Eszembe jutsz… miért, mikor nem?
Hisz veled teljes a létezésem.
Bár ezt a mostani életet képes vagyok
túlélni egymagam, de ha én itt és te ott,
gondoltam, attól még válthatnánk pár szót.
Tüstént indulok hozzád, már a kabátot veszem,
csengetek, toporgok, mint egy kiskamasz,
a szomszéd azt hiszi, teljesen elment az eszem,
(megles engem, bio térfigyelő kamera, a kis ravasz!)
Miért, már megjött volna? Gyanúsan méregetem (magam.)
Ki ő, valami látnok? Szememben különös zsarátnok
az irántad érzett izzó vágy. Nem nyitsz ajtót, de mintha
a fürdőben víztől zubogna a kád, s te épp veszed le a ruhád.
Mintha hallanál, de már belekezdtél, lehunyt
szemmel a forró vízbe ereszkedtél; – ejnye már!
Mindössze ennyivel nyugtázod a kinti neszezést.
Egy darabig még várok, az ajtód előtt állok,
majd sarkon fordulva elcsomagolom
máskorra a neked készített mosolyt,
és búcsúzóul csókot hintek feléd.
…tudod… de úgyis tudod, hisz ismersz,
mint a tenyeredet, lettem volna ma este
a kád szélén imbolygó gyertyaláng.
Lettem volna combodat csiklandó hullám,
lettem volna mindenen túl már,
szádat most is ívelő mosoly,
lettem volna mímelten komoly,
lettem volna megtalált kincsed,
nyakadon legördülő vízcsepp,
tested körvonalát sejtető pára,
ki melletted nem gondol sem holnapra, sem mára,
forróság a vízben, fürdőnek kebledet elrejtő habja,
Lettem volna hidd el, a pillanat örökös rabja.
Legutóbbi módosítás: 2014.09.18. @ 06:55 :: Király Attila
