Nagy Horváth Ilona : Code 326

Zengő

 

Lopakodva jött, nem is
látszott,
– szemen át villódzik –
merevvé aggott képeket tördel
gyanútlan zörejekbe mártott csend.
– hallgat, ás –
Koponyám alatt kúszva várt,
most agyam lepi, végigrohan
beletép,
markában gyanútlan kóc,
idegrémület,
vele lépek ,
le ne maradjak magam mögött,
ez az én zajom,
hártyák közé zárt végtelen számú,
osztódó, pusztuló váram,
fegyelemmel fixált egymást kitagadott
vasakaratú önfalak,
– én vagyok –
sejtmagjaim szotyolázza ,
pózaim
önmagammá csupaszodott váza
lettem.

Ütemes falhoz csapódás,
bohém magaslatok,
felfelé nem vezet út,
ha repülök, magam
vagyok.

Fű simul,
hegyesre szikkadt csomók
vérzik a lábat,
– valami elveszett –
falazni kell,
szigetelődni el,
– magambagomolygó oldat vagyok –
ha rendre ugyanoda lépek
vissza,
elnevezzük táncnak,
élvezet rohan, pezseg,
tucatnyi utcabál a bőrömön,
pilláim közén tágra nyílt világ,
csillagaim közt
lényegtelen leszek,
mint a combomon futó,
lyukká aljasult
szemek,
ha győz a vágy
a harisnya dekadens
nyugalma fölött.

Stimuláns lázak,
– simulok –
csend mindenütt,
máztalan, nesztelen.
csak ez az elárvult lüktetés,
felvettél,
– nem lehetsz –
nem voltál
meztelen.

Lopakodva jövök,
 – nem is látszom –
bőröd alá kúszom,
belédtépem magam,
– egymásba csúszva –
vegyülök,
markomban vagy, vagyok,
ülök, őrülök, hiszlek,
falhoz csapódó ütemek,
a felfelé úton
egy pillanatra láttalak,
meg fogok szűnni,
most menj,
majd
szólok,
ha
visszaosztalak.

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.