mert baljós csönd bújt a szellő mélyén. El is aludtam, mint rendesen, ha félek.
Azt álmodtam, hogy a ravasz halál, akit annyiszor legyőztem, szürke ködfelhő képében tüntet el a világból, és a szerelmem sohasem tudja meg, hogy nem vagyok többé. Nem is gondol rám, így aztán a lelkem nem melegedhet az aurájában, a bőre fölött lebegve, ha fázom a semmiben.
Sokáig aludtam. Mire megébredtem, a barátaim már elmentek. A húgom a szoba közepén állt, pusztult lepkék gyönyörű szőnyegén. Zokogott szegény.
Később azt mondta, nem engem siratott, hanem kétségbe volt esve, mert nem tudta eldönteni, hogy illik-e lepkéket porszívóval eltakarítani, vagy egyenként kell hajolni értük.
Végül az lett, hogy egy zsákban lehordta őket a patakra. Később mesélte, hogy a vízen is lepkeszőnyeggé terültek, ami csigalassan kúszott lefelé. Nyilván a tengerig.
ÉS 14.11.07
nol.hu
nepszava.hu
andrassew.blogspot.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
