Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 64. Nehéz döntés

Ünige lázasan készül átadni édesanyjának a karácsonyi meglepetését. Valahogy túléli az első találkozást „anyósával”, aki azt hiszi, „csak” barátok. Talán a szilveszteri bulin felvállalhatják a kapcsolatukat… Ám közeleg Enikő doktori disszertációjának megvédése is…

 

64. Nehéz döntés

 

Ünige egy vak hangot sem szólt édesanyjának a háromnapos iskolakirándulásról, amely egybeesett a doktori disszertáció megvédésével. Ott akart lenni ő is, iskolakirándulás még lesz. Fene egye Rádió Sáncot, hát nem eljutott édesanyja fülébe is a híre?

— Te miért nem szóltál nekem erről? — telefonált Enikő azonnal az iskolába.

— Neked akkor van a dolgozatod megvédése, és… — védekezett a kislány.

— Az kellene még nekem, hogy te is ott légy a teremben — fakadt ki az édesanyja.

— De Anyu, ne izgulj annyira, mert sikerülni fog, és… — harapta el a mondat végét. Bűn és bűnhődés… Ő is kitiltotta édesanyját az évzáróról, és az előadásukról is…

— Jóóó… — felelte lemondóan. — Feliratkozom…

— Mikor van a határidő?

— Ma…

— De mivel fizeted ki? — tört ki az anyai pánik.

— Kérek Xéniától kölcsön… S ha neki épp nincs, Boróka kér az anyukájától, s délután beviszem neki… Nem vagyok dedós… Megoldom! — felelte sértődött hangon, mégsem úszta meg az anyai aggályokat.

— Légy szíves, hívjál fel, tudjam, mit intéztél…

Csütörtökön, iskola után elszorult szívvel indult találkára. A szombati programnak fuccs. Nehéz egy serdülő élete… Pedig olyan jól eltervezték Győzővel… Anyu biztos ünnepelni fog a kollégáival, Etelka néni is hivatalos egy barátnőjének születésnapjára, így övék lett volna a délután… A fene ette volna meg Szűzmáriát, rosszabbkor nem is szervezhette e kirándulást! Anyunak is miért kellett megtudnia! Szomorúan ölelte át kedvese derekát, és indultak sétálni, amikor megcsörrent táskájában a telefon. Mielőtt felvette, szájára tette mutatóujját, jelezve, hogy Anyu keresi.

— Benn kell maradnom az egyetemen, mert még valamit ki akarok javítani a bemutatón — hadarta. Hangja erősen idegesnek tűnt. No, persze jöttek az abszolút felesleges anyai ukázok: Egyél, mosogass el, rakjál rendet, csomagolj be, majd este, ha hazajövök, átnézem, ne felejtsd el a fogkefédet betenni, meg meleg ruhát is, mert tél van, ki tudja, milyen ott a fűtés, a buszon is hideg lehet, ne feledd…

— Anyu, nyugodj már meg…

Jujj, ez nagyon rossz ötlet volt! A franc egye ezt a telefont, annyira erős a hangja, most Győző is hallja, miként szokta édesanyja rekcumolni¹. Erősen égő volt. De hát nem zárhatta le… Szerencsére Enikőnek sok dolga volt, így előbb-utóbb csak véget ért a litánia.

— Miénk a délután! Szombat helyett kaptunk egy csütörtököt. Gyere! — vonszolta magával Győző.

— És te…?

— Édesanyám is későn jön ma haza.

— Hova viszel? — érdeklődött kíváncsian, engedve a finom erőszaknak.

— Meglepi!

Amikor bekanyarodtak az utcába, ahol Győzőék laktak, már ketyegni kezdtek benne a csengettyűk.

— Hazaviszel? Mit csinálunk ott?

— Ott majd nem lát senki… Kaptam egy új CD-t, meghallgatjuk…

Nos, ezt minden tizenhat évet betöltött lány tudja, mit jelent, de Ünige alig múlt tizennégy. Gyanútlanul lépett be a lakásba. Győző, amit bezárta az ajtót, azonnal lerúgta a cipőjét, és szabadkozva a szobájába futott.

— Azonnal, csak összekapom a szobát… Reggel Anyu után mentem el, s kissé hirosimai állapotok vannak… — magyarázkodott.

Ünige levette a kabátját, és a fogasra akasztotta. Miközben lehúzta a cipzárt egyik csizmáján, megtámaszkodott az ajtófélfába, és közben bekukkantott a nappaliba. Amikor itt járt, a stressz miatt nem bírt körülnézni. Tévé, fotelek, kanapé, fölöttük két festmény, egyik Győző szüleit ábrázolta, a könyvszekrényen kicsit megállapodott, s míg a második cipzárt húzogatta, tekintete végigfutott a míves kiadású könyvek címén. Az Emile Zola Nanáját megpillantva maga se értette miért, de felgyorsult a pulzusa. Sokat merengeni nem maradt ideje, mert megjelent Győző, átölelte, és csókolni kezdte. Itt nyugodtan lehetett, nem látja őket senki. A fiú ölelő karja, amelyet eleinte keresztbe font a lány hátán, óvatosan szétvált, és megfogta a derekát, majd némi habozás után szimmetrikusan kezdett felfele merészkedni, Ünige lélegzete felgyorsult, majd szorosabban hozzásimult. Egyszerre érezte meg a mellét megérintő fiúkezet, és a harcra kész testrész domborodását. Egy másodperc törtrészéig még felkínálta a mellét: „Fogd már meg, ne vacakolj!” — majd a Big Bent megszégyenítő módon kondult meg benne a vészharang. Hirtelen kinyitotta a szemét, és meglátta a nyitott ajtón át a lefekvésre vetett ágyat, amitől azonnal kijózanodott. Ellökte magától a fiút.

— Neeem! — kiáltotta rémülten.

— Van óvszerem — lépett hátra ijedten a srác.

Ünige keresztbe tette maga előtt a kezét, tenyerét kifelé tartva, mintha rémet akarna eltolni.

— Erre is azok a hülye haverjaid cukkoltak fel? Mi az, már tizenhat vagy, és te még nem? Neem! — tette hozzá szinte visítva, letépte a kabátját a fogasról, egyik ujjába belebújt, felkapta a táskáját, és amúgy lehúzott cipzárú csizmában, szoknyájából kicsúszott blúzzal, a lépcsőházban öltözködve rohant el, egy öreg nénit is elütve a lépcsőn, aki szerencsére meg tudott fogózkodni a korlátban. Győző mire cipőt húzott, hogy utána szaladhasson, már hűlt helye volt. Visszafutott a telefonjáért. Kicsengett, majd foglaltat jelzett. Az ismételt hívásra a robot felelt:

— A hívott szám jelenleg nem kapcsolható…

Győző ismét lerobogott a lépcsőkön, de néhány lépés után rájött, ha kedvese a telefont lezárta, akkor be se fogja engedni a lakásukba, ahol szintén kettesben maradnának. Előbb SMS-t küldött, majd bekapcsolta a számítógépet, de hiába. Ünige nem volt online. Most mit tegyen? Végül e-mailt írt. Tízpercenként nézte meg leveleit, hátha… Telt az idő, s végül a Skype-on is üzent annyit: „Kérlek hívjál!”

