Marthi Anna : Öklöm tenyere

 

 

Mégis, feltérképezve lelki rezonancia

a Hold, mikor elémbe hull.

Öklöm tenyere simogatást tapogatózik az égen, és

néhány csillogó tüske felsérti e várakozást.

Betódul a sötétség, és testté válik az élet.

Ahogyan megújulást merít a csöndből kitépett szó.

Mert alagút végét sejti minden éjszaka sorozatfilmje.

Pedig drámát keres a kavicsosban, és parittyát lő,

hajnali tűzgolyóban ránk küldi odaátról a beteljesedést.

Hiába szolgál alázatként minden, időbe zárt szerep.

Meztelenné tépi a szél nemsokára a fákat.

Beteg a nyárutón túlhevült enyészet is.

Újjászült fájdalomból vajúdhatatlan lesz-e, vagy kimondhatóvá?

Zsebszelídség a szív, és kendőzött szokás-e a szerelem?

Be szép, mikor elmúlás és gyönyör kerüli a találkozást.

Marad a dal, fonákul veszi fel magára hitét a jóra.

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1323 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak