dudás sándor : A MŰVÉSZET HÁROM ÁGÁN

Portré D. Bencze Erzsébettel

 

„A Gondviselőtől kapott talentumokkal több művészeti ágnak hódolhattam, de nem tartom magam művésznek. Az önkifejezés formái, a dalolás, a festés és az írás olyan eszközök számomra, melyek segítenek az öntisztulás lelki folyamataiban. Ez az a bizonyos isteni kegyelem! Felemelő, csodálatos és megnyugtató.”

Nekem úgy tűnik, Erzsébet jól tudja, van egy — nem olyan nehezen megjelölhető — határ a művész és a művészet(ek)nek hódoló(k) között. Tudja, bármelyik művészeti ágról legyen szó, egyfajta lelki erőt, megtisztulást nyújt.

Az év elején regisztrált a Héttoronyban.

„1947-ben születettem Zalaegerszegen. Életemet a művészet iránti elkötelezettség határozta meg. A

Gondviselésnek köszönhetően három művészeti ágnak is hódolhattam: a zenének, képzőművészetnek és a költészetnek, voltam kirakatrendező, dekoratőr, majd rajz-biológia és énektanár. Súlyos betegségem miatt a karmesteri „pálcát” ecset és toll váltotta fel, de töretlen alkotó kedvemet nem veszítettem el.”

Hosszabb ideje tervezem vele az interjút. Nem könnyen állt kötélnek. Magánélet, családi gondok, örömök, az írás, a festészet szeretete kitölti életét. Nagymamai boldogságára kis unokáival is egyre több időt tölt együtt.

— Gyermekkorod óta írsz verseket. Két köteted jelent meg: AZ ŐSZ ILLATA (magánkiadás, saját illusztrációiddal, 2011); ÜVEGHANG (Krúdy kiadás, szintén színes illusztrációiddal, 2012). Emlékszel, mikor és hogyan kezdődött? Egy reggel felébredtél, tollat, papírt ragadtál és…

„Hosszú történet lesz, mint akinek nem csupán egy művészeti ágról kell mesélnie, ezért is álltam „nehezen kötélnek”. Tudtam, erről a szövevényes életútról nem lehet röviden írni. Ennyi szálat, gallyat összefűzni a „A művészet három ágán” nem egyszerű…

A művészetek iránti fogékonyságomra már kiskoromban felfigyeltek. Azt mondta az igazgató bácsi a zeneiskolai felvételin, hogy „kristálytisztán énekelek” és „rendkívüli ritmusérzékem” van. Ezt annyiszor hallottam a szüleimtől, hogy szó szerint megmaradt bennem. Így már hat évesen előképzőbe járhattam, mellette balett iskolába is beírattak. A zeneiskolát 7+3 év továbbképző után jeles bizonyítvánnyal zongora- és magánének szakon elvégeztem. Az ének- és rajzórák voltak ugyan a kedvenceim, de az irodalmat és a nyelvtant is nagyon szerettem. Lánykoromban nagy divat volt az emlékkönyv, első verseimet is abba írtam és szívesen rajzoltam barátnőimnek. A versek szeretete anyai ágról jött, édesanyám nagyon szeretett szavalni, szinte falta a verseket. Az idén októberben töltötte be a kilencvenkettedik életévét, de korát meghazudtolva ma is fejből tudja Petőfi néhány költeményét. Amikor elakad, felüti a kötetet…

Diákéveimben rendszeres szereplője voltam iskolai és városi rendezvényeknek, koncerteknek, szavalóversenyeknek, s gyakorta győztese is. Csak a legemlékezetesebbet említem: Verdi

Álarcosbál c. operájából Oszkár dalával tizenhét évesen megyei első helyezést nyertem. Óriási élmény, nem várt siker volt. A Zalai Táncegyüttes alapító tagjaként a néptáncot nagyon megszerettem.

Akkor még nehezen tudtam eldönteni, valójában melyik pályán induljak el a sok kedvenc közül.

Szüleim és tanáraim biztatása ellenére — akik zenei jövőt reméltek —, mégsem a Zenakadémiát választottam. Megtorpantam. Az okokról később még szólok. Most már bánom, mert úgy érzem, leginkább az énekhang lett volna a legsajátosabb kifejezési eszközöm…

Az érettségi után kirakatrendező és dekoratőr szakmát tanultam. Budapesten az Iparművészeti Múzeumban kezdtem dolgozni, aztán a betegség szülővárosomba „hívott” vissza, azóta itt élek.