A fiú jól sejtette, Ünige hazáig futott, mintha kergetnék. Bezárta maga után az ajtót, majd nekitámaszkodott, mintha meg akarná akadályozni, hogy valaki betörjön. Hiába múlt az idő, kalapáló szíve csak nem kapcsolt kisebb sebességbe. Eleinte csak az járt az eszében: „Jesszus, szinte megtettem!” Képzeletében egyre visszatért a jelenet, amint felkínálta a fiúnak a mellét. A bűntudat mardosta. Ijesztő volt ennyire elveszteni a kontrollt önmaga felett. Amikor már a mellében dübörgő agyonhajszolt ló mégiscsak kezdett kifulladni, újabb felismerés hasított belé, talán még élesebben. „Jaj, elvesztettem!” —, s ettől a szíve ismét turbóra kapcsolt. Lába nem bírta tovább a súlyát, s le kellett ülnie az előszobában a kisszékre. Előbb önvédelemből keresett bűnbakot saját és Győző édesanyja személyében. Ha legalább egyikük idejében hazaér ma, nem került volna ilyen idióta szituba. Majd önmagát kezdte vádolni, miként lehetett ennyire naiv, végül kedvese került sorra a főbűnösök sorában. Ettől aztán ismét megrettent. „Elveszítettem! Elveszítettem!” — ismételgette vég nélkül. A vádaskodástól visszanyerte némileg az erejét, és előbb kigombolta kabátját, majd fel is tudott állni a kényelmetlen ülőhelyzetből. Amikor a tükörben meglátta félreálló sálját, szoknyájából kirángatott blúzát, futástól csapzott haját, elszörnyedt. „Jesszus, így mentem végig a városon, mindenki látta!” Úgy képzelte, ahány járókelő mellett elment, az mind leolvasta róla, mit is tett megelőzően. Eszébe jutott az „elütött” néni, majd a szomszédasszonyuk, aki mellett a lépcsőházukban futott el köszönés nélkül. Vajon hányan ismerték még fel? Hiszen az újságban is megjelent a fényképe! Eddig Anyu is megtudta, és megöli, ha hazajön. Még csak ez hiányzik neki a doktorátusa okozta stressz mellé! Az ágyra vetette magát amúgy csizmástól, és belemerült az önsajnálatba. Ilyent még életében nem tett az egyébként pedáns kislány. A könnyei megeresztettek egy szelepet, és hagyta, hogy ragadja magával az érzelmek árja.

Fokozatosan kezdett megnyugodni, s ismét rátörtek az emlékek. Az a perc, vagy néhány, a mámoré… Ismét magán érezte az izgató ujjakat, a türelmetlenséget, hogy haladjanak tovább, tovább… Ettől aztán ismét megijedt. Felült az ágyon ujjaival hajába túrva temette bíborba váltó arcát keze közé. Majd újra úrrá lett rajta a vágy, mely aztán önvádba, majd önsajnálatba torkollt. Győző… Győző… Vissza kell mennie, és tisztáznia. Nem hagyhatja kedvesét abban a tudatban, hogy örökre elfutott. Jaj, és ha közben hazatért az édesanyja? Vajon hány óra lehet? Eszébe jutott a lezárt telefon. Utána nyúlt, de szinte elhajította, pedig az ajtócsengő szólalt meg. Jesszus! Anyu! S a csengetés stílusáról ítélve ideges! Na, most lesz aztán haddelhadd!

Nem tévedett. Édesanyja köszönés helyett azzal rontott be a lakásba:

— Mi a fenének zártad le a telefonodat? Miként tudjak így beszélni veled? Nem elég a magam baja, és még… — kezdődött az előadás a doktorátusról, a csomagolásról, s miután szemrevételezte a sárnyomokat a szobában és kislánya kinézetét, pláne kicsordult ama pohár keserű tartalma. Ünige hallgatott, mint a kuka, megszólalni sem mert.

— Vesd már le azt a csizmát! — állt neki takarítani, mert ilyenkor igazolni kell, a bűnös mennyi plusz munkát okozott. Ünige szerencséjére a dühtől elvakítva meg se fordult az eszében, mitől vált pedáns kislánya ennyire rendetlenné.

— Feltakarítom én, Anyu… — próbált Ünige szépíteni a helyzeten, de ebben a hangulatban bármit tett, az már úgyis olaj volt a tűzre. Vagy még inkább benzin.

— Mit csináltál itthon egész nap? — szemrevételezte Enikő, hogy se nem evett, se nem csomagolt.

— Összevesztem a… Barátnőmmel…

— Kivel? Xéniával?

Ünige nem válaszolt, akár vele is… Persze feltételezni se lehetett, hogy a másik lehetett a hibás. Újabb litánia következett a „Ha így viselkedsz, mindenkit eltúrsz magad mellől, ne csodálkozz!” jeligére. Ez fájó pontot érintett. Ünigének ismét eszébe jutott Győző, akit egy ideig háttérbe szorított az anyai tombolás. Erről se lehetett a végtelenségig előadást tartani, Enikő nekiállt hát csomagolni.

— Vedd már le azt a bőröndöt! — förmedt rá.

„Úristen, benne a laptop!” — fagyott meg Ünige ereiben a vér.

— S azt a nyavalyás telefont is kapcsold már be!

— Letöltődött… — próbálta húzni az időt. — S jobb lesz a hátizsák… A többiek is…

A tomboló fúria felugrott, Ünige azt hitte, a bőröndért nyúl ilyen ingerülten. Annak vége… Mégse, bár szinte leverte, miközben lerántotta a hátizsákot a ruhásszekrény tetejéről. Kimozdult ugyan helyéről, de nem esett le.

— Tedd már oda tölteni a telefont! Mire akarsz holnap felkelni?

— Te nem kelsz… (velem reggel)? — akarta kérdezni csalódottan, de édesanyja nem hagyta befejezni a mondatot.

— Vidd el így! Hagyd itthon a töltőt is! Aztán hívjalak hiába három napig!

Ünige jobbnak látta követni az utasításokat, bár telefonjának akkumulátora nem merült le, de legalább így volt ürügye bekapcsolni. Azonnal megcsendült egy érkező SMS. Győzőtől… Nem merte megnézni. Vajon elbocsájtó csúnya üzenet? Igaz, Ady szépről írt, de hát mi lehet szép egy olyanban?

Mire végre becsomagoltak, Enikő már nem bírta tovább, az egész nap spórolt szükséglete már tarthatatlanná vált. Ünige rövid hallgatózás után (édesanyja vajon nem fordul-e ki azonnal a fürdőből?), odasurrant „töltődő” telefonjához és megnézte az üzenetet.

„Bocsáss meg!”

Nagy kő esett le a szívéről. Amint édesanyja kirobogott a fürdőszobából, átölelte, s könnyes szemmel mondta neki:

— Anyu, ne félj! Sikerülni fog, meglátod! Bocsáss meg…

Enikő haragját mintha lekaszálták volna, porba hullott. Hirtelen zokogva az ágyra huppant. Ünige nem bírta megtartani. Szinte ráesett.

— Te bocsáss meg, kislányom… Annyira izgulok… Holnap sok év munkája hull a porba, mert… — kezdett zokogni.

— Anyu, mindig ezt hitted magadról. És én is…

— Gyere vacsorázni… Te sem ebédeltél… — szedte össze magát egy idő után édesanyja. Némi anyai gondoskodás jót tett most a bűntudatának. Ünige sem hagyta magát, egymást taposták le igyekezetükben, a „Hagyd, majd én!” jeligére, vezeklésként.

— Feküdj le, Anyu! Ki kell aludnod magad! — adta ki a „parancsot” Ünige, sanda sóvár tekintetet vetve a számítógépére. Biztos küldött Győző egy e-mailt! Jaj, és azt csak három nap múlva tudja majd elolvasni Anyu erélyes biztatása miatt: „Feküdj már le, ötkor kelünk, hiszen hatra az iskolába kell érned!” Ha „lefekvés után” bekapcsolja a számítógépét, Anyu azonnal gyanút fog, mi olyan sürgős-fontos a leveleiben. Nem kellene még egyszer felidegesítenie ma… Majd holnap felhívja Győzőt telefonon egyik szüneten. Jujj, de a buszból nem lehet, mindenki hallaná… Majd… Valamikor szerét ejti.

— Aztán azonnal telefonálj, ha túl vagy rajta! Hallod? — szólt ki, mielőtt becsukta maga mögött a szobája ajtaját. A kibékülés után már ironizálni merte édesanyja túlgondoskodó hangnemét.

 

 

 


1 – leckéztetni

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.