Sűrű, ködös októberi este volt. A forgalom javarésze már lecsengett, csak néhány kósza taxi rótta köreit lecsapott órákkal. Nem tudom, mit is vártam pontosan attól, hogy elmegyek megint oda. Talán, hogy újra gyorsabban ver a szívem, vagy csak belemerülni a régi emlékekbe, egészen addig, amíg sajogni nem kezd mindenem. Zsebre dugott kézzel ültem le az egy megmaradt padra. Jóformán hátoldala sem volt, csak egy megrepedt korhadt léc. Néhol még megvillant egy-egy fényszóró hatására a kék. Olyan kantakék volt. Tele rovásokkal, szerelmi farcokkal. Épp elmerengtem volna a nagy szerelmeken, ami később általában a rohadt kurvába ment át, amikor egy alakot láttam pár méterre megállni a padtól. Furcsa volt. Magas, vékony és egy ballonkabát takarta el minden vonását. Próbáltam kivenni az arcából valamit, de a gallér és az egyre jobban leszálló köd, megakadályozott ebben. Abban a pillanatban el is neveztem. A homályos alak. Nevetnem kellett magamon, ahogy zsigerből, az első versem címét adtam neki. Abban a versben benne volt minden vénségem és emlékem, amit tizenöt éves fejjel átélhet egy kamasz. A vége volt számomra a legfontosabb, mert ha valami banális, hát akkor az az volt. Ugyanis a homályos alak én voltam, aki önmagát egy tükörben fedezi fel. És most ott állt tőlem nem is olyan messze, egy fószer, akiről saját magam jutott eszembe. De az elmélet sántított, hiszen ő jóval magasabb és vékonyabb volt nálam. Volt valami félelmet keltő az egész alakban. Ahogy ott állt, mintha maga köré vonzotta volna a sötétet és a benne gomolygó tejfehér ködöt. Amikor már úgy éreztem majdnem masszává válik és szinte a kezembe folyt a levegő, hirtelen avar illat csapta meg az orromat. Nem, nem az a fűszeres száraz levélkomposzt szag, hanem annál sokkal baljóslatúbb és idegenebb. Nem tudok rá jobb jelzőt találni. A szag beleette magát minden érzékszervembe. Marta a szemem, körbefogott és leláncolt. A félelem láncai voltak azok. Hirtelen egy csontos kéz nehezedett a vállamra, amitől úgy éreztem menten összeszarom magam. A combomba gyengeség költözött, a gyomrom a torkomba ugrott, és a záróizmaim is kezdték felmondani a szolgálatot. Nem mertem hátra nézni. Nem mertem, mert attól féltem, szembetalálom saját magammal magam. Egy másik dimenzióból jött énemmel, aki egyfajta lelkiismeret-hóhérként tenne ítéletet rajtam. Elkezdett csoszogni és elébem állt. Éveknek tűnt, amíg a hátam mögül előkecmergett. Én még mindig a padon ültem. Halálszaga immár szemből mart. Ekkor rogytam össze. Félig a padba, félig a hervadt fűbe kapaszkodva zokogtam. Abban a pillanatban számomra minden eldőlt. Ott és akkor jött el a vég. Az alak könnyed mozdulattal felhúzott, és mint egy rongybabát, maga elé állított. Nem mertem a szemébe nézni. Elkeseredve próbáltam valami kis reményt találni. Koncentráltam a padra, a fákra, az égre, de egyik sem tudott nekem segíteni. Volt valami sokkal, de sokkal erősebb ott azon az estén.
– Van tüzed?
– Mi van?
– Azt kérdeztem köcsög, hogy van –e tüzed?
Akkor eszméltem rá, hogy megmenekültem. Csak az érzékszerveim és a lelkiismeretem volt az, ami játszott velem. Na meg a férfi szaga. Olyan büdös embert azóta se éreztem. Hirtelen minden hepi lett. Torz mosollyal és még mindig remegő kezekkel kezdtem el kotorászni a zsebeimben.
– Itt van, tartsd meg!
– Köszi, és máskor ne szedj be semmi paracuccot.
Azzal elindult a parkból kifelé. Én meg levegő után kapkodva, euforikus állapotban martam bele a saját arcomba. Nem hiszem el! Beszartam. Én, aki kurvára nem fosik. És ez a hajléktalan ürge beparáztatott. Vihogva utána intettem.
– Szeva, tesó, és te is vigyázz magadra, és fasza gyerek vagy meg minden, és királyság ez a nap.
– Még valami… majd’ elfelejtettem.
Amikor visszafordult hozzám és tisztán láttam, ahogy előhúz egy kést vagy valami hasonlót a kabátja alól. Utána már csak forróságot éreztem a hasam tájékán és a mellkasomban, majd elsötétült minden.
A kórházban tértem magamhoz. Azt mondják, két hétig voltam kómában, de a műtét jól sikerült. A férfi átvágta a hasfalam, majd a beleim és a májam is megsérült. Egy nő talált rám, aki a kutyáját futtatta, vagyis inkább az eb, aki épp nyaldosta a vérem és a szétvágott beleim tartalmát, amikor az említett nő utolérte. Kifogtam egy elmebeteget, aki utánam a családjával végzett. Megkötözte őket, majd rájuk gyújtotta a házat. Valószínűleg az én öngyújtómmal.
Most pszichológushoz járok és próbálom megemészteni a történteket. Az agyfürkész szerint még sok a tévképzetem, de egy ilyen baleset után ez nem ritka. Pedig én tudom, hogy nem tévképzet az, amit tudok a mai napig is. Hogy nem csak a beleimet és a májamat roncsolta szét az a szarházi, hanem kivágta a szívemet. Honnan tudom? Minden nap látom, amikor a tükörbe nézek, ahogy a kezében tartva játszik vele, majd beléharap. Így írjon az ember verset.
Legutóbbi módosítás: 2014.09.19. @ 15:07 :: Jagos István Róbert