Elégedetlen voltam magammal, úgy éreztem, többre vagyok képes, mint kirakati babákat öltöztetni. A pécsi és a szombathelyi tanárképző főiskolánkon folytattam tanulmányaimat rajz-, biológia- és énekszakon. Közben kisebb-nagyobb kihagyásokkal a versek is folyamatosan születtek.

A legtöbbje kórházi ágyakon… Egy Ca-anyagcsere betegség következtében — ami a mai napig tart —visszatérő vesekövesség miatt nagyon gyakran kellett operálni, akkor még más módszerek nem léteztek. Ezt követték az ebből származó ún. szekunder betegségek. Életemből huszonnyolc hónapot kórházban töltöttem. De erről nem szívesen beszélek, inkább a naplómba tartozna…”

— Mesélj gyermekkorodról, a felnevelő környezet, a körülmények, szüleid…

„Szüleim polgári foglalkozásúak voltak. Édesanyámra rengeteg feladat hárult, ugyanis édesapám 1943-ban súlyos fagyási sérülésekkel érkezett haza a Don-kanyarból. A szolnoki hadikórházban egyik lábfejét amputálni, a másikat csonkolni kellett, később hadirokkantnak nyilvánították. Tele volt művészi hajlammal, csodálatos, lírai tenorja volt. A szolnoki hadikórházban a híres énekesnővel, Kelly Annával — aki leült mellé a hordágyra —, egymást átölelve, könnyezve énekeltek sebesült társainak. Bohém, játékos kedvét sosem veszítette el. Műlábbal tanított meg mindhármunkat táncolni. Édesapámtól jött a zenei hajlam, a mesélő kedv, édesanyámtól a versek iránti rajongásom. Mindkettejüknek jó kézügyessége volt, anyukám gyönyörűen kézimunkázott, ő tanított varrni, kötni, horgolni. Apám szabad idejében sokat énekelt, furulyázott, zenekarban dobolt, csaknem minden hangszert meg tudott szólaltatni, holott nem volt módjában nagyszüleimnek őt zenére taníttatni. Kilenc éves voltam, amikor egy szép napon ott állt a nappaliban egy fekete Bösendorfer zongora, s azóta muzsikától lett hangos a ház… Bátyám a hegedűn és gordonkán játszott, húgom korán abbahagyta a zongoraleckéket, engem viszont nem lehetett a zongorától elcsalogatni. Ha mégis, akkor kézimunkáztam, rajzoltam, festettem, táncoltam, mindegyiket egyformán szerettem. Sajnos édesapámat harminchárom éve elveszítettük. Édesanyám súlyos, előrehaladott rákbetegségben szenved. Mivel én élek hozzá legközelebb, gondozását szeretettel vállaltam. Már a festésre nem marad időm, ezért szinte csak az írás tölti ki szabadidőmet. Ha időm engedi, szívesen járok hangversenyekre, színházba, kiállításokra.”

— Előbb az énektehetséged fedezték fel, ugye? Versenyen indultál, később zenei tábort vezettél, ezen az „ágon” mi volt számodra a csúcs? Voltak-e büszkeségeid?

„Életemben meghatározó szerepe jutott a zenének. Középiskolás éveimben vonzódni kezdtem a könnyűzene iránt is. Az énekesi pálya vonzott leginkább, énekesnő szerettem volna lenni…

Az 1965-ös Ki-mit-tud-on még elindultam, de megismerve a kulisszák mögötti álságos világot, a kiskapus „művészbejárókat”, lemondtam terveimről. Viszont szeretettel emlékezem az elődöntőben Petrovics Emil zsűrielnök magnószalagon rögzített szavaira: >Bencze Erzsi nem modoros, nem akar senkit sem utánozni a menők közül (…) olyan bensőségesen énekel, ahogy ő tartja szépnek és jónak.< Továbbá kiemelte az énekesnő és a kísérő Cyklon zenekar közötti összhangot. (A zalaegerszegi zenekarban Tunyogi Péter is játszott, aki később a P. Mobil frontembere lett.) Az elődöntőben a Párbeszéd c. film „Ha volna valaki” c. betétdalát énekeltem, s megosztott első helyezéssel jutottam el a középdöntőbe a Balikó nővérekkel. Nem számítva a továbbjutásra, idő híján megfelelő számokkal sem tudtunk készülni, ráadásul érettségi előtt álltam. Kiestem. (A részletek, az okok, nem tartoznak ide, de tudnék mesélni.) Végigbőgtem a folyosót… Életem további alakulására mindezek az élmények meghatározó nyomot hagytak.

Felvételt nyertem a a Rádió stúdió iskolájába, sőt a „Halló fiúk, halló lányok” c. ifjúsági Tv műsorba

is meghívást kaptam, de én nemet mondtam, holott imádtam énekelni. Az álmodozások kora lejárt, lemondtam az énekesi karrierről…

Szerencsére hamarosan megismerkedtem leendő férjemmel, aki „letett a földre”. A tanári is pálya vonzott — igaz, a katedra alacsonyabb dobogó —, ám úgy érzem, jól döntöttem.

Szakmai sikereim csúcsának a kórusművészetben elért eredményeket tekintem. Alapító karnagya voltam a kétszeres Nívó-díjat és aranyminősítést kiérdemelt Zalaegerszegi Város Fiúkórusnak (1991-1996), amelyre a legbüszkébb vagyok. Csak ebben az öt évben közel ötven fellépést, koncertet, vendégszereplést tudhattunk magunk mögött. Nyaranta zenei táborokat vezettem, hosszan mesélhetnék csodálatos élményeinkről. Eközben a Hevesi Sándor Színház énektanára és korrepetitora voltam, a színészképző stúdióban hangképzést is tanítottam. Tanítványaim közül sokan választották az énekesi pályát, azóta közülük néhányan országos hírre is szert tettek, s akikre nagyon büszke vagyok. Mindenben segítségemre volt Hajdú Sándor zeneszerző, a legendás

Bergendy trombitása. Kitűnő zenei vezető, segítőkész kolléga és barát volt, aki a fiúkórus vezetését is elvállalta lemondásom után. Több művet komponált kórusomnak is. A Zöld c. versemet alkalmasnak találta a megzenésítésre, amely 2012-ben a könyvbemutatómon és a Lánchíd Rádió Kettesben c. adásában egy rólam készült interjúban el is hangzott. Tavaly decemberben bekövetkezett halála minden zeneszerető embernek, kollégának nagy veszteség. (Az egy sört kísérővel c. versemben emlékezem meg róla.)

A sok fellépéssel járó, izgalom, a stressz megterhelte szervezetemet. Súlyos rákbetegség miatt halaszthatatlan operáción estem át, majd sugár- és hormonkezelések következtek. Egy hónappal a műtét után, még a kezelések megkezdése előtt az Altenburgi Fiúkórus meghívására Ausztriában vendégszerepeltünk, amit már régóta terveztünk. Fél évvel ezután az ötéves jubileumi koncertet még sikeresen megtartottuk. Orvosaim és családom javaslatára meg kellett válnom szeretett „fiaimtól” és a színpad világától. Tele voltam tervekkel, minden félbemaradt… A hormonkezelések hatására a depresszió engem is utolért, de a halálos kórt sikerült legyőznöm. Isten kegyelméből immár tizennyolc éve „túlélő” vagyok…

Ám ami elmúlt, nem hullhat a semmibe. Többek között olyan sztárvendégekkel léptünk egy színpadra, mint Kováts Kriszta, Varga Miklós. A Youtube-on már elérhető néhány „őskövület” életem e csodálatos és legtermékenyebb időszakáról, a jobban sikerült hangversenyeinkről.”

– Több helyen publikálsz, pártoló tagja vagy a Krúdy Gyula Irodalmi Körnek, blogot vezetsz, van összehasonlítási alap: mit jelent neked a Héttorony?

„Férjem elvesztése után újra előkerült az ecset, és egyre mélyebben kezdtem érdeklődni a költészet iránt is, ami egyfajta belső utazásra indított. Véleményem szerint nem az a legfontosabb, hogy hány könyve jelent meg valakinek, vagy hány helyen publikál. Természetesen megtisztelő, ám az igazi sikert mégsem a mennyiség jelenti számomra, hanem az, ha érző szívekre, befogadókra találnak gondolataim. A bemutatkozásomban olvasható, hány helyen publikáltam, most nem térek ki rá. Mégis az idei meghívásaim jelentenek a legtöbbet számomra: év elején a Héttoronyba, és két hónapja Schmidt Tibor meghívására az ARTpresszóba is regisztrálhattam, akinek e helyen is köszönetemet fejezem ki. Mindkét meghívás az örömérzésen túl nagy megtiszteltetés, kihívás volt számomra és meghatározó költészetem fejlődésére. Szeretnék megfelelni az elvárásoknak. Most érkezett el az idő, hogy ne csupán privát üzenetekben, hanem nyilvánosan is köszönetet mondjak mindazoknak, akiknek a Héttoronyba való bejutásomat lehetővé tették. Köszönöm szépen Sonkoly Éva és Pápay Aranka szerzőtársak közbenjárását, Nagy Horváth Ilonának a meghívást, aki azóta Szilágyi Hajnal Lumennel együtt utamat egyengetik, s akinek szintén hálával tartozom.

