Vandra Attila : Tolatóradar

Az ihletet egy saját élmény, és egy sajtókampány adta, mely egy héttel az említett eset után jó ideig foglalkoztatta a közvéleményt.

 

 

 

 

 

Levente húzta az igát egész nap, a taxisnak nincs szombatja. Hétvégeken sokan járnak kirúgni a hámból, mások berúgni, több a kliens, nem lehet kihagyni. Éjjel háromkor nem bírta tovább. Le kellett feküdnie. Már fél nyolckor csengett a telefon. Sürgősen menjen be a központba, mert egy utas feljelentette, tisztáznia kell az ügyet. Tökrészeg volt a kliense, s nem bírta felfogni, hogy nemrég a forgalom egyirányúvá vált abban az utcában, s kénytelen hosszabb úton mennie. Azt állította, megkerülte vele a fél várost.

No persze, az esethez az asszonynak is lett egy-két hozzáfűznivalója. Jó ürügy volt a tegnap déli összeszólalkozásukat folytatni. Reggelente, amikor álmos, Klári amúgy is mindig paprikás hangulatban van… Egy idő óta egyre gyakrabban. Aznap reggel aztán túltett önmagán. Amikor Levente rászólt, fogja már be a száját, csípőre tett kézzel állt eléje:

— Tessék, üssél csak meg!

Akkor nagyon viszketni kezdett a tenyere. Kamaszkorában is kerülte a verekedést, de most nehezen állta meg, hogy ne teljesítse a felkérést. Felesége felháborító módon visszaél azzal, hogy egy férfinak nem illik megütnie egy nőt! Neki bezzeg szabad a fejéhez vágni egy tányért, ha dühös, mint például tegnapelőtt! Kárinak már csak a tányérügy emlegetése hiányzott! Végleg elvesztette önkontrollját, és ököllel ment neki. Amikor Levente lefogta a kezét, rugdosni kezdte tehetetlenségében. A férfi az ágyra lökte, majd lekapta kabátját a fogasról, s kipördült az ajtón, melyet úgy csapott be maga után, hogy leesett egy darab vakolat. A liftben fejezte be az öltözködést.

Legalább Annuska ne jött volna elő a szobájából! Amíg a liftet várta, még átszűrődött az ajtón néhány hangfoszlány valami vadállatról…

Amikor az autójához ért, még mindig reszketett az idegességtől. A taxi látványa eszébe juttatta, miért is hívatta a főnöke vasárnap hajnalban… Mint mindig, most is a kliensnek fog igazat adni… Az aszfalt a parkolóban tükörré vált a hajnali ólmos esőtől. Az autó ablakára fagyott jéggel küszködve sem enyhült benne a feszültség. Hol a főnöke előtti jelenés, hol a reggeli jelenet lehetséges délutáni folytatása lett úrrá gondolatain. Ám hiába vágta be magát a sofőrülésre, mert amint kettőt lélegzett a hideg autóban, azonnal tejüveggé vált előtte a szélvédő a rácsapódó párától.

— Gyere már, gyere már! — biztatta a párát távozásra, amely igencsak jól érezte magát a hideg ablaküvegen, miután bekapcsolta az ablakmelegítést. Végül úgy döntött, nem késlekedik tovább, s hangulatával arányosan feltúrázva a motort, kapcsolt tolatásra, ám egy éles sípolás megálljt parancsolt. Reflexszerűen nyomta vissza a kuplungot, de a sípolás nem hallgatott el, csak amikor megállította a motort is. Mi ez a hang? A tolatóradar! Persze, tegnap reggel szereltette fel, még sohasem jelzett. Pillantás a tükörbe, középen… balról… majd jobbról, sehol semmi. Ez mondjuk nem meglepő, hiszen mielőtt beült, a hátsó ablakról is eltávolította a jeget, s látnia kellett volna, ha valami van az autó mögött. De akkor miért sípol? Ismét elindította a motort, de amint rükvercbe tette a sebességváltót, a riasztó ismét sípolva fejezte ki nemtetszését.

— A fenébe! Arra is rárakódott a jég! — káromkodott. Előbb ki akart szállni, letörölni. — A francba, ez a tolatóradar is csak bosszúságra jó! — dühöngött, majd alaposan felpörgette ismét a motort, indításra készen. Csak ha tolat, akkor fog jelezni, s amúgy is hamarosan leolvad róla a jég napközben. Még áttette egyesbe, hogy ellenőrizze feltevését. A sípolás megszűnt. Már-már „helyből százba” stílusban indított volna, nem törődve a tolatóradarral, de őrangyala — vagy nem is az övé? — biztatására mégis kiszállt, egy ronggyal a kezében, dörrenve becsapva az ajtót maga után.

A látványtól aztán kiment a lábából az erő. Az autója mögött egy kétéves forma fiúcska rajzolgatott ujjacskájával a deres aszfaltra.

— Megőrültél? Meg akarsz halni? — üvöltött rá torka szakadtából. Miközben neki meg kellett támaszkodnia, nehogy elessen, a kisfiú sírva szaladt édesanyjához. Amint Levente megpillantotta az autója csomagtartójában nyugisan foglalatoskodó nőt, ráförmedt:

— Asszonyom, nem tud vigyázni a gyermekére? Ez itt egy parkoló, ahol autók közlekednek, nem játszótér! Ha nincs tolatóradarom…

Nem tudta végigmondani, mert az anya nekitámadt, mit ordít úgy, nem látja, hogy megríkatta a kisfiát?

— Üvöltözzön otthon a feleségével, ha nincs jobb dolga, maga fajbarom! — tette hozzá. S még megspékelte előadását egy-két jelzővel, ami nem tűr nyomdafestéket.

— Nem fogja fel? Szinte elütöttem a kisfiát, aki le volt guggolva az autóm háta mögött! — ment közelebb hozzá Levente, már ketyegő idegszálakkal. A feleségére való utalás eszébe juttatta otthoni tehetetlenségét.

Az anyatigris nem figyelt rá, hanem a fiúcskát az autójába penderítve, lépett Levente elé, majd ontani kezdte magából a változatosabbnál változatosabb jelzőket.

— Ha körülnézni nem tud, maga vadállat, ne üljön autóba!

— Inkább köszönné, meg, hogy a gyermeke még él!

— Nyalja ki a seggemet! — tette kezét a csípőjére harciasan a nő.

Ez már sok volt Leventének. Keze jókora pofonra lendült, de részben sikerült lefékeznie magát. Így épp csak szájon legyintette a nagypofájú nőt, aki ijedtében hirtelen elmozdult, elcsúszott a síkos aszfalton, és elterült. Levente előbb ijedten hajolt hozzá, vajon nem lett-e baja, fel akarta segíteni, de a nő elhárította, és folytatta a szitkozódást.

— Hagyjon békén, maga szörnyeteg, képes megütni egy nőt!

Levente látván, hogy semmi baja, még odaszólt:

— Egy nő ne hívja ki önmaga ellen a sorsot! S ne színészkedjen! Nem kapott akkora pofont, hogy elessen tőle! — majd beült az autójába, és elhajtott. Jobb ennek a jelenetnek véget vetni.

Alig fordult be az első sarkon, már megbánta, amit tett. Ám a forgalomban csak a fél világot megkerülve tudott volna visszatérni a tette színhelyére.

A nő még egy ideig mondta a magáét a földön, mielőtt megpróbált volna feltápászkodni. Egy asszony lépett hozzá, segítőkészen.

— Felháborító! Nagyon megütötte magát? Úgy megütni egy nőt, hogy elterül, mint egy zsák! A gyermeke szeme láttára! Istenem, micsoda embertelen alak! S ha meggondolod, gyanútlanul beülhetsz egy ilyen mellé a taxiba! Ezek állapotosan sem átallnának bántani!

— Az vagyok!

— Tényleg?

Hamarosan kisebb csődület támadt, a kiabálás több kíváncsi szemet vonzott. Egy élelmes riporter is megjelent. A helyi TV-adó délutáni híreiben már interjút közöltek a sértettel, és két felháborodott szemtanú is megszólalt. — Állapotos nőt megütni, nincs az az ok, amely erre feljogosítana egy férfit! — vallotta az egyik.

 

Leventének az éjjeli afférját a részeg klienssel még sikerült kimagyaráznia. Szerencséjére a reklamáló illuminált társa egy kollégája autójába ült be. Ám öt perccel a délutáni hírek után ismét hívatták, ezúttal az igazgató, aki főrészvényes is volt egyben.

— Elhiszem, megértem önt, és tudom, nem munkaidőben történt — felelte az igazgató, miután meghallgatta. — Ám ez holnap már az országos hírekben is benne lesz. Ha nem bontom fel azonnali hatállyal a munkaszerződését, a kliensek kerülni fogják a cég autóit. Nem tudhatják, ön melyikben ül. Nemcsak önről van szó, én száznál több alkalmazottamért felelek.

— De én…

— Tudom. A hírekben nem az áll majd, hogy nem gázolta el azt a gyermeket, és milyen hálátlan az anyja. Csak annyi: megütött egy állapotos nőt. Önt is meg fogják interjúvolni. Készüljön fel, gondolja meg előre, mit felel majd. Megjósolom, ha bekerül az ön véleménye is a hírekbe, az elsikkad a „felháborító tette” mellett. Csomagolás kérdése. Sajtótörvényszerűség. Szenzáció beszél, kutya ugat. Menjen, és adja le a kocsit. Kivonjuk a forgalomból. Senkit sem kényszeríthetek ezt a rendszámú autót vezetni.

Este késő lett, amire elkészült a formalitásokkal. Amikor hazaért, apósa nyitott ajtót. Nem engedte be. A résen át látta, felesége épp csomagol.

— Pont most hagysz el? Amikor a legnagyobb bajban vagyok? — szólt be Klárinak.

— Nem fogom megvárni, amíg agyonütsz! — felelte, majd becsukta maga után a szobaajtót.

