Előszedem kifestőmet,
s mint önfeledt kislány,
a színes ceruzáim után nyúlok,
s míg színezem az élet apróbb,
beszürkült részleteit,
már ocsúdok is az álmokból,
visszatérek a valóságba,
ellököm magamtól a vágyaim,
kiáltom,
hogy már megint,
már megint csak szimplán
felébredt bennem
az a kínos öntudat
meg a hétköznapok,
amikben élek, de lenni nem akarok.
A kislány felnő.
Már nem köti két copfba a haját,
kibontva lengeti a szél,
mint ahogy vadlovak sörényét,
ha épp vágtat.
Ma lekiabállak, élet,
s míg rázom az öklöm,
eszmélek,
hogy berekedt a hangom,
és nem értem,
milyen nyelven beszélek.
Idegen innen ez a város,
idegenek az utcák,
idegen a járda
és idegen a betonon áttörő virág,
idegen ez a kapu,
idegen ez a ház,
és idegen ez a képről visszanevető kislány,
idegen ez a kifestő,
idegen ez a szürke élet.
Csak elidegenedtem önmagamtól, tükörkép,
bízva, hátha úgy megszeretnélek.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.14. @ 21:10 :: Tóth Zita Emese