Horváth János : Erik

Egyetemi éveim során sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. Köztük dr. Dux Erikkel, a gépészkari matematika tanszék tanárával.

  

Egyetemi éveim során sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. Köztük dr. Dux Erikkel, a gépészkari matematika tanszék tanárával. Vele a Budapesti Műszaki Egyetemre történt felvételemet megelőző, előkészítő tanfolyamon találkoztam először. Ő volt hivatott pótolni a középiskolai matematikai tanulmányaim hiányosságait. Erikkel később jóban lettünk, és gyakran találkoztunk az Egyetem közelében lévő sörözőkben, presszókban. Hatalmas termete, enyhén szakadt, hajléktalan kinézete, és mindig könyvekkel, jegyzetekkel teli, háború előtti évekből való, kopott bőr aktatáskája tette őt egyedivé, és a feledhetetlen mackós járása. Erik több középiskolai matematika tankönyv írója. Nekem korábban is volt egy képem a zsenikről, akik nem foglalkoznak a külsejükkel, de a fejükben egyedülálló módon áll össze a rend, a saját belső rendjük, amely mások számára teljesen zavaros, és érthetetlen. Erik zsenialitása azonban felülmúlt minden addigi elképzelésemet.

Kétségtelenül szerette a lányokat. Már a tanfolyam elején megtetszett neki az első sorban, szűzies ártatlanságát szempillájának sűrű rezgetésével kifejező lány, aki nagy érdeklődéssel fordult a matematikai tudományok felé, amelyben nem kis szerepe volt Erik lelkesedésének iránta.

— Mi a neved, gyermekem? — kérdezte tőle Erik az első találkozáskor.

— Kovács Ibolya — válaszolta a lány büszkén.

— Szép név, kétségtelen. No, gyermekem, ilyenkor uralkodik el bennem a vágy, holott még nem aktuális, hogy alulról szagoljam az ibolyát.

Más alkalommal társaságban odahajol hozzám, és azt mondja.

— Jó a nőknek, öregem.

— Miért? — kérdem naivan.

— Mert akkor fognak pinát, amikor akarnak.

Volt, hogy előadás szünetében, az Auditórium Maximum padsoraiból intett magához. A táblaóriás melletti kis terembe hívott, leültetett, és drámai hangon kérdezte.

— Na, milyen voltam?

Először nem értettem, mit akar, de néhány másodperc döbbenet után, magamhoz tértem. Előző évben más tanított minket, aki félévkor megvágta az évfolyam kétharmadát. Feljelentették, vizsgálat is indult ellene. Kiderítették, hogy máskor is volt hasonló esete, máshol, más egyetemen. A vizsgálat megállapította, hogy Kertész tanár úr előadásai, és követelményei a vizsgák alkalmával nincsenek összhangban egymással. Az előadásokon gyakran frusztrált minket, hogy Kertész annak a néhány zseniális matekosnak ad elő, akik csillogó szemekkel hallgatják őt, és feltehetően értik is, amit mond. Erik összevonta a szemöldökét.

— Jobb voltam, mint ő?

— Hát… — kezdtem volna a választ, de félbeszakított.

— Mondd meg őszintén, öcsi, érthetően adtam elő? Mert tudod, engem itt azzal vádolnak, hogy középiskolás módon oktatok, szájbarágósan. De nekem az a fontos, hogy megértsétek, amit mondok. Lehet, lassabban haladok az anyaggal, azt akarom, hogy ne maradjon le senki.

Abban az évben majdnem mindenki átment a vizsgán. Erik középiskolai tanár módjára, de nem középiskolás fokon volt képes átadni a tudásának egy részét. Én nála értettem meg a mérnöki munkához szükséges matematikai alapok java részét. Mostanában gyakran jut eszembe az öreg, és arra gondolok, talán jobb is, hogy nem érte meg aktív korában ezt a versenyközpontú, szorongásokkal, és problémákkal teli oktatást. Nem az ő világa.

 

 

 

Horváth János

 

(Budapest, 2014. Július)

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 167 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.