Mentoraimnak tekintem őket, akik értő, érző, őszinte és inspiráló kritikájukkal segítenek csiszolni verseimet és további alkotásokra ösztönöznek. Nagy öröm, hogy itt lehetek, büszke vagyok költőtársaimra! Gyakran sétálgatok a toronyfolyosókon bekukucskálva a szobákba.

Blogot nem vezetek, a Szemem tükrében szerzői, kulturális facebook-os oldalamat nem lehet annak nevezni, hiszen, aki már ismeri, láthatja, ott nem csupán magamat fényezem, több rovatot vezetek. Nagy örömömre az elmúlt két év folyamán egyfajta közösségi oldallá vált.”

— Mit tudhatunk a családi életedről?

Nagyon szép házasságom volt, két gyermeket neveltünk fel férjemmel, akik négy fiú unokával ajándékoztak meg. Igyekeztünk gyermekeinket jó irányba terelni szeretettel, türelemmel, páldamutatással, de mindvégig következetes szigorral, keresztény, konzervatív értékeket megőrző szellemben. Ő tengerésztiszt volt, az első öt évben ritkábban találkoztunk. Nehéz volt minden elválás a behajózáskor, viszont senkivel nem cseréltem volna el azt a pillanatot, amikor hosszú hónapok távolléte után viszontláthattam! Később műszaki tanárként, kollégiumi nevelőként dolgozott, de a tenger iránti rajongása soha nem múlt el.

Egy napon levél érkezett a kapitánytól, szükség lenne rá… Vajon bírná-e ötven évesen?

Hosszas tépelődés után a hajózás szeretete és a gyermekei számára jobb megélhetés reményében újra vízre szállt. Akkor még nem tudta, utoljára. Két évig bírta… Egy váratlanul fellépő súlyos betegség után, tizenkét éve elveszítettük őt. Fájdalom, hogy nem ismerheti gyönyörű és okos unokáit.

Nagyon büszke lenne rájuk, és természetesen gyermekeinkre. Leányom a PTE jogtörténésze, fiam mérnök-közgazdász, vízügyi szakember. Csodálatos emberek. Minden gesztusukban, tekintetükben szeretett férjemet látom viszont. A családi együttlétek vigasztalást hoznak magányos életembe.”

— Tanári pályád hogyan alakult? Mesélnél ebből az időből egy-két sztorit?

„Vidéken kezdtem tanítani képesítés nélküli főiskolásként meglehetősen nehéz körülmények között, de hatalmas ambícióval. Tizenhárom évig ingáztam Tófejre, majd Salomvárra. Tófejen a rajz és biológia tantárgyak mellett — nem ismerve zenei múltamat — félve bízták rám az énektanítást és az énekkar vezetését. Mondanom sem kell, mennyire örültem! Ezután aztán kiegészítő levelező szakon még elvégeztem az ének-szakot is Szombathelyen. Voltam iskolai könyvtáros, vöröskeresztes tanárelnök… A tanítás hivatásommá vált. Mindig gyermekcentrikus voltam, úgy éreztem szeretnek, és van érzékem a neveléshez. Pedagógiai munkám során a legmagasabb elismerés a Művelődési Miniszteri dicsérő oklevél volt (1990). Szakfelügyeleti javaslatra az egyik előadásom anyagából írásbeli munkára kértek fel, amely „A könnyűzene helye az oktatásban” címmel módszertani kiadványként a Zala Megyei Pedagógiai Intézet gondozásában jelent meg. (1990)

Számtalan élményem van, nehéz akár egyet is kiemelnem. Talán mégis, mivel kérted, bár ez nem a diáksztori:

Zalaegerszegről Tófejre hol vonattal, hol busszal jártunk dolgozni, napi ötven km-t zötyögtünk. Egyszer még egy vonatot is sikerült megállítanom! Ritka eset volt, hogy a korai járattal haza tudtunk utazni. Az utolsó óra után a kukoricáson keresztül vezető keskeny úton rohantunk, de már láttuk, késő, a vonat elindult az állomásról, és jó harminc méterre azt el is hagyta. Kiabáltunk, én kézzel-lábbal mutogattam a vonatvezetőnek a mögöttem „szaladó” kolléganőm nagy pocakjára, aki az utolsó terhességi hónapjában volt. Nagy meglepetésünkre a szerelvény lassított, majd megállt… A vezető szerencsénkre megismert bennünket.

Átmásztunk a töltésen, elölről megkerültük a vonatot, mert csak a túloldalon lehetett felszállni. Természetesen az első az volt, hogy bekopogva a vezetőfülkébe megköszöntük…”

— Az üvegfestészethez mi vonzott? Hogyan kísérletezted ki stílusod és pontosan mit jelent ez a fajta

festészet?

„Megragadott az üveg titokzatos, törékeny, színes világa és zeneisége, amelyben önmagamra leltem. 2005 óta kezdtem komolyabban foglalkozni az üvegfestészettel. Eleinte a készen vásárolt üvegek felületét díszítettem. Hosszú kísérletezés után kidolgoztam saját technikámat, amelyben a finom elegancia, a selymes szatén fényhatások mellett megjelentek a markánsabb, fémes effektek.

Később síküvegre, tükörre is festettem. Érdekel a tükör, a tükröződés, ami előtte, s ami mögötte van… A Héttorony bemutatkozásomban szerepel, hogy több önálló és csoportos kiállításon vettem részt alkotásaimmal. Most csak néhány sort ragadok ki a szakmai zsűri 2005 évi jegyzőkönyvéből:

>Az üvegfestést (…) magas színvonalon műveli, nőies, finom érzékenységet tükröző egyedi stílusban és technikával valósítja meg (…) forma- és arányérzéke (szín, faktúra, minta), valamint stílusérzéke meggyőző harmóniát eredményez, művészi értékkel bír.<

A festészet terén legnagyobb sikeremet az Amator Artium „A művészetek szerelmesei XIX. Országos Tárlat Esszencia Kiállítása jelentette, ahová egy üvegtálammal szerepeltem. (2006. Budapest) A kötetem címe sem véletlenül lett Üveghang, amelynek fülszövegéből idézek, s amely visszavezet a versek világához:

>Az üveg változékonysága és változatlansága jellemzi színes, kontrasztos egyéniségét, amely festményein is tükröződik. „Az ezer fokos tűzben elolvadok,/majd dermedten új életre kelek” (Üveghegy)

Az üveg nem szemlélhető úgy, hogy bele ne játsszon az éppen mögötte lévő valódi világ, s mi magunk ne legyünk benne láthatóak. A szerző átvilágítja saját magát: „kivetített énemmel/szembesülök szélesvásznon” (Kivetítve). E kritikus hajlam, amely erőteljes önkritikaként is jelen van életvitelében, viszi előre művészi útján.” (dr. Szabó Ágnes)

— Ha teljesülne három kívánságod, melyek lennének azok?

„Elsősorban egészség, szerető család, és a jó Isten segítségét kérem ahhoz is, hogy alkotó erőm egy ideig még ne lankadjon. A hit óriási erőt ad, betegségeimet is ezáltal sikerült legyűrnöm. Küzdő típus vagyok, nem adom fel egykönnyen. Bár nem tartom magam művésznek, de a teljességre mindenben törekszem, bármilyen módon és eszközzel születnek alkotásaim e világra.”

— Az alkotóláz ritkán hagyott nyugton. Mi volt a hobbid, kedvenc időtöltésed, ami kikapcsolt, nyugalmat, feltöltődést adott?

„Monserrat Caballé gondolataival válaszolok, amelyet mottómnak tekintek: >Aki szereti azt amit csinál, abból spontán módon árad az öröm.< Nekem ez — hála Istennek — megadatott. Egész életemben szinte azt „csináltam”, amihez kedvem volt. Drága férjem elvesztése után először nyelvet tanultam, majd csendesebb műfajba, az alkotásba „menekültem”. Újra előkerült az ecset és a toll, s ezáltal ismét megízlelhettem az alkotás örömét. Ezt az örömöt szeretném másokkal is megosztani. Mi alkotók, valamelyest hasonlóak vagyunk. Fel kell hozni rejtett titkainkat a lélek mélyebb régióiból. Ha egy nap nem írhatok, szinte belebetegszem. Gondolataimban — akár a környezetben is — rendet kell tennem, s ha ez nincs meg, akkor nem lelem meg az alkotáshoz nélkülözhetetlen harmóniát, belső nyugalmat sem. Másfél évtizede a naplóíráshoz is ez adott késztetést. Addig nem feküdtem le, amíg nem vetettem papírra aznapi történéseket, ami felért egy lelkiismeretvizsgálattal. Ezen felül úgy éreztem, szükséges egyfajta lenyomat a mindennapjaimról, ha már tizenkét éve nincs tanúja az életemnek…

Két éve rendelkezem számítógéppel, a naplóírással idő hiányában felhagytam, megkedveltem az internet világát. Közösségi ember lévén a facebook is meglehetősen beszippantott, ám mégsem hagyom, hogy átvegye az irányítást.”

— Volt-e, aki bátorított a verselésre, netán le akart beszélni róla?

„Van a helyi hatalmasságok közül egy „költőfejedelem” akinek néhány évvel ezelőtt három sort elmondtam egy versemből, és félbeszakítva lehurrogott: >Ne írjál verset!< Nem vette el akedvemet, sőt! Azzal is tisztában vagyok, nem vagyok elég „posztmodern”. Tavaly éppen ezekkel a szavakkal kaptam elutasítást az AlkoTÓház vezetőjétől, amikor publikálás céljából néhány versemmel felkerestem. Mégis hálával tartozom az effajta „inspirálóimnak” is, akik ahelyett, hogy bármily okból gyöngítenének, inkább erősítettek, mert így soha nem ernyedhettem el. Az első ilyen negatív kritika után elhatároztam: írnom kell!

Elégtétel viszont számomra, hogy neves írók, költők, művészek (Jókai Anna, Turbuly Lilla) ajánlásával látott napvilágot az ÜVEGHANG c. verseskötetem, ami felér egy gyűjteményes kiadással, hiszen több évtized termését tartalmazza. Hálásan köszönöm a bátorításokat, amelyek elismert, nívós oldalakról érkeznek felém (Héttorony, ARTpresszó). Nem kis büszkeséggel tölt el, hogy ennyi neves szerzőtárs között jelen lehetek verseimmel, még ha azok nem is mindig kortárs szellemben íródnak. Végezetül ide kívánkoznak lektorom, dr. Szabó Ágnes szavai a fülszövegből:

>Kerüli a túlzott „modernkedést”, romantikus lelkéhez a klasszikus verselés áll közelebb, vérében van viszont a költészethez elengedhetetlen zeneiség, ritmusérzék…<

— Terveid a közelebbi, távolabbi időre?

Az alkotás csak emberi közegben nyerhet értelmet. A talentumokat, amelyeket a jó Istentől kapunk nem tartogathatjuk kizárólag önmagunknak. Hitem szerint kötelességünk visszaszolgáltatni, ezzel tartozunk a Teremtőnek. Mint írtam, jó ideje az írás lett számomra az önkifejezés legfontosabb eszköze. A versek sorra íratják magukat, ismét megtelt az „asztalfiók”.

Szeretnék egy újabb verseskötetet, de a kiadás nem kis gond. Sosem vágytam e téren túl nagy babérokra, viszont jó érzés tudni, hogy az éteren túl valami földi nyomot is hagyunk…

Az írás, idős, beteg édesanyám gondozása és drága kis unokáimmal való örömteljes együttlét kitöltik életemet. Viszont egy alkotó ember számára a legfontosabb, hogy saját utunk megjárásához önmagunkkal együtt tudjunk lenni. Ehhez viszont csend kell, amihez leginkább az est kínálkozik. Mivel ilyenkor hiányzik a természetes fény, a festészet egy ideig kényszerpihenőn van.

Bár elhagytam azt a kort, amikor az emberek terveket szőnek, én még mindig tele vagyok tervekkel. Úgy érzem, nem dőlhetek hátra…”

— Szeretnél mondani, üzenni valamit a „lakótársaknak”, amit nem kérdeztem?

„Az írások lelki lenyomatok, lassan úgy érzem, a toronylakók közül sokat „ismerek”. Kíváncsian várom, a következő találkozót, hogy személyesen is találkozhassam veletek. Addig is verses ölelésem!

— Minden jót kívánva, köszönöm a válaszokat!

„Én köszönöm a megtisztelő felkérést, kedves Sándor, szívesen tettem. Neked is minden jót kívánok!”

 

Legutóbb szerkesztette - dudás sándor
Szerző dudás sándor 763 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.