— Hallgass végig! Nem úgy történt, amint a hírekben előadták! — próbált erőszakosan bejutni a lakásba, de apósa erősebbnek bizonyult. — Ha nem enged be, Apu, hívom a rendőrséget! — próbált fenyegetőzni.

— Kulcsod van, holnap majd bejöhetsz. Ma este elviszünk mindent. A válóper idejére biztonsági okokból időlegesen hozzánk költöznek. Ám legyen B terved, mert a lakást a gyermeknek fogják ítélni.

— Legalább Annuskát lássam!

— Majd annyit láthatod, amennyire a törvény kötelez! — felelte apósa vészjóslóan, aztán lökött egyet rajta, hogy bezárhassa az ajtót. Levente már csak kívülről kiabálhatta:

— Nem bántottam! Egy újjal sem ütöttem meg! Csak az ágyra löktem, amikor ő kezdett rugdosni. Puhára esett! Balsejtelme néhány nap múlva beigazolódott, amikor a válóperre megkapta az idézést. Válóok: a férj agresszivitása.

A taxi-vállalat igazgatójának jóslata pedig a sajtóval kapcsolatban bevált. Másnap már az országos napilapok is átvették a szenzációt: „Állapotos nőt pofozott meg egy taxisofőr!” — ez állt a nemcsak a bulvárlapok első oldalán. Megszólaltattak taxist, buszsofőrt, a taxi-vállalat igazgatóját, tanúkat, pszichológusokkal elemezgették az esetet, de mind a nő szemszögéből. Cikkek jelentek meg a családi agresszióról, statisztikák láttak napvilágot, szakemberek és emberjogi aktivisták szólaltak meg, mindenki a bűnös precedenst teremtő példás megbüntetését kérte.

A jövő még tartogatott számára meglepetéseket. Néhány nappal a válóperi idézés után újabb levelet hozott a posta. Ezt már a büntetőtörvényszéktől kapta. Levente ügyvédjét kérdezte, melyek az esélyei.

— Őszinte legyek? Nagyon rosszak. Ilyen sajtónyomás alatt bíró legyen a talpán, aki nem ön ellen ítél, és nem szigorúbban, mint másképp tenné. A tanúkra is hatással lesz. Szelektíven fognak emlékezni, csak, vagy főleg az önt terhelő részletekre, miközben senkit sem vádolhat meg tudatos és szándékos részrehajlással, az ártatlanság vélelmének gyakorlatilag semmi esélye. Miközben az idő telik, a felperes pocakja egyre gömbölyödik majd, s senkit sem fog érdekelni, hogy a tett idején csak második hónapban volt. A büntetőjogi per már csak létezésével is ráteszi bélyegét a válóperére. Feleségében is nő majd a félelem, és nem lepne meg, ha majd a láthatási jog megvonását is kérné. Pillanatnyilag a sajtónak köszönhetően a köztudatban ön az első számú közellenség.

— De én sohasem ütöttem meg a kislányomat, még én vettem védelmembe, ha feleségem kijött a sodrából… Szenvedni fog a hiányomtól, nagyon szeretett…

— Tudom. Majd kimossák az agyát… Sajnos ez valószínű — sóhajtott az ügyvéd tehetetlenül.

 

Miután Leventét jogerősen fél év börtönre ítélték, a sajtótájékoztatón a sértett asszony olyan ruhában jelent meg, amely jól kiemelte nagy pocakját. Megköszönte mindenkinek a támogatását, a bántalmazott nők nevében, s örömét fejezte ki, hogy a vétkes megkapta megérdemelt büntetését, amely — mivel elég nagy nyilvánosságot kapott az általános közfelháborodás — talán hozzájárul a nők ellen elkövetett agressziók számának csökkentéséhez.

A sajtótájékoztató már a vége fele járt, amikor egy egyetemista korú lány is szót kért.

— Még nem vagyok újságíró, de az szeretnék lenni, és egyetemi záródolgozatomhoz keresek megfelelő témát. Nekem is lenne kérdésem, ha… — fordult láthatón lámpalázasan az állapotos asszonyhoz.

— Csak tessék! — mosolygott vissza a nő bátorítóan, a kérdést várva.

— Ha jól értesültem, akkor az esetet megelőzően Kovács Levente éberségének köszönhetően nem gázolta halálra a kocsi mögött kuporgó gyermekét, így kisfia életben maradt. Hogyan köszönte ezt meg neki?

Meglepve a nem várt kérdéstől, amelyhez hasonlót még senki nem szegezett neki, a nő hirtelen nem tudta mit válaszoljon, majd a beállt várakozó csendben észbe kapott, s magyarázni kezdte, kisfia védelmére kellett kelnie, mert azt hitte, hogy az a férfi, aki később megütötte, ízekre szedi a kétéves gyermekét…

— Nem tetszett válaszolni a kérdésre — kapott bátorságot a lány, látván, hogy a nő mellébeszél. — Az, aki megmentette gyermeke életét, elvesztette munkahelyét, börtönbe került, elvesztette családját, lakását, gyermekét nem láthatja többé… Egy „Köszönöm!” az ön részéről vajon nem előzte volna meg azt a pofont, amely a lavinát elindította?

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 697 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.